Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-14 / 2. szám
19 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 20 Hát lehetne-e ennél hatalmasabban megrázni a népet: veszélyben az egyház, veszélyben a haza, veszélyben a közjó! Imádkozzatok, tömörüljetek, emeljétek fel ti is nyilván tiltakozó szavatokat! És még ehhez: minden püspöknek, minden papnak saját tetszésére váz bízva, hogy milyen bevezetéssel, vagy magyarázattal lássa el, mikor kihirdeti. Annyi azonban tény, hogy a püspöki kar hü ehhez az elvhez: „svaviterin modo, fortíter.in re“ Egyébiránt az is igen természetes, hogy a püspöki kar, mint olyan nem sülyedhet le a Lepsényiék színvonalára. De ha a forma, a hang méltó is a maga egészében a püspöki karhoz: vannak egyes tételek, a mik nem méltók a magyar püspökökhöz. Avagy méltó hozzájuk az az állítás: „a katholikus egyház hosszabb idő óta nehéz védelmi küzdelmet vív oly sérelmes intézkedés ellen, melyre okot nem szolgáltatott. (?) Ezen sérelmes intézkedés nem ismeri el a vegyes házasságban élő szülőknek azon jogát, hogy gyermekeiket a katholikus vallásban neveltethessék“. Azt csak nem tagadja talán a püspöki kar, hogy mi mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk; talán csak ezt is vallotta Szent István? No hát ne akarjon velünk még a mostoha testvérnél is mostohábban bánni. Az önzés igen csúnya bűn, de a kapzsiság se valami szép! Megmondottuk nem egyszer, hogy a kölcsönösség alapján lehet csak békesség. Nem méltó a magyar püspöki karhoz, hogy azokba az orságos törvényekbe, miket a római kath. egyház oly kiváló vezérférfiainak első rendű közreműködésével hozott a magyar törvényhozó testület, a kik egy részének már szobrot emelt, másiknak meg emelni fog; oly törvényekbe, a melyeket a magyar apostoli király szentesített:, sehogy se akar belenyugodni, sőt ezek miatt — bármint tagadja is — kulturharczot kezdett. Nem méltó a magyar püspöki karhoz, hogy azzal a méltatlan és igaztalan váddal illeti a kibékülés korszakának, valamint a mostani időnek vezér politikusait, a kik között — hála a jó Istennek — nem egy, de sok — egész tábor olyan római katholikus van, a kik távol a római papok gyűlölködő szellemétől, igaz keresztyén testvéri szeretettel ékeskednek, — nem csak, de magát az apostoli királyt is, a ki az 1868-diki vallásügyi törvényeket szentesítette, most meg az egyházpolitikai törvényjavaslatoknak a képviselőház elé terjesztésére az engedélyt megadta, azzal a váddal illeti, hogy „Szent István királynak legdrágább örökségén, katholikus vallásunkon, mint az ország fönnállásának, boldogságának s dicsőségének egyedül biztos alapján sérelmeket ejtettek“. Mintha bizony Szent István a római vallást fogadta volna el s nem a keresztyén vallást; mintha bizony Szent István idejében is kötelező lett volna a papi nőtlenség, vagy mintha Szent István nem engedte volna meg bizonyos esetben a házastársak olyan elválását, hogy újra egybekelhessenek mással; mintha bizony a házasság már Szent István idejében szentségnek tartatott volna; vagy mintha Szent Istvánnak is lett volna csalhatatlan pápája?! De hát te óh nép — csak higyj! Az egyház csalhatatlan! S kik az egyház? A pápa meg a püspökök! Nem méltó a magyar püspöki karhoz az az arrogánczia, melylyel magát „a közjó“ „az édes haza jóléte“ kizárólagos védelmezőjének hirdeti ország-világ előtt. Nem méltó a magyar püspöki karhoz az az igazságnak egy cseppet se megfelelő vád, mintha a kormány a magyar államot „a keresztyén eszmék romjaira“ akarná építeni. Ez iszonyú túlzás, nem akarom mondani, hogy felette roszakaratu félrevezetése az egyszerű népnek. Nem méltó a püspöki karhoz, hogy mikor az ország úgy szólva a maga egészében, a városi és megyei közgyűléseken egyhangúlag helyeselte a kormány egyházpolitikai javaslatait, o mégis rá akarja erőszakolni a népref minden áron el akarja hitetni vele, hogy meg van sértve, hogy szenved s hogy igen nagy veszedelem fenyegeti! S bizonyára úgy lesz, hogy addig festi az ördögét a falra, mig legalább képzeletben meg nem látják, a kikkel megakarja láttatni. Nem méltó a magyar püspöki karhoz az az állítás, mely szerint „elment az engedékenység legszélsőbb határáig de védelmi küzdelmének törekvései minden lehető engedékenység daczára meghiúsultak. Ugyan miben állhat szerintük az engedékenység legszélsőbb határa — szerintük, kik ebben a pápa „útmutatását követték“; a ki meg természetesen tartja magát a Syllabus tételeihez : A katholikus vallás minden más kultusz kizártával mint egyes egyedüli államvallás tartandó fenn, (77. tétel). A protestánsok kultuszának nyilvános gyakorlata katholikus országokban (a mienk éppen regnum Marianum megint!) meg nem engedendő. (78, tét.) A kultusz szabadsága a népek erkölcsének és kedélyének megrontására és a közöny pestisének terjedésére vezet (79. tét.). A római pápa kötelességével és állásával ellenkezik, hogy a haladással, a liberalismussal és a modern művelődéssel kibéküljön s azzal egyezkedésre lépjen. (80. tét.) íme igy vannak kijelölve Róma által az engedékenység legszélsőbb határai! Bizony megszégyeníti az engedékenységben az engedékeny (?) püspököket az állítólag a Krisztus ellen törő kormány, midőn a házassági javaslatba nem egy §-t egyedül a r. kath. egyház kedvéért vett fel. * * * Ez mind benne van abban a békés főpásztori levélben ! Aki ez állításomat tagadni merné : utasítom az egyes püspökök azon leveleihez, mellyel a közös pásztorlevelet útnak eresztették. (Kivéve az egy Samassát.) Utasítom azokhoz a predikácziókhoz, melyek a Budapesti Hírlap szerint a főváros templomaiban tartattak jan. 6. és 7-én. S ha mindez benne van abban a békés (pax-os) pásztorlevélben : honnan van, hogy a napi lapok általában meg voltak elégedve vele úgy, hogy talán csak az egy Magyar Hirlap merte kimondani, hogy „valójában bizony hadüzenet az a pásztorlevél s nem védekezés az, hanem támadás“ — honnan van, kérdem, a megelégedés ? Onnan, hogy a kormány és a napi lapok s ezek közt éppen azok is, melyek az egyházpolitikai javaslatokat lelkesen pártolják, legyezgetik, czirógatják folyton folyvást azokat a főpapokat, a kik akkor izgatnak leghatalmasabban, mikor erősen állítják, hogy a béke érdekében emelik fel szavú-
