Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-01-10 / 2. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. a melyeknek nyomon követéséhez feszült figyelem s gyakorlott ész kivántatott. És e gondolatfolyam, a mint az előadás elején megindult, haladt egyenletesen, emelkedett hangulatban, tömör szabatos kifejezésekben, hosszú, a gondolat viszonylatainak megfelelő tagozatú mondatokban egész az előadás végéig. Mindegyik előadást azon módon ki lehetett volna nyomatni. Nem volt az előadás folyamában semmi kitérés, az eszmei magaslatról alábbszállás, népies vagy közönségesebb kifejezéseknek alkalmazása vagy gyakorlati példák közbevegyitése: hanem mindvégig magvas gondolatok tudományos műszavakba foglalt szakadatlan lánczolata. Ezért a gyengébb tehetségű tanulókra nézve az előadás nagy részben kárba veszett, mig a jobb és erősebb tanulók nem csak sok tudományt, ismeretet sajá titottak el, nem csak rendszeres és mély gondolkodást tanultak az előadásokból, de szellemiélvezetet és gyönyörűséget is találtak azokban. A hallgatók összeségére kevésbé volt tekintettel előadásaiban, mint az egyes kiválóbbakra és megjutalmazva érezte fáradságát, ha eszméit csak néhányan megértették és felfogták gondolkodásmódját. Nem annyira positiv ismeretre fektetett súlyt az általa előadott tudományokban, mint a kellő bölcsészeti indokolásra, ezért a tanulók vizsgálatainál a főkérdés előtte mindig a „miért?“ volt, annyira, hogy ugyanazon kérdésre az egyik tanuló igennel, a másik nemmel felelt s mindegyiknek jó osztályzatot adott, mivel mindegyik alaposan tudta nézetét indokolni. A pápai főiskola e kiváló tanárának neve elsőben irodalmi munkássága által lett ismertté. Első nagyobb munkáját „Világtörténelem észtanilag előadva“ 1859-ben adta ki, ajánlva báró Baldacci Antalnak. E mű csak első kötetéül volt szánva egy nagy terjedelmű történetbölcsészeti műnek, és csak China és India történetét foglalja magában. De e két állam történetét oly mély bölcsészeti alapon tárgyalja, s a művelődés és szellemi fejlődés minden elemeit oly belső összefüggéssel foglalja össze a szellemi és eszmei központtal, hogy Buckleval hasonlítható Össze és nagy vesztesége tudományos irodalmunknak, hogy a mű további folytatása fenakadt. Ezen müvéért Kerkapoly Károlyt a tudományos akadémia levelező tagjává választotta. (Vége köv.) Antal Gábor. 22 Kerkapoly Károly temetése. A nagy halott temetése közéletünk kitűnőségeinek s a nagy közönségnek legélénkebb részvéte mellett jan. 2-án délután ment végbe. A csiliag-utczai gyászliázban a hol a szertartás történt, fényes gyülekezet sereglett egybe, melynek soraiban ott voltak: Szapári Gyula gróf miniszterelnök, Szilágyi Dezső igazságügyminiszter, Berzeviczy Albert és Gromon Dezső államtitkárok, Hollán Ernő és Ghiczy Béla altábornagyok, Török és Becker tábornokok, Biró, Bárczy és Mádai min. tanácsosok, Bittó István, Tisza Lajos gróf, Fáik Miksa, Madarász József, Wahrmann Mór. Münnich Aurél, gróf Dessewfí'y Aurél. Molnár Antal. Mocsáry Lajos orsz. képviselők, dr. Vécse.v Tamás* egyetemi jogkari dékán. Kautz Gyula, Zsögöd Benő, Nagy Ferencz, dr. Kovács József, Földes Béla, Mariska Vilmos, Kováts Gyula, Plósz Sándor, Antal Gyula, Balogh Jenő, Hőgyes Endre egyetemi tanárok, dr. Gerő Károly a „Pallas“ társaság igazgatója. Porzsolt Ernő műépítész s számos miniszteri tisztviselő. A honvédelmi minisztérium hivatalnokai s a hadbiztosság tagjai testületileg jelentek meg a temetésen. A pápai főiskolát Kis Gábor gazd. tanácselnök, Barthalos István jogtanácsos, Németh István és Sebestyén Dávid tanárok képviselték. A gyászszertartás pont 3 órakor kezdődött a ravatalos teremben. Szász Károly ref. püspök, a ki Pap Károly lelkész és két káplán kíséretében jelent meg. a következő remek beszédet tartotta: „Az az esztendő mely egész lefolytéban Kerkapoly Károlyt szenvedni s fokról-fókra hanyatlani, kedveseit, barátait pedig érette aggódni s gyógyulásán reménykedni látta, nem mehetett sírjába a nélkül, hogy őt is magával ne vigye. Mikor az év utolsó napja délestéjén, már hamvadó gyertyáit elfogatta, kioltotta azt a mécset is, mely egy nagy szellem, egykor fényesen lobogó s annyi világosságot terjesztő fáklyájának utolsó lobbanása vala s vele együtt eloltotta a hű nő reményeinek és kétségeinek egyre halványuló utolsó szikráját is s hagyta maga után a fájdalom és kétségbeesés néma éjszakáját, melynek sötétségét csak egy csillag reszkető sugara világítja meg: a viszontlátást Ígérő hit csillaga. Csendesen, jajsző nélkül viselte hosszú s talán kínos szenvedéseit, ajkairól panasz és zúgolódás soha sem hallatszott. Az erős lélek türelmével hordozta a maga keresztjét, mint férfiúhoz s keresztyén bölcshez illik. S mint csendesen s jaj szó nélkül szenvedett, úgy halt meg is. De bármily csendes és zajtalan volt is halála, hogy utolsó nyögését még a körülállók is alig hallhatták, legfölebb az a hű és igaz szív, mely fölé hajolva ajka utolsó lehelletét felcsókolta s szive utolsó dobbanását a magáéba vette, — mégis, mint a mikor egy hatalmas oszlop kidől, vagy egy terebélyes, százados tölgy fejszecsapástól, vagy a vihar által kicsavarva gyökeréből, a földre zuhan, mely táplálta vala, estének tompa moraját meghallotta az egész város, meghallotta az egész ország. Igazán egy hatalmas oszlop dőlt ki, melyen egykor az állam nagy épületének egyik sarka nyugovék; igazán 2* ‘J1___
