Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-28 / 4. szám
57 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 58 kényszerittessék, hanem eme másik mellett: „mi a kereszténységből való kitérést nem engedjük meg.“ A primás igyekezett ugyan azon a magaslaton maradni, vagy legalább szerette volna a látszatot megőrizni, hogy megmaradt azon a magaslaton, melyet hivatalos állása tőle megkövetel; de hiába, bármily ügyes fogásokkal élt is, kilátszott a való. Ez a beszéde, melyben — bár hallgatag — az 1848. vívmányait elitéli, súlyosan nehezedik a fejére s lehúzta arról a magaslatról, melyet eddig elfoglalt. „A múltban — mondá — a katholikusok nem is érezték szükségét annak, hogy vallási jogaik, lelkiismereti szabadságuk védelmére tömörüljenek, lévén a kath. vallás hazánkban 1848-ig uralkodó vallás, melyhez törvényeink, intézményeink simultak. Iszonyú; mintegy kilenczszáz évig nyugodtan élhetett a katholicismus és most oly szorongatott helyzetbe jutott, hogy a mire 900 év alatt nem volt eset, létre kellett jönni az első kath. nagyülésnek! Pedig ugyancsak nehéz napokat élt ám a katholicismus mindjárt a mohácsi vész után, meg Miksa idejében, de még a XVII. sz. első tizedében is, valamint II. József, II. Lipót idejében is, a kik az istentelen eretnekek nek szabadvallásgyakorlatot s a katholikusok üldözései ellen oltalmat nyújtottak; de nagy veszedelem fenyegette már 1832-től fogva is, a mikor Beöthy Ödön szabadelvű javaslatai — a miknek lényege abban a gyűlöletes 1868. évi Lili. t. czikkben meg van — a táblák elé kerültek, no meg aztán 1843-44-ben, a borsodi indítványnak a megyék többsége által elfogadásakor is — de mik voltak mind e veszélyek a mostanihoz ?! Most ugyanis azt akarja az atlieus kormány, hogy az osztó igazság szerint a pápa ellenére a vegyes házasságból származó gyermekek esetleg más vallásban neveltessenek és nem kizárólag az egyedül idvezitő római Kath. vallásban ; azt akarja, hogy a papok csak azután áldhassák meg a házasságra lépni akarókat, ha az illetékes polgári tisztviselő előtt e szándékukat már kijelentették; azt akarja, hogy katholikusok is felbonthassák teljesen házasságukat, ha van rá kellő ok és ha lelkiismeretük e cselekedetüket helyben hagyja. íme ezek azok az iszonyú sérelmek, fenyegető veszedelmek, mik a katholikusokat arra kényszerítők, hogy egy „kilenczszázados nemzeti életünk alatt szokatlan“ lépést téve, naggyülésre összejöjjenek. Bisum teneatis amici! De hát valóban ezeknek a fenyegető nagy veszélyeknek érzete hozta-e össze a naggyülést ? Alig; jóval távolabb kell a valódi okot keresni . . . összejöttek, mert igy akarták Rómában! „Ily szabadságot adtak a katholikusok — mondá a primás — száz évvel ez előtt, mikor a katholikus vallás uralkodó vallás volt, protestáns hazánkíiaiuak.“ E nyilatkozatra Herman Ottó országgyűlési képviselő már megjegyezte a képviselőházban, hogy nem a katholikusok adták azt, hanem a nemzet törvényhozása. Ezt tudhatta volna a primás is; de tudhatná azt is, hogy az 1790 — 91-iki országgyűlés szabadelvű többsége lépten-nyomon kénytelen volt engedményeket tenni a klérus és nehány világi hívéből álló kisebbségnek; tudhatná, hogy „midőn az 1790-91-diki országgyűlésen a clericalis párt azzal is védelmezte a kath. egyház kiváltságos állását, hogy Magyarországon mind a főurak, mind a nemesség és nép többsége katholikus : az evangélikus rendek azt válaszolták, hogy nem lehet megengedni, hogy a nemesség nagyobb része római katholikus volna; a népről pedig bizonyos, hogy nagyobb része evangélikus annak, mint katholikus ? s Irinyi erre megjegyzi, hogy későbbi hivatalos összeírásokból ugyanaz tűnt ki *). Itt is hamis fogással élt hát a primás, ép úgy, minfc a királytól kapott üdvözlő sürgönynél! A katholikus klérus igazságérzete akkor is csak olyan volt, mint ma. Azonban a mennyire szomorít ez, éppen annyira megvigasztal, örömmel tölt el annak bizonyos tudata, hogy a világi katholikusok 100 évvel, meg 50 és 25 évvel ezelőtt is oly felvilágosodottak, oly igaz és jó testvérek voltak nagyrészben, mint a milyen felvilágosodottak,. igaz és jó testvérek nagyrészben ma is! Ez a tudat megnyugtat, sőt boldogít minket. Ezért nincs is bajunk a katholikusokkal általában, nekünk csak a maradi klérussal van bajunk, a mely — ha még úgy tagadja is szóval — százados igazságtalan kívánságait akarja újra visszaszerezni. — Innen van, hogy a magyar nép az ultramontánok mellett még mindig nem lépett a küzdő térre: pedig több mini 3 éve, hogy az ultramontán hírlapok teljes erővel fújják a harczi riadót. A mesterségesen összehozott soproni, komáromi, szabadkai és budapesti népgyiilések se tudták az egész magyar kath. egyházat talpra állítani, legalább nem a papok mellett. Lőttek annak az igazságnak, a mit ily mesterségesen kell tengetni. A jelek azt mutatják, hogy a magyar országgyűlés immár százados jó híréhez htt lesz; hogy ismétlődni fognak a szabadelvű reformok megvitatásakor azok a jelenetek, a mikről Kölcsey igy ír azaz 1832 —36-ikí országgyűlésről szóló naplójában: „Vívás lön s nem vívás a r. katholikusok és protestánsok közt, hanem vívás a kath. papság (ma ennek reversalistái) és a római egyházhoz tartozó világiak közt.“ Ez a mostani politikai harcz persze érettünk, jobban mondva mellettünk csak annyiban folyik, a mennyibe» nem engedi meg a ráklépéseket. Mi együtt küzdöttünk a múltban, együtt küzdünk ajelenben is a szabadelvű, a testvériséget és egyenlőséget nem csak szájukon hordó világi katholikusokkal, mert magunk is szabadelvűek vagyunk s a testvériségnek esc egyenlőségnek igaz barátai. Az egész nemzetet érdeklő kérdések eldöntésében nem mint protestánsok akarunk mi részt venni, hanem mint hazafiak. Ez a magyarázata annak is, hogy a protestáns országgyűlési képviselők — elenyésző és'csekély — s részben reversalisos képviselők kivételével - tartozzanak a politikai pártok közül bármelyikhez, a javaslatokat, a mennyiben szabadelvűek és az osztó igazságnak megfelelnek, tartózkodás nélkül pártolják. Ez a magyarázata annak, hogy mi az egész nemzetet érdeklő kérdések eldöntésére protestáns nagygyűlés, vagy népgyülések tartásával egyáltalán nem akarunk befolynia De igenis, ha a szabadelvű hazafiak felekezeti különbség nélkül talán vidéki népgyülésekben is akarnának nyilatkozni , abban már szívesen résztvesziink. *) Kovács Albert, Egyházjogtan, I. füzet 213. 1.
