Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-04-02 / 14. szám

231

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

232

A prédikátor mintaképei

Dr. Stalker Jakab után angolból,

YIII. Felolvasás.

A 'prédikátor mint apostol.

Uraim! a két utolsó felolvasásban kutattuk a két főforrást — talán szabad mondanom — a lelkész erejének két főforrását, emberi és keresztyén voltát. A két természeti kútfőnek nevezhetnék ezeket, melyekből az emberek és Isten iránti munkálkodás ered. Belőlük az természeti szükségképeniséggel közvetlenül foly. Ha valaki igazi ember — ha van benne sok tűz és erő, a meggyőződés nagy erélye — lehetetlen keresztül mennie oly nagy eseményen, mint a keresztyénség befogadása, a nélkül, hogy ne hirdetné azt; és ha igazi keresztyén — ha sok van benne Krisztusnak szelleméből, mely az önfeláldozás és jótékonyság szelleme — lehetetlen megtartóztatni magát attól, hogy közeledjék az emberekhez bűneikben .és nyomorukban, és törekedjék közölni velők a boldogság titkát. Hitvány szolga az, ki nem munkálkodik serényen Isten és emberek javáért, még ha nem lelkész volna is.

Ez ösztön feltűnően erős vala szt. Pálban. De volt egy másik forrás is, melyből szolgálatához az indokokat mentette. Ez az volt, hogy Isten apostoli hivatalba állította be őt és külön munkakört jelölt ki neki, mint a pogányok apostolának.

A más két inditó ok, mint mondám, természeti, emez ellenben hivatali. Ez lehet, hogy előítéletet támaszt iránta- Az a felfogás, hogy a hivatalban állás az egyedüli biztosíték a keresztyéni munkálkodásra, annyi s oly nagy tévedést okozott már az előző képességeknek, t. i. a természetes és rokonszenves emberi, s a mély és személyes keresztyéni mivoltnak kárára — mik nélkül amaz semmi — hogy hajlandók volnánk egyáltalában mellőzni ez indokot. De szt. Pál elismeri azt. Bár kétségtelen, hogy ő mindég sokkal inkább ember és keresztyén vala, mint hivatalnok, mégis a támadásokra válaszolva nagy hévvel ragaszkodik apostoli rangjához; és nyilván érzé, hogy ez rendkívüli kötelességeket rakott reá, hogy serény és hiv legyen a munkában, melyre emberi és keresztyéni hajlama ösztönzék. Valóban nagy fontosságú arra, a ki keresztyénné lett és érzi feltámadni keblében azon hajlamokat, hogy szolgáljon Istennek és boldogítsa a világot — melyek a keresztyén szellem szülöttei — ha nyer egy meghatározott kört, hogy azt betöltse és kiszabott munkát, hogy azt végezze. Kölönben ez Isten-ihlette ösztönök csupán szavakban és érzelmekben n37ilatkozván, gyakorlás hián, lassanként elfogyatkoznának vagy oly sok tárgyra szóródnának szét, hogy semmit sem végeznének. De ha sajátlagos feladatot nyernek, ez érzelmek ereje arra összpontosul és tényleges munkává változik át. A keresztyén igy szól: lm az én feladatom; ha én végre nem hajtom, senki más nem teheti; ez a nekem jutott zug a nagy munkamezőn, melyet én, és ser ki más, kell hogy gyümölcsözővé és gyönyörűségessé tegyék; nekem kell felelni a biró előtt mindenről végezetre, a szerint, a mint a kijelelt munkát végeztem. Ilyes érzelmek erősen meggyökereztek szt. Pál elméjében.

Legközönségesebben úgy véli, hogy hivatala sáfárság, melyet végeznie és arról időnként számot adni kell. „És szükség — úgymond —, hogy a sáfár hívnek találtassák *)

Hasonlókép úgy tekinté magát, mint munkást, a ki építi a templom egy bizonyos részét; de a nagy Munkavezető körüljár estenden, hogy megszemlélje a munkát — igen és megpróbálja azt tűzzel; és e próbaidő eljövetelekor olyan munkás kívánt lenni, kinek nem kell szégyenkeznie. Összes apostoli munkálkodása úgy tűnt fel előtte, mint curriclum, melyet végeznie kell, mielőtt megnyerhetné az isteni jóváhagyás jutalmát. Kedvelt beszédmódja ez, és sokfélekép alkalmazza.

A bojnoknak például versenyfutáskor tartania kell magát a gyakorlaton és megfeszítenie minden izmát. így szt. Pál is érezte, hogy köteles minden meglevő erejét munkájára fordítani. „Add nekik magadat egészen“ — igy szól kötelességeiről ifjú munkatársának; és a miként prédikált, úgy tőn. „Ébreszd föl az Istennek kegyelmét, mely benned vagyon“ — igy szól megint, ugyanazon barátjának, és saját magán folyvást a leguagyobb erőgyakorlatot végezé. Mindég növekedőben vala, pedig tehetségeinek fejlődése és működése egészen e czélra irányult.

A bajnok a játékban természetes, hogy félredobott minden súlyt és megszabadította magát mindattól, a mi akadályozhatná futásában és megfoszthatná a jutalomtól. Nem is mert félrepillantani egy tárgyra sem, mely elfordíthatná szemét a czéltól. Szt. Pál szint’ igy feláldozott mindent az evangeliomért; egy czélt szolgált csupán, s nem czélokat. Yádoltatott ugyan gyakran, hogy egy kissé a maga hasznát keresi. Különös kitartással vádolták kapzsisággal. Ma igen nevetséges rágondolnunk, hogy ily nagy férfiról föltették, hogy képes lenne oly aljas vétekre. De indokai fölöttébb magasak és tiszták valának, hogy sem vádlói megérthették volna azokat; félre ismerték tehát és hibául tulajdoníták neki azt a törekvést, miről látták, hogy legerősebb benne. Pedig ezek csak valódi nagyságát tárták föl e férfinak. Ő jogosnak tartotta, hogy az evangélium prédikátorai az evangélium által éljenek s várta, hogy ez általános elismerésre jut, mihelyt a keresztyénség a világban biztos alapot uyerend. De ő maga fölötte volt minden ilyes követelésnek. Igaz, hogy elfogadta a segedelmet megtérítettjeitől s hálát adott érette Istennek, midőn biztos jelekből megismerő, hogy czélját megértették. De a hol gyanúsították, vagy az evangélium sikere valamennyire veszélyeztetve látszott a pénz elfogadása által, nem vett volna el egy fillért is, hanem készebb volt fél éjjelen át dolgozva két keze munkájával szerezni meg testi élelmét. Nincs felségesebb jelenet a történetben, miut midőn a nagy apostol, ki a keresztyén) Hogy mily kitartással munkálkodott szt. Pál elméje a lel— készi szolgálat ügyéért, feltalálható arról való metaphoráinak számában és változatosságában. Én a következőket jegyeztem föl, de található több is — dajka (I. Thess II. 7.), atya (I. Kor. IV 15.), kertész (I. Kor. III. 6.), szolga (I. Kor. III. 9.), (I. Kor. IV. r. 1.), építő (I, Kor. III. 10.) rabszolga (II. Tim. II. 24.), sáfár (1. Kor. IV. 1.), követ (Ef. VI. 20.), harezos (Tim. VI. 12,), hírnök (I. Tim. II. 7.), pásztor (Csel. XX. 28.), munkás (II. Tim. II, 15.), bajvívó (1. Tim. IV. 7.), edény (II. Tim. I. 21*).