Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-07-29 / 30. szám
469 DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP. 470 dóknak — ezrediknek nyomtalanul eltűnő évei; ezek az évek is maradandó betűkkel lesznek felírva felekezetűnk élettörténetébe, a jelen korszak annak legragyogóbb lapjait fogja képezni. Hiszen sok egyéb, mélyre ható, üdvös alkotástól eltekintve. maga az egyetemes gyámintézet létesitése. mely hivatva lesz letörölni az özvegyek, árvák könnyeit, elűzni az elhagyattatás, a kétségbeesés óráinak gyötrő perczeit, kegyelem falatjául legalább kenyeret nyújtani a gyámoltalanság súlyos keresztjét hordozó elhagyatottaknak,......... maga ez egyetlen alkotás ércznél maradandóbb betűkkel lesz felírva nem csupán a száraz, rideg történelem lapjaira, hanem az érző, a vérezni, kétségbeesni tudó ... de most már reményleni . . . örülni jogosult emberi szívekbe! Hisz volt s van-e oly elhagyott, oly szánalomra méltó helyzete társadalmunkban bárkinek is — mint éppen azok özvegyeinek s árváinak, kik az emberiség magasabb érdekeiért, ideális, eszményi czélokért küzdöttek? kiknek nemcsak hogy maguknak nincs rangjuk, hatalmuk, vagyonuk — kik előtt az emelkedés, az előrehaladás más tereken jogos reményre ébresztő lépcsői nem csak el vaunak zárva, de mindennapi öiömüket megkeseríti, halálos ágyuk kínos küzdelmeit megnehezíti az a leverő tudat, hogy zokogó kedveseik, az ártatlan gyermekek, az ő elmúltákkal hajlék-, kenyér s gyámol nélkül fognak állani az életben, melyben pedig megélni még a szerencse fiának is nehéz. Nem panaszként, nem irigység mondatja velem, mert nálamnál senki sem őszintébb tisztelője a tanítói állásnak s karnak, csak mint tényt említem, hogy a tanítói nyugdijat élvező özvegyek, árvák sorsa sokszor jobban van biztosítva a segélyezés által, mint talán a családfő életében, mert a nők részletekig menő scrupulositása a csekélyből is oly megtakarításokat képes eszközölni, minőkre az előtt gondolni sem lehetett, csak a protestáns lelkészek családja volt s ma is még a társadalom számkivetettjei — a res nullius — kikről gondoskodni önmagunknak is alig, másoknak, a társadalomnak pedig éppen nem jutott eszébe? Ezen van hivatva segíteni a javaslat, melyet részleteiben. intézkedéseiben bírálat tárgyává tenni igenis, de a mellett örömmel, lelkesedéssel fogadni lehet s kötelesség ! — S ha talán némelyek, miként azt e becses lapokban vonatkozólag közölt észrevételekből olvasni lehetett, kifogásolják a magas fizetési kulcsot, s azt erőnket meghaladónak vélelmezik, szíveskedjenek figyelembe venni, hogy csekély eszközökkel nagy, üdvös eredményeket létesíteni, főleg pedig a legközelebb segélyt igénylendők szánalmas helyzetét könnyíteni, s egy oly alapot teremteni, mely biztos existenciát legyen képes nyújtani visszahagyott családaitiknak,— nem lehet; meg kell gondolnunk, hogy éppen azoknak a családapáknak áll érdekében bárminél elébb s minél uagyobb összegre emelhetni a segélyezést, kik a sors mostohasága miatt nincsenek oly helyzetben, hogy övéiknek dús örökséget hagyhassanak, ellenben azt — bár megerőltetéssel — meg képesek tenni, hogy legdrágább kincseik érdekében az évi díj befizetése végett megtakarításokat eszközölhessenek. Legsérelmesebb s az igazsággal teljesen összeegyeztethetetlen s méltánytalan azon intézkedés, mely szerint a most létező gyámol dák új tagokat felvenni jogosítva nem leendenek s a most élő — jogosult nemzedék kihaltával a tőke jövedelmeiből az egyházmegyei lelkészek egyetemes részvényjáruléka leszen s lehet fizetendő. — Hiszen ezzel egy oly vagyon felett történik intézkedés, mely „teljességgel nem az egyetemes gyámoldáé“, nem a conventé, mely kizárólag s e-lvitázhatlanul mind azoké, a kik filléreikkel hozzájárultak annak létesítéséhez, gyarapításához, a kik tehát — vagy a mennyiben ők nem élnének, ivadékaik — jogosítvák, ép ugy, miként a közkereseti vagy részvény társaságok, az alapnak — a részvényekből begyük tőkének megszüntetése vagy fennállása, vagy rendeltetése, hová fordítása felett határozni! S ime itt a javaslatban intézkedés történnék egy oly vagyon felett, melyhez a, javaslatnak absolute semmi köze, mely kétségtelenül, kizárólag csak is azoké, kik azt létesítették s kik ahhoz hozzá jámítanak. Részemről sohasem gondolkoztam önzőleg, szűkkeblűén, de már azt mégis viszás intézkedésnek kell tartanom a mit a javaslat contemplál, hogy t. i. az összes jogosultak kihalásával a jövedelemből az egyházmegyebeli lelkészek egyetemes gyámoldai járulékai lennének fizetendők. — Azt hiszem, ezt maguk az illetők sem fogadnák el, hogy egy oly alap, mely mások jogos tulajdonát képezi, melyhez ők filléreikkel nem járultanak, hogy ez a jogszerű, törvényes örökösöktől, tulajdonosoktól elvonás-' sék, s hasznaiban nekik adassák át. Ha már egyszer csakugyan megszütttettetnének az egyházmegyei gyámoldák, s új tagokat felvenniük megtiltatnék, az esetben csak is az az egyetlen mód lehetne, mellyel az ősök szerzett, törvényei jogai némileg figyelembe vétetnének, hogy legnagyobb részben a pápai, de részben más, nevezetesebb főiskolákon is oly ösztöndíjak létesitetnének, melyekből mind azon családok gyermekei, a kik az alaphoz hozzájárultak, úgyszintén az egyházmegyebeli lelkészek gyermekei — mert hiszen végeredményében ők nem okai, hogy tovább is tagjai nem lehetnek — részesülnének szorgalmuknak, képességüknek megfelelő segélyezésben. De én kérdésbe teszem még azt is, vajon csakugyan meg kell-e szüntetni a meglevő egyházmegyei, kerületi gyámoldákat? Mert hiszen utóvégre is annyira az egyéni akarat korlátozása csak nem terjed ki, hogy nekem szabadságomban ne álljon, több társammal egyesülve, családom minél jobb anyagi biztosítását eszközlendő, évi befizetéseket, tőke gyűjtését megkísérteni. Utóvégre az életbiztosítás is egy neme a család biztosításának, a minthogy az egyházmegyebeli — kerületi Gyámoldák is azok s ha az nincs tiltva, — sőt örülnünk lehet neki, bár mindegyik lelkész társunk bírhatna azzal — mért kell okvetlenül betiltani ezeket, s útját állani családunk nagyobb biztosítására irányzott, tehát erkölcsi kötelezettségen alapuló törekvéseinknek ? De meg „Volenti non fit iniuria“ a ki önként belép az egyházmegyebeli gyámoldába, a ki minden kényszer nélkül elfogadja annak kötelezettségét, az bizonnyal számot vet önmagával, körülményeivel, s 30*
