Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-04-09 / 15. szám
253‘ DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 2 54 igazgatónak kellett ellátni az egész intézetet a tanítványok által fizetett tandíjból, személyzettel s mindenféle szellemi s anyagi szükségletekkel. Hogy némileg gyarapítsa jövödelmét, nehány leányka élelmezését vállalta el; de ekkor meg 400 frt fizetéséből 300 frtot kértek tőle lakbér fejében (Rettentő képe a prot. földhöz ragadt szegénységnek.) Ez elkeserítette, s e miatt Dóczy 1872-ben megvált az intézettől. lm ez csaknem egy százados vajúdása az intézetnek. Bajlódás, próbálkozás, tengődés! . . . Aliért? Alert nem találta meg az intézet az alkotó kezet; nem találta meg emberét. Ború után derű. Ugyanazon év, mely Dóczyt elkeserítette s elvitte, meghozta Tóth Pált. Dóczy elmenetele megtörte a keblek jégkérgét; eltávozása meggyőzte az egyházkerületet, hogy nem úgy lehet egy tanintézetet fölemelni, hogy a tanárok dobassanak oda áldozatul a tanintézetnek, hanem hogy a fenntartó testület maga is hozza meg a tőle kitelő áldozatot, hogy tanár és tanintézet megélhessenek; keresse is föl az áldozatképes és kész lelkeket az intézet érdekében s mindenek fölött az alkotó kezet az intézet megszervezésére. (Folyt, köv.) Köbmendy Sándob. A prédikátor mintaképei Dr. Stalker Jakab után angolból, YIII. Felolvasás. A prédikátor mint apostol. (Folytatás.) Minthogy Szt. Pál a hivatalával járó felelősséget az elbeszéltem szellemben fogta fel, képes leendett volna betölteni bármekkora és bármily fáradságos teret is. De a részéül jutott kör valójában iszonyú nagy vala. Nem kisebb, mint az egész pogány világ. Igaz, hogy az akkor ismert világ közel sem volt a maihoz hasonló terjedelmű. A földközi tenger partjain levő tartományok keskeny övéből állt csak az. S mégis más emberre nézve az az elhivatás, hogy evangelizálja azokat, megrémítő és épen lesújtó leendett volna. Szt. Pál azonban elfogadta azt egész komolyságában, és attól kezdve halála napjáig mindig úgy tekinté ama tartományok lakosságát, mint a kiknek tartozik az evangélium izenetével. Az akkori pogány világ ismeretes két osztályáról beszélve igy szói: „Adós vagyok görögnek és barbárnak, tudósnak és tudatlannak egyaránt“. Élete persze nem volt elég hosszú arra, hogy prédikálja az evangéliumot a korabeli még kis világ összes lakóinak. Mindazáltal bámulatra keltő, ha elgondoljuk működésének sorozatát. Prédikált az akkori világ majdnem minden nagy városában — Antiochía, Ephesus, Korinthus, Athén, Rómában és számos egyéb helyen, — a városok iránti előszeretete nyilván azon reményben gyökerezvén, hogy ha Krisztus e nagynépességü központokban ismeretessé lett, tudományának hangja visszhangra talál a köröttük terülő vidékeken is. És e remény valónak bizo- i nyúlt. Az ázsiai provincziák városai például, melyekhez í Szent János a Jelenések kezdetén levő leveleket küldötte, I mindnyájan valószínűleg Ephesusból, a Szent Pál által i megtérítettektől kapták az evangéliumot, noha lehet, hogy Ephesust kivéve egyet sem látogatott meg közülök. A szenvedély folyvást lángolt elméjében, hogy előbbre haladjon és uj talajt nyerjen. Nem tűrhette, hogy más ember-vetette fundamentumra építsen. Az apostoli mőködése alatti terjedelmes és gyér lakosságú provinciák örökösen ; munkára hívták föl. Első útja csupán a szülő helye, Ciliciával nyugaton és északon határos tartományok körüljárásából állott, és nagyrészt barbárok közé esett. De a második, egy a barbárok közötti sokkal kiterjedtebb utazás után, a műveltség és hírnév ama csodás világa határaihoz liozt őt, a melyben a görögök, a barbároktól mintegy elkülönítve éltek. Ott állott az ázsiai parton és áttekinte az európai szárazra. Európában vala a pogány világ két nagy lámpája — Athén és Róma — az egyik a bölcseség, a másik a hatalom központja. Hogy állhatná meg a pogányok apostola, hogy ne kívánja ott is prédikálni az evangéliumot? Átkelt a keskeny szoroson és haladt egyik görög városról a másikra, mig megálla azon a helyen, hol Sokrates tanított és Demosthenes mennydörgött. Harmadik útjában működését Ephesusban összpontositá; mert mint ügyes hadvezér, nem akart meghóditatlan területet hagyni háta megett. Ezután pedig Róma lön minden vágyának czélja — Róma a világ főerőssége, mit el kell foglalnia. Elvégre is közeledék hozzá, rabruhában és fogolyként utazva. De a mint követjük őt, úgy érezzük, mintha győzedelmes hadsereggel mennénk, résztveendő a nagyszerű diadalmenetben. Valójában, ha kisérik önök e nagy szellemet, gyakran fogják azt érezni. Érezte ezt maga is. „Hála légyen — úgymond — Istennek, ki mindig diadalra segít minket.“ A győzedelmi szekeret elfoglalva tartó csak szerinte nem volt ő maga, hanem Krisztus; ő csupán a kisérő vala, szórván az ajándékot a győző nevében, a szekér kerekek körüli tömeg közé. lm ez az apostol képe, ki túlemelkedik a képzeleten, a mint olvassuk rendkívüli életét. De még más is jön ehez. Pályája most, mi előttünk, hősi és dicsőséges; de akkor, rá nézve telve vala megszámlálhatlan akadállyal, és ha csodás működése, még csodásabb szenvedése. O járt városról-városra szünet nélkül, de ritkán hagyott el helyet a nélkül, hogy életveszélyben nem forgott. Egyszer a csőcselék támadt föl ellene, s csak akkor Ragyák ott, midőn élettelennek látszó testét kidobták városukból, mintha ebnek hulláját vet) 'k félre. Másszor a felsőség fogta be és vetette alá a t rvény szigorának. De halljuk szenvedései jegyzékét tubjdón ajakáról: „Krisztus szolgái-e? Én inkább; fáradságokban bőségesben, sebekben följebb azoknál, a tömlöczökben többször, halálos vészelő*
