Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-08-20 / 34. szám
565 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 566 E kérdés különben, tudniillik a megváltozott viszonyok közötti teendőink kérdése — csekély véleményem szerint — méltó az egyházkerületi lelkészi értekezlet beesés figyelmére. Mert a mai idők olyanok, hogy nemcsak az anyagiakról, hanem — talán nagyobb mértékben —■ a szellemiekről is, nemcsak magunkról, hanem híveinkről is gondoskodnunk kell. Ha akarjuk a czélt, akarnunk kell a hozzá való eszközöket is. íme egyházkerületünkből indult ki az a mozgalom, mely jobb sorsra érdemes, de megfeneklett nyugdíj-ügyünknek bizonyára már közel jövőben hatalmas lökést fog adni. Ha egyházkerületi lelkészi értekezletünk e közérdekű és időszerű kérdést is felvenné napirendjére, egyházkerületünk pedig akkor, mikor mások csak elmélkednek, akár az egyházkerületi lelkészi értekezlet ujj mutatása nyomán, akár a saját iniciativájából rálépne a cselekvés terére s megjelölné az irányt, kimutatná az utakat az egyöntetű tevékenységre: értékes s bizonyára maradandó becsű munkát végezne. Olyant, mely méltó lenne a mi egyházkerületünkhöz. Kercza. Rácz István A szeretet jutalma. Szép, lélekemelő jelenet folyt le folyó hó 9-én kerületünk szeretve tisztelt püspökének főtiszt, és méltóságos Pap Gábor urnák lakásán R.-Komáromban. A komáromi ízr. jótékony egylet, mely mostanában ünnepelte fennállásának 25-ik évfordulóját, az ez alkalomból tartott díszközgyűlésén Pap Gábor püspököt első disztagjául választotta s az erről szóló igen szép kiállítású díszoklevelet az említett napon nyújtotta át az egyletnek egy dr. Szepesi Zsigmond által vezetett küldöttsége. Dr. Szepesinek csinos beszédjére, melylyel a díszoklevelet átnyújtotta, Pap Gábor egy, az összes vallásfelekezetek tagjait összefoglaló szeretet eszméjét fejtegető remek beszédben felelt, mely a küldöttség tagjait annyira meghatotta, hogy mindnyájan könnyeztek. Sajnáljuk, hogy e remek beszédet egész terjedelmében nem közölhetjük. A díszoklevél szövegét azonban — mely dr. Schnitzer Armin főrabbi müve — sikerült megszereznünk s érdemesnek tartjuk azt egész terjedelmében közölni. A díszoklevél igy szól: „Méltóságos Püspök Ur! Ama korszakban, melyben egyrészt az önző anyagiasság uralomra törekedve, az emberiség nemes eszményeit háttérbe szorítja; másrészt pedig a felekezetiesség rideg szelleme a vallásosság helyébe lépve, még magasabbra emeli a sorompókat, melyek embert embertől választanak el, valóban lélekemelő látványt képez az emberek özönéből kimagasló férfiú, kinek lelke a köznapiság porát lerázva, azon magaslatokra emelkedik, amelyeken a gondolkodás fölvilágosodottsága, az érzelmek nemessége és az eszményíesség önzetlensége honol; kinek szive az egész emberiséget egyenlő hévvel íjátfoglalva, szent oltárhoz hasonlít, melyen a szeretet örökké kialudhatatlan tüze lángol. És e nagy, nemes szív sziveket hódított, e szeretet keblünkben határtalan szeretetet szült, mely már régóta kellő kifejezés után sóvárog, alkalmat keresve, hogy ezen Méltóságod iránti érzelmeknek látható jelt adhasson. Ez alkalom megjött. A helybeli izr. „Gemilut Chaszodim“ (a szeretet gyakorlása) czimü egylet folyó évi február 26-án ülte meg áldásos működésének negyedszázados jubileumát; és méltóbban nem ünnepelhette meg e napot, mint azon a díszközgyűlésen ujjongó lelkesedéssel hozott határozat által,, mely szerint Méltóságod egyletünk disztagjául megválasztatott. És ki válnék nagyobb díszére a jótékonyság szent szolgálatában álló egyletünknek, mint Méltóságod, ki mint az igazi szeretet fölkent papja, soha nem szorította áldásának folyamát a hitrokonság szűk medrébe, hanem tudva, hogy az emberszeretet birodalmában nincsenek sorompók, az egész emberiséget egy nagy családnak tekinti, melynek mind egyik tagjában testvért lát. Midőn 1882-ben a vérvádat, ama rettenetes rémalakot kiásták a sötét középkor sírjaiból és a lelketlen lázitők által felbujtogatott nép vad szenvedélyei minden gátot áttörtek; azok pedig, kik hivatvák a népet vezérelni és híveiknek irányt adni, hatalmuk szirtjeiről néma tétlenséggel szemlélték a felkorbácsolt szenvedélyek hullámverését: akkor Méltóságod vala az egyedüli főpap hazánkban, ki azon szent lelkesedéssel, melyet az igazság iránti szeretet ébreszt, a kötelességérzetnek ama hatalmas erejével, melyet a benső meggyőződés ad, síkra szállott a gyűlölet és a vakbuzgóság amaz átkos szülöttje ellen és körrendeletben figyelmeztette a dunántúli ev. ref. egyházkerület papságát, hogy hirdetve a szeretet igéjét, esillapitólag hassanak híveikre. Es midőn egy évtizeddel ezután az északi zsarnok állatias kegyetlensége öt mílliáját ama vallás követőinek üldözte, „mely vallás kebelében ringott a keresztyénség bölcsője“; akkor Méltóságod a kontinensen az egyedüli főpap vala, kiben annyi bátorság volt kifejezést adni nemes lelke fölliáborodásának és a szív ellenállhatatlan ékesszólásával fölhívni a közjótékonyságot ama bujdosó hontalanokért, kik elől minden határ elzáródott, nem törődve azzal, hogy ezáltal bizonyos körök heves támadásainak és aljas gúnyolódásának teszi ki magát. Az igazi szeretetnek e kinyilatkoztatása — mintha az emberiség lelkismerete fölszólalt volna — viszhangot talált az egész polgáriasuk világban és miliők és miliők magasztalják és áldják Méltóságod dicsteljes nevét. E miliőkhöz mi annál inkább tartozunk, minthogy oly szerencsések vagyunk szemtanúi lenni Méltóságod áldásos működésének. Vajha az isteni Gondviselés kegyes oltalmába venné Méltóságodat, hogy teljesednék rajta a zsoltár ama szava: 34*
