Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-14 / 2. szám
21 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 22 kát; azokat a főpapokat, a kik nem elégőszinték közösen, de a mikor őszinték, t. i. otthon „a magán életben“: akkor keményen támadják a kormányt s mindenkit, a ki azt támogatja ; azokat a főpapokat, kik a kormány és a napi lapok előzékeny udvariasságát itt ott eléggé vastagon utasítják vissza. Lehet különben az is, hogy a pápának az a beszéde? mit a nála egykor tisztelgő, mintegy 1000 hírlapíróhoz intézett, most kezdi megteremni a gyümölcsöt! Hát mi mit tegyünk? Néma ajkkal s összedugott kézzel várjuk tán még most is, hogy mi történik? Tűrjük tovább is a szószékekből ellenünk szórt azt a vádat, hogy mi vagyunk a béke megháboritói ? Türjük, hogy a reversalisok törvényesittessenek? — Halljuk csak, mit mond a pápa a katholikus világ püspökeihez 1890-ben intézett körlevelében: engedni az ellenségnek, vagy hallgatni akkor, midőn mindenfelől felhangzik az igazság elnyomóinak a zaja: vagy tétlen ember szokott, vagy az a ki hitében kételkedik. . . Ha a jók tevékenysége hanyatlik: a gonoszok merészsége növekszik“. Nálunk ugyan csak megnövekedett; meg, el anyira, hogy Schlauch bíboros már a kánonjogot egységes magyar kánonjognak nevezi, a mit csak a protestánsok kedvéért lyukgattak meg; vissza kell azt állítani. Megnövekedett a gonoszok merészsége annyira, hogy izgatni mernek a tényleg érvényben levő törvény ellen csak úgy, mint a javaslatok ellen! Lehet, szabad az ellenségtől is tanulni! S ha nem is a harczmodort — Isten őrizzen! — de az éberséget, a kitartást szent ügyünk védelmezésére tanuljuk meg tőlük! Hisz nekünk is mondta a Jézus „Bízzatok, én meggyőztem a világot“. Kis József. A csodák vagy két tévedés. Irta: MERLE (Folyt, köv.) Vannak theologusok Svájczban, Franczia éa Angolországban, Amerikában, a kik feláldozták a keresztyén vallás tanait, csak hogy a csodákat megmenthessék ; viszont Németországban olyan theologusok találkoznak, a kik a csudákat áldozzák fel, a tanokat pedig meg akarják tartani és a kik a pantheismus nevében kegyes keresztyénekhez illően beszélnek a Szentháromságról, az esetről és a váltságról. Az ilyen elválasztás vajmi helytelen dolog. Mert a keresztyén vallás tényei és tanai nem két egymás mellé helyezett, egymástól lényegesen különböző dolog, hanem úgy tekintendők, mint két közcs központú kör, mint ugyanazon napból származó két sugár; a legbensőbb egység van közöttük. Senki sem értheti meg igazán a csodákat, ha csak az egész kér. tudományt el nem fogadja, szivébe he nem fogadja. Mielőtt a rólok való helyes nézetet megalkothatnánk, egy bizonyos folyamatnak kell bennünk véghez menni: a szív, az értelem és élet teljes átalakulásának, az újjászületésnek, újjá teremtetésnek. „Sokan mondják Nikodémussal a csodákra — úgymond Twesten — mi módon léhetnek ezek? De a hivő keresztyén azt feleli az Úrral: a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit láttunk, arról teszünk bizonyságot“. Az Írások bizonysága elégséges ezen supranaturalis tények igaz voltára nézve. Isten mondá, ennek elégnek kell lennie. Ezen tanúbizonysághoz utalunk ugyan minden embert, de csak egy fogja könnyen megérteni: a ki „megelevenittetett, mikor a vétkekben és bűnökben meghalt volna“ a ki önmagán tapasztalta, hogy Isten „hatalmasságának méltóságos volta minemü legyen“, „melyet megmutatott a Krisztusban, mikor ötét feltámasztotta a halálból“. A megtérés az isteni kegyelem oly csoda ténye, a mely felfoghatóvá teszi a többi csodákat. Hogyan kétkedhetném azon, hogy Krisztus a damaskusi utón mennyei világosságban megjelent az apostolnak és szólott hozzá, midőn nekem kevésbé rendkívüli módon jelent meg ugyan, de nem kevésbbé bámulatos dolgot vitt végbe értem és bennem, és „a ki fénylik szívemben, hogy a Jézus Krisztus orczáján Isten dicsősége ismeretének világosságát látnám“. Hogyan kétkedhetném, hogy ő feltámasztá a naini ifjút, vagy a bethaniai barátját, midőn magamon tapasztaltam, hogy a „fiú is, kiket akar megelevenít, miután engem is, a halálból életre“ hozott? Az újjá születés a csodáknak nem csúpán megértésére vezet el, de egyúttal hatalmas bizonyítéka is azoknak. Az igaz keresztyénben új világosság, uj élet van. Ez olyan tény, a mit Krisztus minden igaz tanítványa ön magán tapasztal. Isteu ezen ajándéka bizonyos emberek : Isten szolgái által közöltéinek velünk, valamint a fizikai életet is, melynek szerzője ugyan az Isten, de mégis szüléinktől vesszük. A mint nemzedékről-nemzedékre vísszamegyünkt eljutunk az első emberhez, a ki az emberi nemnek törzse, ősapja, és a ki életét közvetlenül Istentől nyeré a teremtéskor, épen igy a kegyelmet tekintve is, ha korszakról-korszakra visszamegyünk, eljutunk az isteni élet közvetlen közléséhez, az újjá teremtéshez. A kegyelem világában miként a természet világában, a mit látok, a minek érzem magam, elvezet engem a teremtés gondolatához. Ha Istennek lelke ily nagy dolgokat cselekszik a lelkek megtérítése végett, nemcsak körülöttem, hanem India ős népei, Polynesia ifjú törzsei, Uj-Zeland vad hordái és London, Genf vagy Páris müveit lakosai között is: ezen léleknek még sokkal nagyobb munkát kelle végezni az első időkben, a teremtéskor, a midőn az egekből üdvösség szált alá. „Látom az egeket megnyilatkozni és az Istennek angyalit felmenni és leszállani az embernek fiára. „A jelenben véghez menő csodás események megerősítik előttem az evangeliom csodáit. Mikép elégedhetik meg valaki a csodákkal, hogy legj^en vallása, megvetvén az újjászületést és az uj életet? Az ilyen vallás Nikodemus vallása, nem pedig Jézus Krisztusé. Ez az Írástudó szakasztott mása, ősképe azoknak, a kikről beszélek. „Ez méné Jézushoz éjjel és mondá neki, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanító mesterül, mert senki sem teheti e jeleket, a melyeket te tész, hanem halsten lejénd azzal“. Bizonnyal a csodáknak, mint aki
