Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-28 / 4. szám
51 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 52 kalmaival való közvetlen ténykedéstől eltiltani. S mondjuk ki, — hogy ez részben fölösleges is lett volna. De tekintettel arra, hogy sem azegyh. megyék közgyűlései, — sem az esperesek, — sem az egyházkerületek nem intézkedtek a törvénynek szabatos végrehajtásáról: tény, hogy a lefolyt 10 éves cziklus alatt is legtöbb helyen személyes beavatkozással, tehát a legközvetlenebbül részt vettek papjaink fizetéseik beszedésénél. S hogy a törvény ekként csakis Írott malaszt volt; s hogy papjaink és a tanítói testület tagjai ismét csak „vámszedők“ maradtak — kezökben a „fölöntőt“ elcsapó fával, s a bort, zabot és kását mérő „tizével: tagadhatlan hibái és szégyenletes miseriái ezek az erélytelen önkormányzatnak. Ki merné tagadásba hozni, hogy az „Orálló“ jogosult felháborodásból származott eme panaszkodása teljesen beigazolt: „A pagság legnagyobb részének helyzete igy, a mint van, tűrhetetlen. Más életpályán a hű munkás számára megmarad legalább a reménység, de mi attól is meg vagyunk fosztva. Nem is szólva arról a megalázó állapotról, melybe a közvetlen fizetés juttatja a papot híveivel szemben, kik úgy tekintik őt, mint fizetett cselédet. Azért, ha ma megszavaztatnák a protestáns papságot, kezeskedni mernék róla, hogy többségben volnának azok, a kik az alkotmányos magyar államtól nem vonakodnának többé a fizetést elfogadni. De hát ez csak álom, melytől messzebb vagyunk, mint valaha. Ha jó akarata teljes mértékével fordulna is felénk a hatalom élvezetében levő liberális kormánypárt, akkor sem nyújthatna a prot. egyháznak olyan dotácziót, mely a lelkész fizetés rendezésére s a legkisebb díjazásnak legalább 800 írtra való felemelésére elegendő lehetne. Nem, mert elsőbb rendű állami szükségletek — minő többek közt pl. a közoktatásügy — apasztják ki ez idő szerint még a magyar állam jövedelmi forrásait“* „Az állam tehát csak egy módon jöhetne most még segítségünkre, ha t. i. nem pénzt kérünk tőle, hanem csak jóakaratot. Annyi jóakaratot csupán, hogy — a mint azt már évekkel ezelőtt is fejtegettem — fogadja el a mi híveinkre kivetett egyházi adókat, melyek egyúttal iskolai adók is, kulturális természetű adóknak s utasítsa a maga adóbehajtó közegeit azoknak a községi adóval való együttes behajtására s az egyház pénztárába való beszolgáltatására ügy értem ezt az eljárást, hogy az egyházi adó kivetésének joga ezatán is a presbitériumoké [maradna. Ok kirónák a magok gyülekezetének tagjaira minden évben az egyház fentartására szükséges követelést; a lajstomot hivatalból kezéhez juttatnák a községi elöljáróságnak, a mely aztán évnegyedenként elszámolna a gondnokoknak az addig begyült összegekről. Törvényhatósági joggal felruházott városaink közül nem egy tett már a maga körében ez ideig is hasonló intézkedést. Ezzel mig egy részről pontosabbá tétetnék az egyházi hivatalnokok fizetéseinek kiszolgáltatása,. addig másrészről útja vágatnék a papi tekintélyt és a híveihez való szeretetteljes viszonyt tönkretevő gyűlöletes eljárásnak, mely a lelkipásztort eddig adóvégrehajtóvá alacsonyította“. Részünkről még ennyit sem kívánunk. Kívánunk pusztán csak annyit, hogy a hol még a lélekszám vagy párok utáni fizetési módozat dívik, — az alakittassék át fix-fizetéssé, ily formán: évenkint, egy meghatározott időben, péld. aug. 1-én, a presbyterium hivatalosan összeállítja a fizetés alá tartozó lelkek számát, s az ezektől járandó követeléseket részletes kitüntetéssel beszedés végett átadná az egyház gondnokának, ki a tartozásokat a presbyterium segédkezésével összeszedvén, azt a lelkésznek egy summában nyugta mellett átadná, — — minden előzetes teendők a lelkész közvetlen hozzájárulása nélkül történvén. Például: Van egy gyülekezetben 400 fizető egyháztag, kiktől egyénenként jár V4 p. mérő gabona, \ p. mérő tengeri, 50 font széna és 10 kr. Ez ki tesz egy összegben = 100 p. mérő gabnát, 100 p. mérő tengerit, 200 mázsa szénát és 40 forintot. Ez összeget egy napon a gondDok a lelkésznek átméri, illetve átszámolja. íme, igy lehetne megszabadulni ama szégyenletes lukmaszedési módszertől, melynek a legideálisabb formája eddig csakis abban nyilvánulhatott, hogy a lelkész és tanító jelenlétében igenis a gondnok mérte át az egyesek hozományát, de az esetleges szóváltásoknak és a szóváltások egyéb járulékainak a lelkész és tanító nemcsak fül, — de szemtanúja volt. Es talán részese is ... ! Gondoljuk már most hozzá a következendőket is. Mikor letette a lelkész és gondnok a „csapó fát“, vége lévén az anyagias dolgoknak, ment és a hívek közt „evangelisált“ nagy szeretettel és lelki buzgalommal. Hogy az ekként elhintett magvak gyümölcsöztek-é? némelyik 40, némelyik 60, némelyik pedig 100 anyit? vagy hogy csak gyümölcsöztek-é valamit is? tessék a más különben legbuzgóbb lukmás papokat az esperesi és püspöklátogatások alkalmával megkérdezni . . . Majd felelnek reá......... Ha mi egyszer reá mehetünk arra, — akármi alakban, hogy javadalmazásunkat nem közvetlenül vesszük át híveink kezéből: nemcsak a lelkészi tekintély emelésére, de a vallásos buzgalom felmelegülésére is megtettük az első biztos lépést. A papi javadalmak országos rendezése tehát korszükség és életszükség is. S mikor politikai lapjaink oly érthető hangon nyilatkoznak a papi javadalmazás kérdéseinek megoldásáról: akkor itt az ideje határozott állást foglalnunk az alkotmányos magyar állammal szemben is arra, hogy a magyar állam legerősebb támaszát a magyar protestáns egyházat és annak papságát mihamarább tegye az anyagiakban is egyenjogú testvérévé a többi hatalmas vallásfelekezeteknek. Hej! mert meg kell ennek történni előbb vagy utóbb. Ma még talán pium desiderium? vagy á jövő zenéje? vagy éppen a jövő század regénye? De hiszen már csakis lépések választanak el a XIX-dik század után következő századtól, — s ki tudja, hogy épen most, az egyházpolitikai javaslatok tárgyalásánál, nem merülnek-é fel afféle dolgok, melyek felhangolni fogják a zeneeszközöket, s egyszer csak mégis csak meg fog szóllalni . . . a jövő zenéje?-________________________________
