Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-06-25 / 26. szám

437

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

438

Ha a helyzet a középiskolai államsegélyre nézve annak idején másként alakult volna, akkor most sokkal könnyebb volna módot találni arra, miként lehetne kerületünknek a lelkészi fizetések feljavításához fogni. De nekem, ha bár értekezésem elméleti jellegű is, javaslataimat a módokra nézve a jelen helyzethez kell szabnom, a mely szerint pedig mindenki előtt világos, hogy a pápai főiskola és a csurgói főiskola ezéljaira jelenleg fordított államsegély sem el nem vonható, sem le nem szállítható addig, mig az más forrásból ugyanakkora vagy nagyobb összeggel pótolva nem lesz. Az adott helyzetben tehát inkább csak a segélyezés tervszerűségére és okszerűségére nézve lehet alkalmas módokról gondoskodni, de a mely módok, véleményem szerint, rövid időn maguk után vonnák az anyragi eszközök szaporodását is.

Elsőben is szükséges volna, hogy a főt. egyházkerület alkotna meg egy „Lelkészfizetés javítási segély alapot“, a mely csekély véleményem szerint, itt most általam elő nem sorolható forrásokból egyelőre is tekintélyes tőke összeggel volna dotálható és jövőben ezen alapra folynának be minden jövedelmek, a melyek akár már eredetüknél fogva, akár a kerület szabad rendelkezésénél fogva e czélra volnának fordíthatók.

Azután alakítana a kerület egy „Lelkész fizetés javítási állandó bizottságot“ a melynek feladata volna a kerület által helyben hagyott szabályok szerint, az általa legalkalmasabbnak talált eszközökkel oda munkálni, hogy a dunántúli ev. ref. egyházkerületben levő lelkészek javadalmai a legalacsonyabbtól kezdve felfelé fokozatosan és rendszeresen feljavitassanak. És pedig történnék ez a feljavítás kezdeményezése hivatalból, az illető gyülekezet érdeklődésének felkeltésével és hozzájárulásának is lehetőleg megnyerésével. Ez a bizottság láthatná el véleményével és terjeszthetné elő a kerületen az összes segélykérvényeket is, mert a gyülekezetek anyagi helyzetére nézve a legtöbb tájékozottsággal bírna és' működésében meglenne az egyöntetűség és folytonosság.

ügy hiszem és úgy reményiem t. értekezlet, hogy e felemlített két intézkedés javaslatba hozása által már némi alapot jeleltem ki, a melyen a kerület bölcsesége tovább építhet a lelkészi fizetések javítása érdekében és ha csak ennyit tudtam is tenni, nem végeztem egészen haszontalan munkát, midőn ezen fontos ügyre az értekezlet figyelmét fel hívtam.

Antal Gábor.

A gályarabok története.

(1674—1676.)

Irta: BORSOS ISTVÁN.

(Folytatás.)

Az előbbinek férfias szavaival szemben mintha csak valami píaczi káromkodást hallanánk. Annak az igaz embernek, annak az egyszerű kálvinista papnak alakja hogyan magasodik fel előttünk erős toronyként ennek a méltóságos királyi ügyésznek törpeségével szemben!

A halálra Ítélt lelkészek és tanítók tehát egyelőre szabadon jártak-keltek Pozsony városában remény és aggodalom között jövendő sorsukra nézve. A prímás és társai nem tudták, mit csináljanak velük.Yégczéljuk érdekében, hogy tudnillik az egész magyarhoni prot. egyházat lázadónak és összeesküvőnek tüntethessék fel s mint ilyet aztán a törvény látszata mellett kiirthassák, halálra Ítélték ugyan őket, de ennyi ártatlan embert hóhér kezére juttatni mégis szörnyű dolognak látszott előttük. De meg nem is volt szükségük ez ártatlanok vérére, hanem csak aláírásukra, melylyel bűnösöknek ismerjék el magukat. Azt nem bánták volna, sőt talán örülnek neki, ha mind valamennyi elszökik, elmenekül. Végczéljukra ez is igen hasznos lett volna, mert ez esetben is bátran hirdethetik, hogy bűnösségük tudatában menekültek az igazság keze elől. S az ilyen menekült lelkészi hivatalát bajosan folytathatta volna, mert ha valahol megcsípik, mint már különben is halálra Ítéltet, minden feltűnés nélkül csakhamar elteszík láb alól.

De ezt az örömöt,, t. i. a szökést, kevesen szerezték meg számukra. A nagy többség, érezvén azt, hogy tőlük függ a magyar prot. egyház sorsa, továbbra is szilárdan helyt állott. Készek voltak egyházukért elviselni bármi szenvedést, a halált is. Csak annyit tettek meg magukért, hogy több ízben is felkeresték Lipót királyt [folyamodványaikkal, melyekben az Isten irgalmára és a Krisztus sebeire kérték, hogy őket, mint teljesen átratlan embereket bocsáttassa szabadon. Csakhogy hiábavaló volt minden könyörgésük; a király trónusa igen magasan volt ahhoz, hogy ily szegény emberek fájdalmas panaszait meghallhatta volna. A király csak a prímásnak és gyóntató papjának suttogásait hallotta, a kik ugyancsak tüzelték, hogy itt az idő, a mikor Magyarországból is végkép ki lehet irtani a protestánsokat, épen úgy mint Csehországból. S ha e szent munka közben száz meg száz, sőt ezer meg ezer ártatlan ember szenved mondhatatlan kínokat vagy halált, — mit tesz az? nem fáj az a királynak, se a prímásnak, se a király gyóntatójának, se a többi szent férfiaknak! A király emberiesebb érzéseit könnyű volt elaltatni, mihelyt a kath. egyház vagy saját föltétien hatalma magasabb érdekeire hivatkoztak előtte.

Egyelőre azonban az Ítélet kimondása'után nem igen háborgatták őket, hanem csak titokban ásták tovább a vermet, melyben elveszíthessék őket s velük együtt egyházukat. Gondolták, hogy az idő és hosszas kétséges állapot majd csak meglazítja némelyekben a szilárd elhatározást s hajlandók lesznek, vagy aláírni, vagy megszökni. Nehány hét múlva azután, hogy sem a számuk nem akart fogyni, sem a bátorságuk nem látszott csökkenni, ismét megkezdték a kötelezvények aláírására unszolni őket. Maga a prímás síirün hivatott magához közülük némelyeket, s a rábeszélésnek és ijesztgetésnek minden módját felhasználta, hogy aláírásra bírhassa őket. Néha szinte könyörgött nekik, hogy ne legyenek oly kegyetlenek maguk és családjaik iránt, igyekezzenek megmenteni életüket. S szinte esküdözött, hogy erre nincs más mód, mintha aláírják a kötelezvényeket. Még finom, jó borokkal is megvendégelte őket, ha talán így jobban hozzá férkőzhetne erős lelkükhöz. Azon közben pedig egyre erősítgette, hogy menyire sajnálja őket, mennyire