Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-01-10 / 2. szám
23 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 24 egy terebélyes élőfa zuhant le, melynek minden levele egy gondolat, minden gyümölcse egy tett vala, mert gyökereit mélyen bocsátá a tudás termékeny talajába s a hazaszeretet meleg földébe; törzse életerőt szitt gyökeréből s ágai ez erőtől duzzadoztak. Az akaraterős szellem, mely az életerős testben lakott, a mélyen gondolkodó s mindent végokáig kutató és az utolsó szálakig bonczoló elme, mely e szoborszert! koponyában fészkelt: tiszteletet, csodálatot gerjesztett maga iránt önkénytelenül, mert őserejének maga és mindenki akaratlan is hódolt. Okoskodásait, a mélységig és magasságig csak kevesen követhették, de azoknak senki ellen nem állhatott s czáfolatukat megkísérteni is ritkán lehetett. S még a mikor az állam kormányában s a király t anácsában elfoglalt helyét el kelle hagynia : az ország tiszteletéi s a fejedelem kegyelmét vitte magával a magánéletbe. A magánéletbe? Nem; a tudomány szolgálatába, melyben ifjú kora óta állott, melyben szellemi kincsei egész gazdagságát gyűjtötte, hol elméje messze világitó fáklyáját meggyujtotta vala s folyvást táplálta. S az egykori egyszerű pápai kálvinista tanár, hazánk legelső tanintézetén, a budapesti tudomány-egyetemen foglalt széket s annak kitűnőségei közt kitűnőség, díszei közt is egyik kiváló lön, doktor a doktorok sorában. Ernyedetlenül munkás és bölcshöz illően egyszerű életét anyagi siker koronázta, lehetővé téve s módot és eszközöket nyújtva neki arra, hogy holta után is éljen, hasson s megörökítse nevét. Riete utolsó éveit pedig, még erős férfikora teljében a hű szeretet nyájas világu házi mécse derítette fel, egy szerető és önfeláldozó nő képében, ki elvesztése fölötti fájdalma mély gyászát azzal az öntudattal vigasztalhatja, hogy a hitvesi kötelességet — melyre esküdött — igazán az utolsóig teljesítette. És mi legyen a mi vigasztalásunk barátaim? Hogy évtizedeken át bírtuk és magunkénak nevezhettük e fényes elmét, az állam, az egyház, a tudomány e világitó szövetnekét. Az ily szellemek elköltözése még a kételkedőket is meggyőzheti a lélek halhatatlanságáról, mert ha a legparányibb porszem sem veszhet el a mindenségben csak helyét és alakját változtatja, s a sötét földről felszállva, a nap fénysugarában csillámlik, — hát ilyen lélek elveszhet-e? Sőt inkább itt hagyva a földi por és sár rátapadt anyagát, a testet, levetve annak nyűgeit: menynyivel inkább fog fényleni az örökkévalóság fényében. E gondolat, e remény, e hit legyen a mi vigasztalásunk e koporsó fölött is, mikor azt a sírba lebocsátva behantoljuk, enyészetnek adva a mi enyészni való, de lelki szemeinkkel kisérve a szellemet, a végtelenségbe szárnyalót. Ez adja ajkainkra a fájdalomnak enyhttletet kereső imádságot is.“ A gyászima elhangzása után Vécsey Tamás egyetemi tanár, a jogi kar dékánja szép beszédben búcsúzott el a boldogulttól, mely után a koporsót az Entreprise hatlovas diszkóé-ijára helyezték s ki vitték a kerepesi-uti temetőbe, hol a Deák-mauzoleumhoz vezető ut jobb felén tették örök nyugalomra, A sírnál az egyetemi ifjúság nevében Tatich Péter olvasóköri alelnök mondott utolsó istenhozzádot az elköltözöttnek. « * t * Főiskolánk küldöttsége a na%y halott ravatalára egy díszes koszorút helyezett. ,,Szeretett gondnokának a pápai főiskola“ felirattal. A halál napjától a temetés napjának estéjéig főiskolánk mindkét épületén gyászlobogó jelezte a bennünket ért nagy veszteséget; melyről különben a következő gjmszjelentés adatott ki: A pápai reformált főiskola tanári kara mély fájdalommal jelenti nagyméltóságu Kerkapoly Károly valóságos belső titkos tanácsos urnák, a pápai reformált főiskola két évtizeden át volt tanára, utóbbi időben ezen főiskola világi gondnokának 1891. deczember 31-én délután l1/, órakor Budapesten hosszasabb betegség után történt gyászos elhuny tát. Pápa, 1892. január 1-én. Emlékezete legyen áldott! A bécsi békekötés rövid története, magyar protestáns egyházügyi tekintetben. Irta RÉVÉSZ IMRE. (Folytatás.) E levélben az idegen zsoldosok zsarolásai s a polgári alkotmány sérelmei mellett a protestáns egyház háborgattatása emlittetik fel a fegyverfogás fő indokául. „Felkeltünk tehát“ úgymond a két kapitány, „s a keresztyén hitért s megváltónknak a Jézus Krisztusunk nevéért, s édes hazánkért fegyvert fogtunk. Uraságotokat kérjük és kényszerítjük, hogy ezen jó, tisztességes és üdvös feltételünkben legyenek velünk egy értelemben, s esküt tévén le, az istentelen járom szétzúzására, e nemes Kassa városának példája szerint fogjanak fegyvert s édes hazájokat annyi sok pusztítástól és méltatlanságtól már valahára szabadítsák meg.“ Aláírva: Amicí et defensores Blasius Lippai, Blasius Némethi, illustris ae magnified Domini Domini Stephani Bocskay, sacrae christianae ac orthodoxae religionis defensoris militum Capitanei. Maga Bocskai is, Kassán, 1604. novemberben kelt, — s valószínűen csak a szomszéd megyéket Kassára gyűlésre hivó — levelében, eképen szól: „A nagy és kegyelmes Isten, látván hazánk nyomorult és siralmas állapotját, minket különösen felinditott a végre, hogy a szolgaság kemény és eltürhetlen jármát, szegény Magyarország nyakáról lerázzuk. Annálfogva az Isteni Felség kegyelmes gondviseléséből, a tiszta és igazhitű vallás visszaállítására, s nyomorult hazánknak, Magyar- és Erdélyországnak szabadsága visszaszerzésére s teljes épségbeni visszaállítására fegyvert fogunk.“ (Ribini, Memorabilia August. Confessionis in Regno Hung. 1787. I. 331.) E felszólításoknak s egyéb ilynemű intézkedéseknek meg is lett sikerük; mert a felkelés az egész hazában
