Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-08-07 / 32. szám
507 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 508 kincseket gyűjthetett, azokat a Kolonics-félenapok visszaidézésére szabadon használhatja fel; azt hiszi, hogy az állam közönbösen nézheti azon legveszedelmesebb fajtájú bel villongást, melynek feltámasztásán minden kigondolható utón és módon mesterkedik; azt hiszi, hogy mert nemzetünk nagy lelküségéből oly kiváló jogok és előnyök birtokában van, minőkkel ma már egyebütt aligha dicsekedhetik, elérkezett a kedvező pillanat holmi spanyolországi jelenetek inscenirozására ? A magyarországi protestantismus nem ex!ex, az államhatalom nem ancilla ecclesiae romano-catholicae! És én teljesen meg is vagyok győződve, hogy az államhatalom igazságos és elég erős arra, hogy minket számban és anyagi erőben gyengébb felet meg fog védeni, és a hatalmaskodó Clérus által, mely jelenleg ellenünk ugyancsak fenekedik, nem engedi vallásszabadságunkat megrövidíteni és lábbal tiportatni. Mert ha ezt engedné, megfeledkeznék Istentől elibe szabott magasztos feladatáról, fenséges hivatásáról. Nyíltan annak a vallása lenne ez, hogy hatalmát csakugyan a r. kath. Clerustól nyerte, melynek érvényesítésében és használásában csak odáig mehet, a meddig a r. kath. papság engedi. Akkor Magyarország közjogából ki kellene törölni a „placetum regium“-ot és helyébe a „placetum papisticum“-ot iktatni. No igy talán még nem vagyunk ! Az evangyéliomi vallás Isten müve a lelkiismereti szabadság visszaállítására az emberi társadalomban. Valamint azt a negyedfél századot, melynek lefolyása alatt isteni eredetét nagy alkotásaiban, az egész nemzet életére gyakorolt nemesitő befolyásában oly fényesen igazolta, a történelemből kitörölni nem lehet: épugy önző emberi hatalom- és lélekuralom vágy anyaszentegyházunk létalapját meg nem ingathatja soha. A magas kormány bátran kelhet ennek s híveinek védelmére hazánkban, mert bennük egy oly rendithetlen szövetségesre fog találni, melyben minden egyes embernek a legdrágább kincse a lelkiismeret szabadság főtörekvése annak megvédése. Virágzó Magyarországot jogbiztonságnak örvendő magyar egyház nélkül, pedig az ev. ref. egyházat a nemzeti köztudat nevezte magyarnak el, képzelni sem lehet. Saját létalapját szilárdítja tehát, ha törvényadta jogaink felett híven őrködik. Emil. Felelet B. F. ur czikkére. B. F. ur fel akart tévedéseimről világosítani. Köszönöm jóakaratát. A következőkben mondom el, mikép sikerült rám nézve kísérlete. Azt mondja : nem értettem, mi az a presbyterianismus, autipresbyterianismus. Lehet; de miért akar B. F. ur ugyanebbe a hibába esni, minden jogtörténeti idézgetése dacára, mikor igy szól: „De az ujabbi zsinatok által eredeti tisztaságából, úgy látszik, lassan lassan ki lesz vetkeztetve.“ Hát nem ezt mondtam én isV A kik ma védik a presbyterium jogait : presbyterianusok; a kik kivetkőztetni akarják jogaiból: antipresbyterianusok.- A ki vele van: presbyterianus, a ki ellene van: antipresbyteríanus. Azt hiszem ez érthető s hozzá még B. F. ur is igy látszik érteni, legalább igy világosit föl. Hogy pedig van ilyen áramlat, azt határozottan elismeri. A reverenda már, nagyon helyesen, úgy is megbukott, a mi ellen volt főkép felszólalásom irányozva. Minthogy azonban a „hivatalos papi öltözet“ csakugyan meg lön állapítva, még mindig fentartom az erre vonatkozólag mondottakat. Sajnálom, hogy nem idézhettem B. F. urkivánsága szerint az egész uj szövetséget; de az elfogulatlan s igazi biblia ismerő látja, hogy Krisztusnak a farizeusi külsőségek, tekintély keresése ellen sokszor tartott beszédei közül épen a ruházkodásra vonatkozó szavait találólag idézhettem s joggal helyeztem ellenébe megint Krisztusnak kivánatát a belsőre, az igére vonatkozólag, ha csak az általam kiválasztott helyről is. Arról elfeledett B. F. ur felvilágosítást adni, hogy miért kell hát olyan nagyon a kálomista lelkésznek a papi ruha? Mert épen erről nem vagyok ám föl világosodva, hanem épen az ellenkezőről? Vehette észre, hogy a mire a papi ruha védők hivatkoztak: a külső által emelni a papi tekintélyt, az ellen én a belső általi tekintély elvét helyeztem s vitattam. Ellene voltam s vagyok minden oly au áramlatnak, mely törvény kényszere utján akarna ránk tukmálni valamely hivatalos papi öltözetet, mely a lehető legtávolabbról is azt a véleményt kelthetné: az egyházi cselekményt csak abban lehet elvégezni s akkor nem férhet szó a papi cselekmény végzéséhez, ha abban a ruhában volt elvégezve. Azt hiszem a törvény által kiszabott ruha ily téves vélekedések útját épen nem zárná el. Ez, szerintem, protestáns elvi, nem pedig, mint B. F. ur akarja, alkalmazkodási kérdés. Elvi kérdésben, ha az alkalmazkodási kérdéssé akar redukáltatni s igy becsempésződni, senkinek, ismétlem, még az egyházifelsőbbségnek sem engednék, mint nem engedtek azok, kik daczára a sok zsinati rendeletnek, mint e lapban ki volt bőven mutatva, nem vették föl, elvi szempontból, a reverendát s ellenzik ma is sokan. A mit a társasági kívánatról s ahhoz való nem alkalmazkodás következéseként állít B. F. ur, egyszerűen tarthatatlan. A művelt egyén mindig saját jó Ízlése szerint öltözik, melyhez a formákat akárhol találja is, azért őt a társaságból senki ki nem veti, ha egyébként megfelel azon társasági kivánatoknak. Ma már, művelt társaságban, a ruha kérdése nagyon másod rendű
