Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-29 / 30. szám

467

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

468

talmánál fogva méltán reménylhető, hogy a kis kezdetből rövid időn azzá növi ki magát, a mit egy ily lapnál oly sokan várnak, t. i. egyházi életünk hű tükrévé, haladásának előharczosává, igazaink védelmezőjévé és elkerüli az eg}roldaluságnak és sztiklátkörü felekezetiességnek azon veszélyeit, a mitől, — ellenfeleink hason irányú vállalatait tartván szemük előtt. — hitfeleink közül oly sokan féltek. Melegen ajáulom e lapot lelkész társaimnak, s általuk egyházunk minden jobb módú híveinek pártolásába.

A protestáns irodalmi társaság a múlt évben meginditotta a népies kiadványok vállalatát, és ma már több? nemzeti szellemben szei kesztett, vallásos buzgóságot éllesztő, egyházunkhoz való ragaszkodást fokozó füzetet adott ki, a melyek czéljuknak meg felelnek, élvezettel olvashatók, és haszonnal adhatók a nép kezébe.

Az evangelisatio e munkájában nekünk is részt kell vennünk mindnyájonknak Istentől adott erőink mértéke és tehetségünk szerint, részint szellemi munkálkodásunkkal, részint mások munkájának pártolása által. Kell hatnunk, alkotnunk, gyarapitanunk, nem szabad e téren semmit kicsinylenünk, nem szabad a munka terén kishitűségből vagy kényelem szeretetből félre államink. Hiszen ha nem merünk, nem kezdünk, nem ismerjük még saját erőinket sem. Én, aki mint tanár egyházkerületünk főiskoláján 20 évig működtem, tehát az ifjabb nemzedék készültségét, tudományos képzettségét ismerem, jó lélekkel s teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy nálunk sok szép erő hever parlagon, a mely hivatva volna arra, hogy egyházi életünk felvirágoztatásának gyarapítására szép gyümölcsöt teremjen.

Megemlítem még, mint egyházi életünk jövőjére nézve nagy jelentőséggel biró mozzanatot, a debreczeni ref. egyetem és a kolozsvári tlieologiai facultás felállítására czélzó mozgalmat, a melyek közül különösen az előbbi iránt oly elismerésre méltó buzgóság és áldozatkészség mutatkozik testületeknél és egyeseknél, a minőre a magyar ref. egyház eddigi életében példát alig találunk. Magasztos, szép, nagyszerű is az eszme, a mely az intézmény kezdeményezőit, vezetőit, pártolóit lelkesíti s talán a protestáns vallásos buzgóság lehetővé teszi, hogy a még oly sok áldozatot igénylő eszme rövid időn testté váljék. Adja Isten, hogy minél előbb úgy legyen!

Ezekben kívántam jelezni, tisztelt értekezlet, az egyházi életünk leién felmerült nevezetesebb mozzanatokat, a melyek bennünket kell hogy érdekeljenek és a melyek közül nem egy tárgy akad. a mely méltán szolgáltat alkalmat mai értekezletünkön eszmecserére, indítványok tételére és tarthat igényt a tagok érdeklődésére.

De ha egyházi életünk mozzanatain végig tekintettünk, lehetetlen meg nem emlékezni arról a nagy veszteségről is, a mely egyetemes magyar ref. egyházunkat érte. a midőn ennek büszkeségét, félszázadon át vezér szellemét, legidősebb főgondnokát Báró Vay Miklóst a halál az élők közül kiragadta. Az egész magyar ref. egyház méltáu gyászolja őt, ki szivével, leikével, vallásos kedélyével ez egyházhoz volt nőve, ahhoz semmi kísértések, semmi megpróbáltatások között hűtlenné nem lett s a kinek kezébe mindig bizalommal helyeztük egyházunk legfőbb ügyeinek vezetését. Érdemei, melyeket a ref. egyház körül szerzett, nem csak a jelen nemzedék előtt, de a jövendő századok előtt is fentartják tisztelt emlékezetét. Nem csak saját felekezetűnk tagjai előtt volt tisztelt az ő neve, hanem mindeu magyar ember előtt és érdemei, a melyeket hazája és királya iránti hű szolgálatai által szerzett, elhárították előle azon akadályokat, a melyeket a felekezeti szükkebliiség szokott felállítani. Ennek tulajdonitható, hogy reformált egyházhoz tartozása daczára nemcsak a szent korona őre volt több év tizedeu keresztül, de elnöke volt az utóbbi időben a magyar országgyűlés főrendi házának, a melyben az uralkodó család összes főherczegei s az összes római katholikus és görög vallásit főpapok ülnek tagokul. Ha az ő életére gondolunk, örömtől dobogó kebellel látjuk a régi Illésháziakat, Thurzókat, feltámadni és ha az ő halálára gondolunk, a fájdalom sóhajtása méltán tör ki kebelünkből: „Leesett a mi fejünknek koronája“! Érdemeit örökítsük meg jegvzőköny vünkben, emlékét zárjuk szivünkbe, hogy legyen az mindég áldott; példája legyen minden magyar protestáns előtt tettre buzdító és biztató, érdemei jutalmát nyerje meg lelke az örökboldogság hazájában az igaz biró kezéből.

A mi szükebb körünket, a tatai ev. ref. egyházmegye lelkészi körét is súlyos csapás látogatta meg a lefolyt évben: elveszítettük két derék testvérünket, kartársunkat, barátunkat Pályi Pált és Pereszlényi Jánost, kik értekezletünknek szeretett, tisztelt és munkás tagjai voltak. A kartársi és baráti szeretetnek, a melylyel a boldogultak irányában mindnyájan viseltettünk, adjunk kifejezést ez alkalommal is irántuk azzal, hogy érdemeiket, elvesztésük feletti fájdalmunkat jegyzőkönyvünkbe iktatjuk, emléküket pedig szivünkbe zárjuk.

Ezek után a megjelent kartársakat még egyszer szívből üdvözölve, a tatai ev. ref. egyházmegye mai napra össze hivott lelkész értekezletét megnyitottak nyilvánítom.

Antal Gábor.

értekezletei elnök.

Egyetemes gyámolda és egyházmegyei gyámoldáink.

Elvégre annyi vajúdás, hányattatás után úgy tetszik, mintha kezdene felderülui egy jobb jövő hajnala; annyi évek mulasztását jóvá tenui, égető sebeket begyógyítani lázas erővel iparkodik a jelen nemzedék. — Kárba veszett évek, szétforgácsolt erők! hasztalan sóvárguuk, epedünk utáunatok, legalább tanítsatok bennünket felhasználni az időnek tevékenységre serkeutő tüuékeuy perczeít, s azt a mélységes kiszámithatlan erőt, mely egy közös ezélra, nemes, magasztos feladat megvalósítására törekvő egyesülésben, társulásban jelentkezik. — Oh mert évtizedek mennek el, mig a tevékenység, a lázas mozgalom ama fokára juthat el egyetemes protestáns egyházunk, a melyen jelenleg van. Vannak évek, napok az emberiség történetében, melyek áldóbban, mélyebben folynak be a népre, a nemzetek sorsának intézésébe, mint száza-