Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-08-13 / 33. szám

553

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

554

natkozólag azok egyházi főhatósága önként elfogadja vagy kéri a segélyezést.

Minden ily gyámolitás alkalmával a vallás- és közoktatásügyi minister és a segélyezett fél között e czélra külön szerződés kötendő, melyben a segélyezés módozatai, közelebbi feltételei, a mindkét félre biztosított jogok és vállalt kötelezettségek részletesen meg állapitandók.

*

* *

Czikkünknek végére értünk; czélunk volt meggyőzni — nem frázisokkal, hanem magának a törvénynek szavaival meggyőzni a még mindig habozókat, hogy az államsegély igénybe vétele nem jár veszélylyel s hogy ez az egyedüli mód, melylyel bajainkon segíthetünk. Az államsegélylyel megjavíthatjuk a szükség parancsolta mértékben tanáraink fizetését, hogy ne legyenek kénytelenek körültekintgetni jobb megélhetést biztositó helyek után; szervezhetjük a képezdét, ezen conditio sine quo non-ját egyházunk biztos életének; rendezhetjük a lelkészi fizetéseket, mert nem vonjuk el az arra rendelt pénzt rendeltetési czéljától, s okos gazdálkodás mellett összegyüjthetjük erőinket egyéb megvalósítandó czélokra is. Az őrállók vállán nagy felelősség terhe nyugszik; vigyázzanak s ne késedelmezzenek, fontolják meg jól a példát, melyet a velünk teljesen azonos helyzetben levő ágostai testvér egyházkerület adott s mely az egyedüli ut a bajokból való kivezetésre. A jelen idők kritikusok s ugyancsak megpróbálják egyházunkat; vigyázzunk, hogy ne mondják el rólunk akkor, mikor e bajok már már elnyomással fenyegetnek: „sero sapiunt.“

—b.

_________ *

A gályarabok története.

(1674—1676.)

Irta: BORSOS ISTVÁN, gymn. tanár.

(Folytatás.)

Ez alatt Weltz György sem szűnt meg védenczei érdekében munkálódni. Gyakran mondá nekik látogatásai alkalmával: Legyetek jó reménységgel és fontoljátok meg, hogy mily csodálatos az Isten az ö munkáiban; ebben a ti ügyetekben is az ö csodálatos tartózkodása által munkálkodik ; várjatok csak s látni fogjátok az Ur kegyelmét. Majd midőn arról értesült, hogy a segédsereget vezető német tisztek azzal dicsekesznek, hogy a fogoly lelkészek sorsa egészen az ő kezükbe van letéve : előzékenységgel, ajándékokkal s minden módon igyekezett azok jó indulatát megnyerni. A sereg vezérét, Stahremberg generálist több Ízben saját házánál megvendégelte s nem szűnt meg kérni, hogy a gályaraboskodó lelkészeken könyörüljün. A generális már hajlandó lett volna fejenként 100 arany díjért elbocsáttatni őket, midőn a jezsuiták közbelépése ismét meghiusitá a tervet. Valószínűleg hatalmas személyek boszujával ijesztették el.

A gályarabok szorongó szívvel várták az értük tett lépések eredményét. Mielőtt azonban valami jó fordulat következett volna be, ismét fájdalmas csapás érte őket. Elválasztották egymástól az eddig együtt szenvedőket.

Julius 2-án egy hajóhad indult Siciliába a francziák ellen s e hajóhad a mi hitbajnokaink közül is magával vitt hetet. Közülük egy, Masar Dániel lutheránus lelkész, a súlyos munka és verések miatt nem sokára meghalt. Zedéní István dörgicsei luth. lelkész oly súlyos betegségbe esett* hogy már halottnak hitték s a tengerbe akarták vetni, mikor a kapitány megnézte s észrevette, hogy még van benne élet. Jablonczai János bejei ref. lelkész, mint maga Írja, annyi verést és éhséget szenvedett s annyi veszélyen ment keresztül, hogy szenvedései leírásánál a szomorú emlékek miatt a toll megakad kezében. A harczok tüzében sok ember elveszett az ő hajóján, legnagyobb kínzójuk is súlyosan megsebesült. Egyszer az óriási viharban három napon át lebegtek élet s halál között, hajójukba a villám is belecsapott, de mintegy csoda által az elmerüléstől még is megmenekült. Ezért hálából istenitiszteletet és gyónást rendelt el a kapitány. Jablonczait is feloldozták lánczaiból s kényszerítették fölmenni. 0 azonban megtagadta a katholikus istentiszteletben való részvételt. Mire a kapitány botjával arczul csapta ezen szavak kíséretében: „Aljas nép, nem sokára a tengervizét isszátok“. Mire az erős hitbajnok, ki az élettel már régen leszámolt, bátran válaszolt: „Számomra az az ut is egyenesen az örökkévalóságba vezet s te nem fogsz többé gyötörni

Elgyötörve, mint élő halott csontvázak, kerültek viszsza Nápolyba hárman október 14-ikén, hárman pedig csak 1676 február elején. Kevéssel visszatértük után Tinkovicz János lutheránus lelkész is, a szenvedésektől végkép összetöretve, kiszenvedett.

A nápolyi kikötőben maradottaknak sem volt kedvezőbb sorsuk. Kora regeitől késő estig baromi munkát kellett végezniük, mi közben a jézsuitáktól felbiztatott pallérok botja és korbácsa sohasem pihent. Ha Vélte György ajándékokkal nem vásárol számukra némi pihenést, mindnyájuknak el kellet volna veszniök. így is uégyen szenvedtek halált: Paulovith Mihály luth., Szilvásy István császári ref., Füleki István naprágyi ref., és Berhidai Miklós luth. lelkészek. Séllyei Istvánt és Szomódí János szendi ref. lelkészt, bár folyton dolgoztak, mégis szüntelenül verték. Turóczi Andrásnak egy nagy gerenda úgy összetörte a lábát, hogy társai szállították a börtönbe. Épen igy járt Körmendi György barsi ref. lelkész. Újvári János mezó-eőrsi ref. lelkésznek a kötélgyártó kerék rudja törte be a fejét. Szódóí András sárói ref. lelkészt egyetlen napon négy Ízben oly kegyetlenül elverték, hogy még arczbőre is felhasadt s vére a földre csurgóit. Augusztus hónapban egy osztrák herczeg látogatta meg őket feleségével együtt s 12 aranyat ajándékozott nekik azon kegyes ígéret mellett, hogy térjenek át a katholikus hitre s akkor visszaviszi őket hazájukba. De a kiket annyi vihar meg nem tántoríthatott, a szép szavak sem tudták & helyes útról eltéríteni. Ily szenvedések közt várták Weite György és többi pártfogóik munkálkodásának sikerét- Weltz az angol követtel együtt ismét 100 aranyat ajánlott fel értük személyenként az uj alkirálynak; — de hiába, mert azt felelte, hogy azok örökre el vannak adva. Mikor pedig arra kérték, hogy legalább az öregek és bete-