Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-10-14 / 41. szám

649

DŰNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

650

Halljuk tehát magát [Szent Ágostont, a mint ifjúkoráról beszél,

III. Könyv. I Fejezet.

Carthagóba megy s ott bűnös hajlamok ébrednek fel benne.

1. Carthagóba mentem s ott mindenfelől vétkes örö mök kínálkoztak. Eddig még nem voltam szerelmes, de vágytam szeretni s szivem mélyén gyűlöltem magamat, hogy csak ilyen keveset kívánok. Kerestem valakit, akit •szerethetnék s a ki viszont szeretne, de gyűlöltem a biztonságot és az egyenes utat. Mivel éheztem azon benső táplálék után, mely te magad vagy óh én Istenem; de ezen éhség nem költé föl bennem a romolhatatlan táplálék után való vágyat; nem azért, mint ha már *4 lettem volna telve, hanem mivel minél éhezőbb voltam, annál inkább undorodtam az ilyen eledeltől. Lelkem e miatt beteg volt, undok fekélyek lepték el s én sóvárogtam az érzéki dolgok után, hogy azokkal enyhítsem kínjaimat. De hát lelketlen tárgyakat nem szerethetünk. Szeretni és szerettetni. ez volt a legfőbb vágyam; s kerestem azt a személyt, a ki engem szeretne.

2. Bemocskoltam a barátság élet-erét az érzékiség szennyeivel, elliomályositám annak fényét a pokol fenekéről származott kívánság felhőivel; és daczára, hogy oly tisztátalan és ocsmány voltam, azt képzeltem, hogy a hiúság kicsapongásai által leszek finomabb és műveltebb. S csakugyan, hamar megtaláltam azt a szerelmet, melynek fogja óhajtottam lenni. Oh én Kegyelmes Istenem! menynyire behintéd annak édességeit keserű epével, s mily jómra lön az nékem! Mert szerettetém, s tetszelegtem azon nyomorult viszony bilincseivel, a mely megvert a féltékenység és gjmnakodás, félelem és harag izzó vas vesszejével. Ezen időkben igen vonzott a színház látványossága is, a hol saját nyomorúságomat szemlélhettem, s mely egyre táplálta a bensőmbeu égő tüzet.

II. Fejezet.

Mily hatással volt reá a színdarabok látása.

1. Miért van az, hogy az ember siet oda, a hol olyan tragikus események szemlélése által szomorithatja magát, a miket senki sem viselne el örömest ? És mégis önként szomorkodik azok látása által, és ez a szomorúság még élvezetet nyújt neki. Mi más volna ez, mint balgaság? Mert annyival inkább meghatják az embert az ilyen dolgok, a mennjdvel kevésbé ment az ilyen szenvedélyektől. Midőn az ember maga szenved ilyen alatt, azt nyomorúságnak nevezi, midőn pedig mást lát szenvedni, akkor szánalomnak hívja. De miféle szánalom az, a mit a színházi költött események bennünk keltenek ? Mert a szemlélő ott nincs arra felhiva, hogy valaki nyomorán enyhítsen, hanem hogy szomorkodjék, és minél szomorúbb lett, a színészt annál iukább dicséri. Ha régi időkből vett vagy csak képzelt emberi nyomorúságok úgy advák elő, hogy a szemlélőt nem hatják meg, az elégedetlenül megy el s gyalázza az előadást: de ha megindítja, figyelemmel hallgatja s könnyeket hullat. Szeretjük talán a könnyeket, a fájdalmakat? Bizony mindenki szívesebben veszi az örömöket. Vagy talán, mig senki sem óhajtja a nyomorúságot, de mégis résztvevők vagyunk, és valamint a részvétből

nem hiányozhatik a szomoruság érzete, a szomorúságot, azért talán egyedül ezen okból szeretjük ? Ez pedig a barátság érzelméből fakad.

2. De hát hova visz, hova ragad bennünket? Miért csap át a szenvedélyek, tisztátalan kívánságok habzó örvényébe ? a hol oly szívesen elváltozik, elfajul, levetkezi mennyei szépségét. Kárhoztatnunk kell-e azért a részvétet ? — Távolról sem. A szomorúságot néha-néha szeretjük. Csak a tisztátalanságtól őrizkedjél én lelkem, az Isten gyámkodása alatt élvén; az Urat dicsérd és magasztald én lelkem mindenkor, és őrizkedjél a tisztátalanságtól. Most sem vagyok részvétlen ; de akkor együtt örvendtem a színházban a szerelmesekkel, ha bíinös cselszövényük sikerült, bár mese volt az egész; és ha egymást elveszték, mód nélkül szántam őket, bánkódtam érettük; és mindezen érzelmekben gyönyörködtem. Ma inkább azt szánom, a ki bűnének örvend, mintsem a ki bajokkal küzdve, meg van fosztva azon veszedelmes gyönyöröktől, azon bűnös boldogságtól.

3. Bizonynyal ez a valódi részvét, de a szív nem gyönyörködik benne. Mert bár az olyan ember dicsérendő, a ki a mások nyomorúságán szánakozik, de ha valóban él benne a részvét érzelme: nem óhajtja, hogy legyen az ő szánakozásának tárgya, ha csak fel nem teszszük, hogy vágyai romlottak. Már pedig olyanról, a ki igazán és őszintén szánakozik másokon, fel nem tehető, hogy csak azért óhajtsa mások nyomorúságát, mert így lenne olyan, a kién szánakozhatnék. Ur Isten, te, a ki szereted a lelkeket, mennyivel tisztább és romo; hatatlanabb vagy nálunk, téged fájdalom nem emészt. Kiről mondhatni -azt rajtad kívül ? De én szegény nyomorult, szerettem szomorkodni, s kerestem rá az alkalmat, midőn a színpadon előadott emberi nyomor vonzott, gyönyörködtetett, izgatott engem, úgy hogy könnyeket hullattam. Bizony én akkor eltévelyedett juhod voltam, nem tűrtem fegyelmezésedet, tetőtől-talpig ocsmány varokkal voltam megverve! Innét volt az, hogy a fájdalom iránt való szeretetem nem hatolt be lelkem mélyébe (mert eszembe sem volt mindent keresztül szenvedni, a mit látni szerettem) hanem csak felületes volt az ; miként bőrünk a megmérgezett szeg karczolása által gyulladásba, genyedésbe jön : azon szívesen hallott és látott dolgok lelkemet beszenynyezték, megrontották. Én Istenem! életnek mondható-e az olyan élet, a milyen az enyém is volt ?

C sizmadia Lajos.

A protestáns lelkészek a cs. kir. hadseregben.

Lehetőleg hű fordításban közöljük a „Reichswehr“ egy kiválóan katonai szaklap szept. 5-én 1894-ben megjelent czikkét.

Ismeretes dolog, hogy egy idő óta a hadügy emberei a vallás erkölcsi élet fejlesztésére fokozott figyelmet fordítanak és az ez irányban gondozás a legközelebbi költségvetésben 9 kadetiskolai kath. hitoktató kinevezése által nyert kifejezést. Bizonyára nem szerénytelen és in