Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-01-10 / 2. szám
2 5 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 26 nemsokára általános lön. Bevallja ezt maga Mátyás főherczeg is, Becsben 1604. deczember 5-én kelt levelében, a melyben a magyar rendeket, 1605. január 5-ére Pozsonyba, épen a lázadás lecsendesitése végett, országgyűlésre hívja meg, de néhány szepességi város követein kívül, senki meg nem jelent a rendelt időre. Bocskaiék pedig, noha Osgyánnál és Edelénynél, a Básta vezérlete alatt álló császári főerő győzelmet vön rajtok, az 1605-ik év tavaszára, támogatatván a törökök által is, oly diadalmasan haladtak előre, hogy mind Bastát nyílt harczban legyőzték s az országból kiszorították; mind az egész két magyar hazának uraivá lőnek, sőt a szomszéd örökös tartományokba]! is nem kevés pusztítást okoztak. így történt az, mint maga Bocskai mondja, Korponán, 1605. deczember 12-én kelt s a hajdúkat adományozó oklevelében, „hogy a császári felség, bizonyos követek által, békét kért a magyar nemzettől.“ Miután a békét nemcsak a prágai udvar, de maga Bocskai is, és több derék honfiak óhajtották, s ennek kivitelében Mátyás főherczeg, s Bocskaiék részéről nemsokára a derék Ulésházi István is nagy szorgalommal munkálkodott: megkezdődtek a feltételek feletti tárgyalások az 1605. ápril 17-ére hirdetett szerencsi országgyűlésen, a melyre e czélból Náprágyi Demeter erdélyi püspök és Forgács Zsigmond jelent meg az udvar részéről. — Az ezen országgyűlés által fogalmazott békefeltételek első pontja ez volt: „Elsőben kívánja a magyar nemzet, hogy ő felsége minden várban, városon, falun és mindenütt egész Magyarországban, szabad vallásában kitkit megtartson s abban senkit is meg ne háborítson. A Lajos király dekrétumából pedig, a két articulus de comburendis et exstirpandis Lutheranis, az 1604. esztendőbeli constitutióból az utolsó artikulussal össze, kitöröltesék és cassáltassék.“ Erre az udvar nevében Mátyás főherczeg ezt felelte; „Mint annak előtte, hogy Császár ő felsége senkit szántszándékkal hitiben meg nem háborított, most is, ezután sem háborít, hanem kitkit hitiben megtart.“ E feleletet már az 1605. nov. 21-éré hirdetett korponai országgyűlésen vették Bocskaiék tanácskozás alá. (Victorinus de 0 h o r e b o — Sinai Miklós — Sylloge actorum publicorum pacificationis viennenis. Pestini. 1790.) Érdekes azonban, sőt e nagyfontosságu ügy történelmi megértéséhez mulhatlanul szükséges tudni, hogy miután az udvar, mind a dolgok folyamából, mind Illésházi értesítéséből tudta azt, hogy a protestánsok vallásügye lend a béketárgyalások egyik legfőbb érdekű pontja, Rudolf császár mind a ministerek, mind az udvari theologusok elé kitűzte véleményadás végett e kérdést: Vájjon tanácsos-e a protestánsoknak szabad vallásgyakorlást engedni Magyarországban ? A ministeri tanács e kérdésre ily értelemmel válaszolt: Szabad vallásgyakorlást kell engedni a magyar protestánsoknak: mert félő, hogy egyetértve a törökkel, végpusztulásra juttatják a német tartományokat is. Az uj eretnekséget ki lehet és kell irtani; de a melyek az elődök hibája s hanyagsága miatt meggyökereztek, azokat nem; különösen, midőn Magyarország és a hozzá tartozó tartományok, azon feltétel alatt adták magukat királyaik s fejedelmeik alá, hogy szabadságaik, melyek közt első a lelkiismeretnek szabadsága, épen és sértetlenül meghagyattassanak, s az utódok számára is feutartassanak. Miként a sebes rohanása folyamnak, s a déli szél által feloldozott óriási jégtoriatoknak senki ellene nem állhat, igy az eretnekségeknek sem, melyek már messze és szélesen el vannak terjedve. A tapasztalás javallja, hogy ily nagy zavarban engedni kell, hogy alkalmatos időben lehessen valamit visszaszerezni. V-ik Károly császár igen hatalmas és győzhetlen fejedelem volt, s könnyen elnyom - háttá volna Luther felekezetét; de mégis vallásszabadságot engedett, bizonyosan azért, hogy nagyobb veszedelem ne következzék. Ily nagy veszélyben főérdek az. hogy a még meglevő katholikusok is végképpen el ne vesszenek; s a dolgok ily helyzetében, egyházi ás polgári ügyekben, nyerhessünk még is valamit a miveletlen, vakmerő és makacs nemzettől. Ha engedünk valamit a protestánsoknak, a katholikusok is buzdittatni és kényszerittetni fognak vallásuk fenfartására és terjesztésére.— Ezek voltak a miniszteri tanács főbb indokai, melyekről ha nem mondhatjuk is Fesslerrel, hogy azok a jog, okosság és kényszerűség legdöntőbb erősségei: annyi bizonyos, hogy figyelembe véve a kőit és körülményeket, az illetőknek mégis becsületére válnak. Erre a jezsuita atyák, kiknek igen nagy befolyásuk és tekintélyük volt az udvarban. határozottan azt felelték, hogy semmiképen nem kell vallásszabadságot engedni a protestánsoknak: „mert nem szabad rosszat tenni a lehető jóért; a hamis vallás pedig a legnagyobb rósz a világon. Dágont nem szabad a szövetség ládája mellé helyezni. Ellenkezik az Isten és a természet törvényeivel megengedni a hamis vallást. A polgári békesség ritkán, vagy sohasem tartathatott fenn. sőt inkább fölháborittatott ily engedmények által; mert minden ország, mely önmagában meghasonlik, elpusztuland. Senkinek sem szabad megengedni, hogy elhagyván a Krisztust, az ördöghöz forduljon; mert nincs a Krisztusnak egyessége Béliállal. Rettentő példák mutatják, hogy az ily engedmények miatt még életükben keményen meglakoltak az illetők. Az ily engedmények nagy sérelmet okoztak a katholika vallásnak s tágas kaput nyitottak az eretnekségeknek. Az eretnekség bizonyosan roszszabb a török rabságnál; és noha e rabságba a közelebbi időkben igen sokan estek; de még sokkal súlyosabb rabszolgaságba fognak taszittatui sok együgyű lelkek, ha az eretnekek által követelt engedély megadatik; mert amabban csak a test nyomorgattatik, s az ilyen foglyokat ki lehet szabadítani, de a pokolból semmi váltságuk nincs, az elkárhozott telkeknek. A mi egyszer a vallás ügyében megengedtetik, s a királyi tekintély által megerősittetik, alig lehet azt többé helyrehozni és visszavonni, hanem a veszedelem a maradékra is kiterjed a világ végéig. A király azért, s mindazok, kik ily vallásszabadságot engednek, eszközölnek és megállapitnak, számadással tartoznak Istennek ennyi sok lelkekért. Keresztyén fejedelmek tartoznak kötelességből és lelkiismeretből, alattvalóikat az eretnekségektől minden lehető módon elvonni, s igaz útra vezetni, Nagy Károly, Lajos, Mátyás és sz. István példája szerint, kik inkább veszélyeztették koronájukat és életüket, mintsem e részben elhanyagoltak volna valamit.
