Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-04-01 / 13. szám

201

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

202

Hogyan van most ?

Először is van egy első följegyzési könyv, (prima nóta) melybe minden bevétel és minden kiadás, tekintet nélkül annak jogi természetére, idő rendben naponként bejegyeztetik. Ebből minden órában megtudható, mennyi pénznek kell lenni a szekrényekben. — Ezután vannak a szaknaplók (journal) t. i. minden más más rendeltetéssel biró pénztárnak a külön naplója, melybe az első följegyzési könyvből az oda való tételek átiratnak. Ebből szintén minden órán megtudható, hogy az illető szakpénztár hogyan áll. Azután vannak ezen szaknaplóknak megfelelő főkönyvek (Hauptbuch) lévén abban minden adósnak külön lapja, melyen ennek tőke és kamat tartozási állapota azonnal látható. Ezen könyvek tételeinek egyezniük kell, s a tételek számára egymásban hivatkozás történik. Van a kiadásoknak is főkönyve, melyben a különböző jogczim atatti kiadásoknak külön-külön meg van a maguk lapja. - Végül van a leltár, mely pénztáranként elkülönítve készitetik. Ez magában foglalja a vagyon fedezetet, az adósok névsorát, bérlőkét, az évi járadék fizetőkét értékpapírokat. Ez minden évben újra készíttetik, hogy a vagyoni állapotban történt változásokat föltüntesse.

A naplók tételei okiratokkal igazoltatnak, melyből az év végén a zárlat könnyen elkészíthető, a zárlatok pedig a vagyon növekedésének vagy fogyásának summás kimutatása a lejárt évben.

Ezen számvitelen minden Írni, olvasni tudó ember eligazodik, s a netán letező hibák vagy tévedések azonnal fölismerhetők és megigazíthatok.

Hogy a múlt évi számvizsgálatkor a dolog nehézkesnek tűnt fel, oka abban rejlett, hogy új volt a pénztárnok, újak a számvevők, tehát nem eléggé tájékozottak, s igy fönakadtak olyan dolgokon, melyeken a folyró évben már fönakadni nem fognak, tehát „quieta non movere.“

Ha azonban a kerület mégis rendszert akar változtatni — a mire ugyan semmi oka nincsen — úgy a franczia, vagy olasz rendszeren alapuló kereskedelmi szak könyvvitel volna ajánlható, mert ezek ismertek és általában elfogadva vannak, csakhogy ezek aztán nagyobb apparátussal, s igy nagyobb költséggel is járnak, a mire nekünk szükségünk nincsen, s ezen felyül meg kellene ezen rendszert tanulni a gazdasági tanács tagjainak, s a számvevőknek is. Konkoly ur javaslatát nem merem ajánlani, mert én sem tudtam vele tisztába jőni, de a mit megértettem is belőle, sok benne azon fölösleg, melyre nekünk szükségünk nincsen.

Censorius.

A pápai gyházmegye felterjesztése.

Midőn az egyh. kér. nőnövelde eszméje 7 évvel ezelőtt felmerült, őszinte örömmel és lelkesedéssel üdvözölte mindenki, már csak annak felvetését is s teljes reménynyel és bizalommal hitte mielőbbi megvalósulását. Méltó örömmel üdvözölte, mert egyházkerületünk összes tagjait azon meggyőződés hatotta át, hogy egyházunknak és vallásunknak jelentősebb és időszerűbb szolgálatot alig tehetünk, mint ha az eddig egyházilag nagyon is elhanyagolt nőnevelést — mely felé más egyházkerületekben is mind nagyobb érdekkel és áldozattétellel fordul a közfigyelem — teljes erővel s az ügyhöz illő buzgalommal felkaroljuk.

Sajnosán kell ugyanis beváltanunk, hogy mig más tereken szinte erőt meghaladó munkát fejtett ki s elismerésre méltó eredményeket létesített egyházunk, addig a leendő anyák gondozását a legutóbbi időkig kizárólag a családra bízta s a családot e nehéz és fontos feladatában az elemi képzés teljesítésén kívül semmi támogatásban nem részesítette. És mig ref. családjaink mindegyike nemcsak a házias erényeknek, hanem az igaz benső vallásosságnak is ápolója, mondhatjuk temploma volt; mig a megváltozott viszonyokhoz képest leányaink jövőjéről, megélhetéséről való gondoskodás szüksége nagyobb mérvben fen nem forgott; mig a kor szelleme a nőképzés terén a régiektől egészen eltérő követelményeket nem állított fel: addig nagyobb hátrány, nagyobb veszély nélkül hagyhatta egyházunk leányaink nevelésének ügyét az anyák kezében. De hogy ma a kor intő szavának meg nem értése, s e téren a sürgős teendőknek továbbra is elhanyagalása mily vészes eredménnyel járhat, elég néhány statistikai adatnak egyszerű felembtése. Az 1891-kí minister! jelentés szerint ugyanis — nem szólván a különböző tanítónő és nevelőnő képzőkről — összesen 13475 leány részesült az eleminél magasabb oktatásban, a kik közül az izraelitákra 3 intézetben 115, a lielv. hitvallásuakra ugyancsak 3 intézetben 242, az ág. ev.-ra 5 intézetben 640, a r. katolikusokra 25 intézetben — a melyekhez a szintén nagy számban levő magán és elemi intézetek nincsenek számítva — 1253 lánynövendék esik. Mig tehát régebben a tanügy terén versenytárs nélkül állottunk s századokon át elsők voltunk, addig ma a lánynevelésnél utolsók lettünk! S mig reformátoraink mély bölcseséggel s prófétai szellemmel az új egyházzal együtt annak tanügyét is megteremtették s hogy megteremthessék, még legkiválóbbjaink is annak napszámosaivá szegődtek: addig mi az egyházias és vallásos szellem e hatalmas fegyverét nőink biztosítására nemhogy küzdelembe vinni, de csak kézbe venni is elmulasztottuk!

Pedig — főt. egyh. kerületi közgyűlés! — nem is említvén azt, hogy megfelelő intézetek hiányában ref. közönségünk kevésbé vagyonos része, közelebbről tanítóink és lelkészeink nem adhatnak kellő nevelést gyermekeiknek s nem biztosíthatják egyik vagy másik életpályára képesítés által azoknak jövőjét; hogy a jobb módúak kénytelenek akárhányszor épen katholikus intézetbe vinni leányaikat: még akkor is, ha állami iskolákban nyerhetik képeztetésöket, megnyugtathatja-e a távol levő szülőket* nem méltó aggodalommal tölthetí-e el egyházunkat, hogjr épen azon időben, a mikor a gyermeki lélek a legfogékonyabb, almikor az elhintett magvak — a buzaszeinek ép úgy mint a konkoly — legtermékenyebb talajba hullanak, idegen —, s ha nem ellenséges, de nem is a mi szellemünket ápoló kezekre kell bíznunk legféltettebb kin-