Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-06-03 / 22. szám
341 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 342 kisebb összegben volna megszabva.“ Az indokolás e § felvételét azzal okolja meg, hogy providéálni kellett azon esetre: „lia valamely iskoláién tartó alkalmazottjait nagyobb fizetéssel és csekély lakpénzzel kívánná mások ellenében igazságtalanul nagyobb nyugdíjhoz hozájuttatni.“ — Megvallom, egy törvényjavaslatban, mely részben a fentartótestületek eddigi áldozatainak némi viszonzása és elismerése akar lenni, ily providential, a mi bizon a szándékos csalást feltótelézi, helyén valónak egyáltalán nem látok. Még kevésbé látom helyénvalónak és igazságos dolognak azt, hogy az alaptalanul supponált előnyözésnek a javaslat a tanárok határozott kárára akarja elejét venni. Ugyanis az ide vonatkozó intézkedés törvényerőre emelkedésével ugyanazon összfiezetés mellett a tervezett nyugdíjintézet tagjainak beszámítható fizetése minden esetben kisebb leend, mint az állami tanároké. Az állami tanárok lakáspénze tudvalevőleg 1200 írt törzsfizetés után 200 frt s még 2000 frt után is csak 300 frt, tehát az első esetben az összfizetésnek l/7, a második esetben alig több mint j8-ad része! Úgy hogy mig 1400 s 2300 írt állandó javadalmazásból az állami tanárnak a nyugdíjazásnál beszámítható fizetése 1200 s illetve 2000 frt, addig a felekezeti tanáré több mint 1120 s illetve 1825 frt nem lehet s igy az előbbi esetben 80, az utóbbiban pedig 125 írttal kisebb nyugdíjra nyer jogosultságot, mint az ugyanazon összfizetés mellett alkalmazott állami tanár. Úgy hiszem, hogy ez igazságtalanságra egyszerűen rámutatnom elég volt a végből, hogy e § utolsó mondata vagy egyszerűen eihagyassék, vagy pedig a következővel helyettesittessék: „A nyugdíjba számítható fizetés megállapított lakpénz mellett sem lehet nagyobb, mint az ugyanazon összes javadalmazással és hasonló lakásviszonyok között alkalmazott állami tanároké.“ Db. Hokváth József. A balsorsban legjobb megnyugtató az Istenbe vetett bizalom. »Jézus méné Tirusnak és Sidonnak tartományába. És imé egy aszszonyi állat Kanaán nemzetéből való onnét a tartományból kijővén, kiált vala neki: Könyörülj rajtam Uram Dávidnak lija !« Máté XV: 21. Sokat gondolkoztak azon az emberek eleitől fogva, mikép lehetne kitalálni valami módját annak, hogy az életnek bármely körülményei közt is sorsunkkal kibékülhessünk. Természetesen vezette őket e törekvésre az a szomorú tapasztalat, hogy igen sok bajnak vagyunk kitéve mindnyájan a földi életben. A nyugtalanság már bölcsőnknél elkezdődik, s egész életpályánkon keresztül kisér bennünket, mint mankó a bénát; s nem is végződik elébb a töménytelen baj, mint mikor a lélek testi fogságából kiszabadul, s a földet elhagyjuk. A körülöttünk levő dolgok természeti tökéletlenségei, a velünk élő emberek ármányai, fondorkodásai, korunk téves előítéletei, testliuk törékeny volta, kívánságaink rendetlenségei: mind megannyi ellenségei nyugalmunknak, boldogságunknak. Most egy, majd más baj ostromol bennünket, s alig győzzük le egyiket, már ismét földi boldogságunk másik ellenével kell harczra szállanunk A ki mind ezen kellemetlenségektől menekülni akar, ám változtassa meg a világ rendjét, vagy menjen ki a világból. De mig a világon leszünk, mely léteiében változó, mig emberek közt élünk, kiknek természetük, hajlamaik a mienktől különbözők, mig saját lelki tehetségeink is, értelmünk akaratunk korlátolt határok közé szoritvák: addig híjába várunk tökéletes boldogságot az életben. Nincs hát egyéb ut a menekvésre, mintha valami módot gondolunk ki, melylyel kedvetlen sorsunkat valamivel tiirhetőbbé tehetjük, egyszersmind általa olyan lelki megnyugvást szerezhetünk, mely forrása a boldogságnak. Mi lenne már ily czélravezető mód? ezen dolgoznak régóta a bölcsek és tudós fők. De még eddig minden fáradozásuk, kísérletük sikertelen lön. 8 a mit megnyugtatásunkra kigondoltak, abból— ha komolyan vizsgálódunk — egyebet nem tanulhatunk, mint az emberi ész gyarlóságát. Beszélnek ők sokat, és szép csengésű, pompás szavakat raknak egymás mellé e tárgyban; de lélek- és hatás nélküliek; s csak azok előtt látszanak hatályosaknak s czélravezetőknek, kik még komolyan nem vizsgálták meg; csak addig hatnak ránk nyugtatólag, mig nyugalmunkban semmi sem háborít. De mi helyest oly körülmények közé jövünk, hogy vigasztalásra van szükségünk, az értelem minden okoskodása hiába valónak bizonyul; s a nagyelméjü bölcs végharcza óráján oly kicsiny, oly nyugtalan és levert lesz, mint a legegyiigyübb, leggyarlóbb. Ha valaki arra akar bírni bennünket, hogy balsorsunk ölén nyugodtan tűrjünk, inkább arról győzzön meg — igy jobb módot követend amazoknál — hogy jelen kedvetlen helyzetünk vagy még nagyobb szerencsétlenségnek veszi elejét, vagy eszköze egy nagyobb szerencsének. E meggyőződésen kívül minden más alapra épített okok mellett is bizony csak nyugtalan marad szivünk. Ám lássuk, minő okokat használ az ész megnyugtatásunkra? . . . Már másként nem lehet, igy van rendelve, tűrni kell, szerencsétlenségünk szükségképeni következése a világtörténetek öröktől fogva való szenvedéslánczolatának; hasztalan azért panaszkodni, a mit megváltoztatni nem lehet; szoktassuk magunkat ahoz, hogy érzéketlenek tudjunk lenni a fájdalmakra. Pompás szavak! De nyomom vigasztalás! Oh barátim! hát azzal akartok ti vigasztalni minket, a mi miatt igen nyögünk, sóhajtozunk ? Hiszen épen az nyugtalanít béliünkét, hogy nincs módunk menekülni a bajból, és ti annak szükséges voltával akartok megnyugtatni? Hát megkönnyül-e akkor a szív, ha tudjuk, hogy 22*
