Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-02-07 / 6. szám
85 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. ház szeplőtlen hitére s a késő maradéknak Felséged feletti őrök ítéletére esedezve kényszerítjük, hogy ezen vallásszabadságot, mely országunk minden törvényeivel ellenkezik, meg ne engedje, a törvénycikkek közzé beíratni ne hagyja, hanem elégedjék meg felséged azzal, hogy tűrje azt, mit megváltoztatni nem lehet/1 stb. stb. A törvénycikk megerősittetése után pedig, ugyancsak Forgács Ferencz cardinalis, mintegy 24 paptársával a posonyi káptalan előtt ünnepélyesen ellentmondott, mind általában a protestánsok szabad vallás gyakorlatának, mind a superintendensrőli cikknek, s egyéb a catholica egyház jogaival ellenkező pontoknak. Lásd egész terjedelemben mindkét okiratot: Péterfi. Sacra concilia ecclesiae rom. Pathol, in Rgno Hung, celebrata. Posonii. 1742. Pars 11.191—193. lvazy i. h. 80—83. Katona i. h. XXIX. 56—58. és egyebütt. Ezen oklevelek költött voltát azonban igen nyomatékos okokkal bizonyítja H. M. Históriáé hung, literariae Liueamenta. Altonae. 1745. 112, stb. s ennek nyomán Éibini: Memorabilia Augustanae Conf. in Hung. Tont. I. 367. Tóth Fér. Magyar és Erdély országi protestáns ekklésiak históriája. Komárom. 1808. 438... és mások. Említik némely történetírók pl. ez idézettek is, s épen a felhozott oklevelek hitelessége elleni egyik erősségül azt is, hogy V-dik Pál pápa 1609. Május 1-ső napján irt ez ügyben Forgács bibornokhoz levelet. „Egyébiránt, minthogy amaz igen veszélyes törvénycikkek“ — úgymond a pápa Forgácsékhoz — cimökben és záradékukban, hiretöknek kárával a ti neveiteket is viselik, a mint nálunk panaszkodtatok, kötelességtek a királyhoz intézett közirományban mely a törvénycikkek kárhoztatását foglalja magába, ezen gazságot felfedezni, és a dolog valóságát, a katholika ügy védelmére, s az egyházi jog fentartására, nyilvánítani.“ Valószínű, sőt természetes, hogy a magyar országi róm. katholikus papi rend ellentmondása előtte vagy utána a pápai levélnek csakugyan megtörtént; a római katholika egyháznak ugyanis, mint ön tanai szerént egyedül idvezitőnek, s a történetek bizonyítása szerént csaknem mindenütt a statushatalom felibe emelkedni vágyónak, fogalmából önként következik, hogy önmagán kívül semmi egyéb egyház statusjogi létezését el ne ösmerje. így protestáltak a római pápák rendes szokásuk szerént a német töld mindazon vallásos békekötéseinek is, melyek a protestánsoknak létezést vagy némi szabadságot engednek. így X. Incze a westphaliai békének 1648. Nov. 20-diki Zelo doínus Del bullájában, „teljességgel meg nem tartandónak, semmisnek és kárhozatosnak nyilvánítván azt.“ A west phaliai béke azonban mind e mellett is teljes érvényben áll. Ervényesek-e a bécsi békekötés protestáns vallásügyre vonatkozó pontjai, s van-e ezeknek, mint szinte a későbbi nicalsburgi és linci békekötéseknek alapján teljes erejű államjogi létezése a protestáns egyháznak magyar honban ? e kérdés felett, csaknem egy egész kis irodalom keletkezett, kivált az 1790-diki országgyűlés alkalmával, midőn a magyar protestáns egyházi jogviszonyok újból tanácskozás és rendezés alá vétettek volt. A közelebbi félszázad alatt azonban akként fejlődtek az állam és egym ház küléletére vonatkozó tudományok, és europaszerte úgy alakultak a positiv állam és egyházjogi viszonyok, hogy a magyar protestáns egyház teljes érvényű államjogi létezését, a józan tudomány és törvény fegyverével már ma senki meg nem támadhatja. Epen ezért e kérdés taglalását itt önként mellőzendőnek vélem, figyelmeztetvén végre az olvasóközönséget s különösen hitfeleinket a bécsi békekötés történetébőli bölcs tanulság elvonására. Cicero mondja: História est vitae magistra stb. stb. írtam Debrecenben, 1856. Október 27. Felküldöttem a Pesti Naplóba 1856. Október 29. Egyházi beszéd az ifj. istenitisztelet megnyitásakor 1892 jan. 10. Lukács H : 40—52. ]^egyetek üdvözölve általam, kedves ifjak, szeretett hallgatóim, midőn legelőször zendiil meg előttetek az ige az én gyarló ajakimon, a tudományok e szentelt csarno kában. Az alkalom nagy és megható voltánál fogva, megvallom nem kevésbé kellett haboznom, hogy mi legyen közelebbről az a tárgy, a melylyel e legelső rövid órán át figyelmeteket igénybe vegyem, mert a szebbnél szebb tárgyak százai merültek fel lelkemben s a gondolatok ezrei tolulnak fel aj akim ra. Eszembe jutott legelőször is az ótestamentom egyik nagy alakja Jákob, midőn mint ifjú ember, épen mint ahogy ti eljöttetek ide a szülei házból, apai áldások és anyai könnyektől kisérve, elindult egymagában, hogy megvesse jövő szerencséjének alapját. És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala; egy követ tett a feje alá és álmot láta. háta egy égig érő lajtorját, melyen az angyalok serege járt fel s alá s melynek magaslatán az Ur trónol vala; kinek szava megzendül az álmát látó ifjú előtt, áldását adja reá s minden maradékára. Az ifjú Jákob felébred; először megrémül, azután pedig felmagasztosulva így kiált fel: „e hely nem egyéb, mint az Istennek háza, és a mennyeknek kapuja“ (I. Móz 28: 11—17.) Bizonyára ti reátok nézve is Istennek háza és a mennyeknek kapuja e hely — ezt akartam én ti előttetek ez alkalommal bővebben kifejteni, midőn egy másik, még sokkal nagyobb és magasztosabb tárgy ötlött elém. Nem rég ünnepeltük a karácsont, áldott Idvezitőnk születésének emlékünnepét. Bizonyára ti is egyenként felkerestétek szüléitekkel egyetemben a betlehemi jászolt s mindnyájatok szivét felemelte az angyalok mennyei éneke: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, e földön békesség és az emberekhez jóakarat. Mindnyájan énekeltetek ti is „Krisztus Urunknak áldott születésén“ s az a meleg, mely e nagy ünnepen a családi tűzhely mellett átjárta romlatlan sziveteket, bizonyára megóv, 6*
