Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-04-02 / 14. szám
233 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 234 ség terhét vállain tartá és a világ jövőjét köntöse alatt hordozá, két kezével munkálkodik eledeléért Aquilla és Priscilla mellett, hogy megőrizze a keresztyén séget ama hitvány gyanú által való behomályositástól, hogy megvásárolható. Uraim! A mi hivatalunknak, melyhez szerencse kívánásaimat fejezem ki Önöknek, sok kellemetességei közt nem a legutolsó ez, hogy végetlen tért nyújt a jótékony indulatok gyakorlására; melyeket mint emberek és keresztyének bizonyára Önök is éreznek, és gyakorlás által kifejleszti azokat. Ezen indulatok talán a legerősebbek és legszentebbek bennünk. De más foglalatosságokban, az élet izgalmai és versenye közben a lassankénti kioltatás nagy veszélyének vannak kitéve. A mi hivatalunkban ellenben a gyarapopásra és fejlődésre folytonos alkalmatosságot nyernek- Ezeknek egészséges és önkéntes működése képezi a lelkészi munkálkodás lelkét; és ösztönzőleg hat erre a felelősség érzete, hogy betöltse az osztályrészünkül jutott kört és kimerítse annak lehetőségeit. De a kötelesség érzetén kívül egy sokkal szenvedélyesebb ösztön is megszállja az embert, mikor gyülekezetbe jut. Én midőn az első gyülekezetben letelepedtem, fölfedeztem egy dolgot, mit senki nem mondott nekem és mit nem is sejtettem, de a mely igen igen nagy segítségnek bizonyult a lelkészi munka végzésében. Szerelembe estem gyülekezetemmel. Nem tudom másként kifejezni. A szívnek ép oly természetes virága volt, mint bármelyik, mit valaha bírtam. Könynyüvé tett reám bármit végezni híveimért, valóságos örömmé lett rám nézve szembe nézni őket vasárnap reggelen. Nem tudom, hogy általános-é ez a tapasztalat, de úgy gondolom, hogy közönséges. Én részemről szeretek találkozni olyan emberrel, a ki gyülekezetét, bármily kicsiny is az, a legjelentékenyebbek egyikének tartja az anyaszentegyházban és igen hajlandó untatni bennünket annak aprólékos dolgaival. Midőn valaki ennyire szerelembe esik híveivel, valószínű, hogy velők is hasonlóképen valami ilyes-féle történik. Épen mint a feleség előbbre helyezi urát minden más férfinál, jóllehet nem szükségképpeni, hogy a legkitűnőbbnek tartsa őt a világon, úgy a gyülekezet is előbrevalónak tartja a maga papját, ha valódi embér, minden másnál, bár bizonyosan nem mindég van felőle az a téves felfogás, hogy remek tehetségű. Ennélfogva szeretni és szerettetni, ez a boldog és sikeres lelkészi szolgálat titka. (Folyt, köv.) Miklós Géza. A főiskola áthelyezésének kérdéséhez. A múlt október hó 4-én Komáromban a főiskola áthelyezése érdekében tartott „érdekeltségi gyűlésiről tudósító közlemény ezt is mondja: „A tárgyalandó ügy ismertetésével megbízott“ előadó ur szerint „A második főbb indok, a mi az áthelyezést ajánlja, a pápai főiskola elnéptelenedése. A múlt évi értesítőkből kimutatható, hogy a főiskolai tanulók létszáma az előző évekhez mérten csaknem felére szállt alá, a mennyiben a múlt tanév végén csak 275 tanuló tett vizsgát, mig ezelőtt csak 15 évvel is a tanuló ifjúság létszáma meghaladta az 500-at“ Ezt mondja az első jelentés. Azóta pedig már, mikor a létszámcsökkenéssel kell az áthelyezés mellett argumentálni „600-on felül levő számot emlegetnek a „komáromi érdekeltség“ tisztelt szószólói. A mint e sorok Írója ezt olvasta,önkénytelenül az a gondolat támadt benne, hogy nem az elnéptelenedés volt a „második főbb indok“ az áthelyezés mellett, hanem megfordítva, az áthelyezési terv fogamzott meg előbb, és az elnéptelenedésnek egyházkerületünk közönsége előtt, látszólag felhasználható argumentumát csak aztán keresték és fedezték föl az igen tisztelt érdekeltség érdemes iro^ dalmi szószólói. Bármint legyen azonban, ez az állítás nem egyéb nagy mondásnál, a minek nagy correctiora van szüksége. Ahhoz, hogy valaki egy tanintézet életrevalóságára, vagy annak ellenkezőjére nézve Ítéletet mondhasson, nem elég, csak a múlt évi, és 15—20 év előttről egy-két évi értesítő adatainak futólagos megnézése. Az ugyan félrevezeti az embert. Minél több — ha lehet valamennyi — adat megismerése és combináló összehasonlítása képesít csak bennünket ezen a téren is — mint sok egyeben — megközelítőleg vagy föltétlenül megállható és helyes Ítéletre. Ha az igen tisztelt „érdekeltség“ vezetői kellőleg tájékozták volna magukat a létszám kérdésében, azt aligha hozták volna föl argumentumul az áthelyezés mellett, De hát nem baj, hogy igy történt. Számoljunk le ezzel az „elnéptelenedés“ második főbb indokával. Itt előre bocsátom, [hogy az „érdekeltségi gyűlés“ igen tisztelt előadója, mikor a tanulók egykori nagy számával a mai csekély számot hozta párhuzamba, — öntudatosán-e vagy csak tévedésből? kétféle mértékkel mért, s ezzel mindenesetre elérte azt, hogy az ellentét az egykor és most közt —. látszólag annál kiáltóbb és megdöbbentőbb. A mérleg egyik serpenyőjébe ugyanis bele rakta a régi összes bejegyzett tanulókat, tehát theologusokat, nyilvános és magántanuló (egy ideig ilyen is volt) jogászokat, praeparandistákat, betegeket, meghaltakat, elutasitottakat, kimaradtakat stb.; a másik serpenyőbe ellenben csak a gymnasium azon múlt évi növendékeit a kik az év végén vizsgálatot tettek. Ez igy „hamis font“ és „nem igaz sing.“ Lássuk azért, hogyan áll valósággal a dolog azzal a „csak 15 év előtti „50Ö-on fölül“ majd a későbbi állítások szerint „600 on fölül“ levő tanulóval. Vegyük elő a 15 év előtti értesítőt, vagy mivel a „15“ előtt a „csak“ is ott van, a mi azt teszi, hogy minél régebben, annál több volt a tanuló, tehát concedáljunk a „csak“ szócska javára is egy-két esztendőt, lássuk az 187V6-ik tanévet. Minthogy pedig az ellentét kiáltóbbá tétele végett, a komáromi mozgalom tisztelt vezetőjének, a múlt évi létszám fölmutatásánál csak az év végi vizsgálatra állott 275 gymnasiumi tanulót tetszett fölvenni, azért nekem is van jogom, sőt kötelességem — mert a mérték csak úgy lesz egyenlő és igazságos — az említett 187%-ik tanév létszá
