Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-04-09 / 15. szám
251 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 252 is erős prot. középosztálynak maradványa is, és vegyes házasság révén szinte kihalóban ez is. S mindnyájan tudjuk, látjuk, fájlaljuk e helyzetet s nincs erős elhatározásunk e létkérdésünk tárgyában segíteni önmagunkon. Azt hisszük, hogy szegények, erőtelenek vagyunk, pedig talán inkább csak a lelki erő hiányzik nálunk. Pápát nem Márton István teiemtő lelke hivta-e uj életre ? Csurgót nem Nagyváthy, — a nagy Festetlek derék direktora, — teremtette-e meg, alig egy pár ezer forintnyi alapítvány nyal'?...........S vájjon készen volt-e, ezerekre lett-e alapítva főgymnasiummá fejlesztése ? Akaraterő, — tetterő, teremtő lélek, — mely akadályoktól nem riad vissza, — kell minden alkotáshoz; ami ezeken felyül szükséges hozzá, meghozza azt az idő. a körülmény és a fejlődés törvénye, a hit a jövendőben. Ily akaraterő, — tetterő teremtette meg a miskolezi felsőbb leány növeldét is: Tóth Pál teremtő lelke. Nézzük, miként! . . . Igen tanulságos, talán buzdító, sőt irányt adó is lesz reánk nézve. Hogy megérthessük, kisérjük nyomról-nyomra ez intézet keletkezését, fejlődését, amint azt a helyszínén szerzett hiteles adatain mutatják; talán bátorító is lesz az reánk nézve. íme keletkezése : „A miskolezi ref. egyház 1784 ben, az avasi nagy templomban, gróf Vay Ábrahám elnöklete alatt tartott közgyűlésben, elhatározta, hogy az elemi iskolák fölött nagy leány iskolát szervez s erre kiküldött egy bizottságot. (Ennyit mi is megtettünk nőnöveldénk tárgyában azon nagy nevű főisk. gondnok Kerkapoly aerájában, aki oly nagy volt az eszmék világában, hogy alkotásokra már nem jutott ideje; vagy mint teremtő erő, kicsinyelte akivitel bajlódásait.) Ezen bizottság 1797-ben, tehát 13 esztendő múlva adta be munkálatát. (Ennél a mi bizottságunk mégis gyorsabb volt, mert 3 év alatt már napi rendre is tért munkálata fölött kerületünk) A mozgalom eredménye csak annyi lett, hogy először egy kántor, később egy rendes ta, nitó vállalkozott a nagy leány iskolának nevezett iskola vezetésére, a melyben, tulajdonképpen, a kézi munka képezte a felsőbb oktatás anyagát (megyünk-e mi csak enynyire is 13 év alatt ?) Időközben azonban két Ízben is megszűnt ez a nagy leány iskola; mig 1846-ban a miskolezi egyház sok vajúdás után megnyerhette az 1892. okt. 8. elhunyt kitűnő iró és nevelőnőt, Karacs Terézt, kit ugyanekkor a nagy műveltségű és hazaszeretetéért fogságot is szenvedett báró Bánffy Blanka igyekezett egy általa eszményi színvonalra állítandó felsőbb leánynevelő intézet vezetésére megnyerni, hogy abban előkelő magyar családok leány gyermekei neveltethessenek. Karacs Teréz nem saját előnyét, kényelmét tekintette, hanem azt nézte, hol van nagyuob szükség az ő müveit honleány! lelkületének világitó és melegítő lángjára, hol használhat többet a közügynek; szárnyaló lelke, hol röpködhet be szabadabb, függetlenebb irányban nagyobb tért ? S engedett a miskolezi meghívásnak. S minő viszonyok közt! . . Az intézetnek saját háza nem volt s így bérházakban kellett, gyakran igen szűk, kényelmetlen helyiségekben meghúzódnia. A tanítónő fizetése csekély 200 frt és lakás ; kosztos leánykák tartásából kellett saját szükségletét is fedeznie De aki Karacs Teréz lelkületét ismerte, — én is ismertem, — az tudja, hogy az ő világa egészen szellemvilág volt; a konyha, kamara, gazdasszonykodás prózaiságának ő magasan fölötte állott s leikülete is sokkal jobb volt, mintsem a leán3Tkák élelmezését saját hasznára is tudta volna fordítani: igy mindig ráfizetett, amit meg sokáig nem birt ki anyagi helyzete. Mindig jobban belemerült tehát a hitelekbe, az adósságokba. Később valamivel javult fizetése, de már ekkor nem tudott kibontakozni a hínárból s látva, hogy az intézet elöljárósága nem tudja méltányolni, — illetve tán nem is akarja nyűgös helyzetéből kiszabadítani, hogy valamiképpen mégis szabadulhasson, ott hagyta lelke ideálját, távozott a miskolezi leány növeldéből 1859-ben. Sírva távozott, de könnyei nem szolgáltak üdítő harmat cseppekként az intézetnek, mely még azután is csak tengődött. Az egyház, mely oly hivatott nevelőnőt, mint Karacs Teréz, oly könnyedén elbocsátott, nem volt hivatva arra, hogy a nővöveldét felvirágoztassa. Közöny nem tud alkotni, nem tud teremteni. S hogy mily nagy volt a közöny a 8000 lélekből álló miskolezi egyházban a nőnövelde iránt, mutatja az, hogy megszabadulandó az intézet gondozásától, a tiszamelléki egyházkerületnek ajánlotta föl, ez a különben derék nagy egyház, nőnöveldéjét. Az egyházkerület átvette a senki intézetét, s nehány lelkes ügybarát fölszóllalására elhatározta, hogy erkölcsi pártfogásába veszi, sőt „ha teliku „valamelyes összeggel“ gyámolitani is fogja azt. „Ha telik, valamelyes összeggel!“ Szegény prot. eg}diáz ! midőn a legszükségesebbre is, csak „ha és valamelyes“ az áldozat. íme, igy élt az intézet, Karacs Teréz előtt semmiből, az egyházkerület égise alatt meg jó reménységből. A kerület, gazdálkodás és fegyelem szempontjából, Karacs Teréz eltávozása után férfi igazgatót rendelt a tanintézet élére, meghiva Dóczy Gedeont, Degenfeld Paula grófnő, a későbben Tisza Kálmánné, e derék honleányunk, prot. egyházunk e büszkesége és dicsekedésének nevelőjét. Ekkor is azonban bérházból-bérházba vándorolt még az intézet, mígnem 1865-ben egy kegyes úrnő Bakos Ferenezné 2000 frtnyi adományával, és a Horváth Máriaféle hagyatékból ide fordított 5000 írttal 3 kis teremből álló iskola épületet emeltek számára. Az igazgató, mig az épületet fölemelték, egy alacsony, sötétes szobákból álló régi falusi kuriális épületben volt családjával s tanítványaival együtt. Fizetése 400 frt volt, meg lakás; de magának az’
