Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-01-08 / 2. szám

25

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

Nem tudom megmondani, hogy a tisztább lélek hoDnét származhatik, ha csak Krisztustól nem. „Nincs az a politikai alchimia — mondja Herbert Spencer — mely a romlott ösztönökből helyes magaviseletét tudna elő hozni.“ Krisztus irányozta a sziveket a helyesre, a cselekvés eme forrását ő nyitja meg. Az egyes lelkek határtalan értékének érzetével s a legelvetemültebbek gyógyíthatóságának tudatával Krisztus ajándékozott meg bennünket. A bűntől való szabadulás, a bűnök bocsánata Krisztus keresztjéről jő; a halhatatlanság reménye Krisztus sírjából sarjadzik föl. Mi hiszünk a jobb törvények evangéliumában, a tökéletesülő környezetben; Krisztus vallását socialis vallásnak tartjuk, dicsőítjük és keresztyéninek mondjuk a reformerek, az államférfiak, a philanthropok, a nevelők, a feltalálók, a közegészségügyi férfiak munkáját, mindazokét, a kik közvetve vagy közvetlen az emberiség haladását munkálják: de egyedül ő benne az ige megtestesülésében látjuk a világ megváltóját.

Vannak komoly és nagytehetségü egyének, a kik munkálnak a szegények között, de a kik Krisztus nevét ki nem mondanák. Tisztelettel szólok róluk; sokan még arra sem vagyunk méltók, hogy saruszijjaikat megoldanánk. De mivel a szomszédságban levő míssio csarnok hitvallása a vallás travestiája: nem akarják elismerni, hogy az élő Krisztus megszabadíthat a bűntől s a haldokló Krisztus megbocsáthat. Mily sekélyes felfogás. Mivel találkozik tudatlan orvos, gúnyolnom kell-e azért az orvosságot, avagy ott hagyjam —a kórházat? Mert a szegény, együgyii evangélista, vagy a szűk látókörű lelkész csekély tudományukat felajánlják a népnek, gáncsoljak-e mindent, mivel ők keveset tudnak Krisztusról? A szegényeknek nem valami bizonyos theoria szerint hirdetett evangéliumról ám mondjanak önök, amit akarnak, ám reméljenek keveset a személyes megtéréstől. A személyes megtérés — személyes vallást, Istenbe való személyes hitet, Krisztus iránt való személyes tartozást, az ő ügyének való személyes önfeláldozást jelent. S ezeket bármiként idézzük is elő, megtettük a legnagyobbat, a mire törekedhetünk s viszont az a legnagyobb veszteség, ha ezeket létre nem hozhatjuk. A tömeg is azon módon szentelődik meg, a miként az egyes ember; Krisztus programmja szerint munkálni és Krisztust egyúttal ignorálni, annyi mintha a nap fényét erélye nélkül akarnék használni.

De nem ez az egyedüli pont, a hol a keresztyénség páratlansága kitűnik. Van az emberi természetben egy más ür is, amit semmi más rendszer be nem tölthet, sőt meg sem kísérelheti azt. Mi nem csupán bűnös világban, hanem a fájdalom világában élünk.

„There is no flock, however watched and tended,

But one dead lamb is there;

There is no howe, however defended,

But has ove vacant chair.“*)

Midőn a nyáj megritkul, a szék megüresedik, hol a segítség? Ezen pillanat a világi bölcsesség megpróbálta*) Nem egy nyáj az, a mit őriznek, védenek, hanem egy holt bárány, nem az otthon az, a mit védelmeznek, hanem egy üres szé 7?1

2f>

tásának pillanata. S vajon a halál jelenlétében miként hathat? Hat, munkál! Ki van törölve a léteiből. Philosophia, politika, reformok itt már nincsenek, a képtár bezáratik. A szobrok elrejtvék. A függöny legördül; a világ visszavonul. Visszavonul, mert nincs missiója.

Oly rettenetes ezen óra egyedíilisége, hogy a rómaiaknál egész néposztály volt, a mely fizetésért annak keserűségét édesíteni igyekszik. De ez az óra Krisztusi. A megigazulás után a keresztyénség legnagyobb szava & vigasz. Renan sohasem járt közelebb az igazsághoz, mint midőn a bibliáról azt mondá, hogy, „az, az emberiség vigasztalódásának nagy könyve“. Krisztus programja telve vigasszal: „hogy minden siralmasokat megvigasztalnék, hogy a kik a Sionban sírnak, azoknak vigasztalást nyújtanék.“ Sőt ezen kifejezés, „hogy a szegényeknek evangeliomot hirdetnék“ a zsidóban a „szenvedőkhöz,, intézett jó hirt jelenti. Maga az evangeliom szó, a görögök közvetítésével, ezen helyből származik, úgy hogy Krisztus evangeliomát bármily értelemben vesszük is, de első sorban „jó hirt“ jelent az a szenvedőkhöz.

Van egy passus ezen programúiban, mely nem hangzik össze a többivel. Midőn Krisztus felolvasta Esaiás ezen helyét, nem olvasta végig. Egy rettenetes szó, a bosszú, mint valamely örvény tátongott előtte; a mondat közepén megállt, „behajtván a könyvet, mikor visszaadta volna a szolgának, letile“. A mi Isienünk bosszuállásáuak uapja, ezeknél a szavaknál állott meg Krisztus. Midőn a próféta ezt hangoztatta, néhány nagy történelmi esemény lebegett szemei előtt. Ha a nép, kikhez Krisztus ezen alkalommal beszélt, képes lett volna megérteni az erkölcsi kiegyenlítést, valószínűleg tovább olvasta volna. Mert jól megértve, ezen rettenetes nap gondolata szivüket nem félelemmel, hanem hálával tölti vala el. A bosszuállás müve szükségesség. Egy részét teszi Isten világ tervének.

De én csak felszínesen érintettem a fájdalmat, midőn arról csak a haldoklónál beszéltem. Az élők is érzik azt. Mielőtt a megtört szivü meggyógyittatnék, a szenvedésnek a halálnál százszorta nagyobb oká is megsemmittendő. Mi előtt a fogoly megszabadittatnék saját bűneinél nagyobb rabságból kell megmenteni. Vannak poklok e földön, hova. a mennyország egy sugara sem eshetik; ezeknek el kell sepertetniök. Van olyan társadalmi talaj, melyben egyedül az igazságtalanság tenyészhet, ezt föl kell törni.

És ez a bosszuállás napjának muukája. Mikor jövend el ez a nap? Most van az. Ki aboszuló? A törvény. Miféle törvény? A büntető törvény, az egészségügyi törvény, a társadalmi törvény, a természeti törvény. A hol a szegények eltapodtatnak, vagy egymást gázolják; ahol a levegő rossz, a viz mérgezett; a hol az Ínség és büa uralkodik — ott a boszuló fellép. A mi az iszákos meggy ógyitását, a gyermekek tisztaságának megőrzését, az özvegyek önfentartását megnehezíti, a mi a haladás kerekét megállítani akarja — az mind a bosszúállót hívja fel maga ellen. Ne akadályozzuk. Krisztus küldötte azt. Ne kétkedjünk, ne bizalmatlankodjunk. Az ő napja lassan kél — de biztosan elérkezik. A blin hatalmas ugyan a világban — de a megtorlás eljő; bár uralkodik a rossz —