Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1892-04-17 / 16. szám

255

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

256

századokban, a mi reánk, a mai kor gyermekeire nézve is fontos és tanulságos: az evangéliumi egyházhoz, annak hitelveihez való törhetetlen ragaszkodás. Igaz, hogy néha talán elragadta őket a buzgóság heve; de hiszen közömbösséggel nem is lehet nagy dolgokat művelni, elvekért, eszményekért, az emberiség legfőbb érdekeiért harczolm.

Sőt ha a számra nézve kisebb résznek kell harczolnia részint épen a közönnyel, részint hamis nézetekkel, irányokkal vagy az elfogultsággal szemben ; ha elveit diadalra akarja juttatni, teljes odaadással kell állania a zászló mellett, melyet kitűzött. Az igét hirdetnünk kell alkalmas és alkalmatlan időben, lelkesedéssel szivünkben, az evangéliummal kezünkben.

S a holt hetüknek meg kell elevenedniük, hogy életet árasszanak szét a fásult nemzedékbe. Lélek az, a mi megelevenít.

Most, midőn ev. ref. zsinatunk egy hónapra terjedő munkálkodás után második ülésszakát is befejezte, önkéuytelenül is ama nagy idők elevenülnek meg előttem s felébred bennem az az óhajtás: vajha e zsinat áldásos működése többek közt abban is éreztetné maradandó hatását, hogy ez ünnepélyes tárgyalások hatása alatt a szabott és kiszabandó törvényekbe életet bírna lehelni az a tevékeny, kitartó, munkás és áldozatra kész szellem, mely az elmúlt századok reformátorait és követőiket, nagyokat és kicsinyeket, lelkesítette.

Régi könyveinkben azt is olvassuk, hogy a 16. és 17. századbeli protestánsok, a felvilágosodott fejedelmek és fő urak, kezet fogva az egyszerű földmivessel, meghozták áldozatjokat a prot. ügynek s ennek eredménye lön, hogy az akkor is hatalmas nagyobb felekezettel versenyezve a kultúra terén messze századokra szóló épületek alapját rakták le.

E reformátorok különösen iskolák alapításával, a meglevők fejlesztésével törekedtek istápolni a népnél a reformatio elveit; tudták, érezték, hogy az iskola az a veteményes kert, melyben legjobban megteremnek az elhintett jó magvak; tudták, hogy a gyermeki szív a legtermékenyebb talaj, mely néha sokszorozva is visszaadja az elhintett szemeket. Innen van az. hogy a 16 századból az adatok azt tanúsítják, hogy akkor a prot. egyház iskoláinak úgy számával mint jelentőségével előljárt s különösen a református iskolák a hazai oktatásnak, nevelésnek megbecsülhetetlen, soha meg nem hálálható szolgálatokat tettek. A 17. századból is sok lélekemelő példát lehetne fölhozni; ez idő szülte a Szenczieket, Apáczaikat és Bethlen Gáborokat. Vajon ez az éltető, tevékeny szellem kihalt volna-e belőlünk s most a helyett, hogy mint régen, zászlóvivőkként járnánk elől, úgy sántikáljunk mások után s pirulva kelljen hallanunk s olvasnunk egyes „hangadó“ lapok kicsinylő adatait vagy elferdítő közléseit protestáns tanügyünk állapotáról? A prot. iskola, ha akar, ma is lépést tud tartani a miveltség, a tudomány fejlődésével s híven szolgálja mindenkor a haza, a magyar állam fő érdekeit. De ha azt akarjuk, hogy az őseink által élénkbe tűzött czélt megvalósítsuk, hogy a szervezet, a törvények holt betűibe életet leheljünk, nem szabad „kezünket egybekulcsulva várnunk,“ hanem minden jó eszközt megragadnunk s az áldozattól sem szabad visszariadnunk.

S minthogy egyebek mellett iskoláink kellő fejlesztése, ezekben az egyházi érdekek ápolása, a családokban a prot. hitélet nevelése az, mitől a jövő nemzedék arczulata függ: egy pár oly tényezőt akarok kiemelni, egy pár fontos teendőt hangsúlyozni, mely nézetem szerint prot. egyházunk érdekeire döntő befolyással lehet már a közel jövőben. Prot. egyházunknak, hogy erejét helyesen használhassa, számot kell vetnie anyagi eszközeivel, s ezeket úgy concentrálnia, hogy a legvitálisabb érdekeket kielégíthesse.

A mi a népet illeti: fontolóra kell vennünk, hogy égetőbb szükséglet nincs, mint az, hogy az iskolából kikerülő ifjút, majd önálló földmivest és családját ne inételyezzék meg lelketlen haszonlesők, ponyvatermékekkel és kétes értékű más olvasmányokkal s ezért már is meglehetős tőkével rendelkező Prot. Irodalmi Társaságunknak mielőbb azon kell lennie, hogy az iskolai és népkönyvtárakat bőven ellássa a népnek való olvasmánnyal, — de ezek hamisítatlan magyar szellemben és stílusban legyenek írva s oly egyszerű, bár Ízléses kiállításban, hogy iskoláink s prot. irányban szervezett népkönyvtáraink könnyen hozzáférhessenek. Sőt annak is módját kell ejtenünk, hogy ezeket a családok körében minél nagyobb mértekben elterjesszük. S itt is fontos teendő vár lelkészeinkre és tanítóinkra.

Ezért örömmel kell üdvözölnünk a Prot. ír. Társaságnak legutóbbi azon megállapodását, hogy a népies vallásos iratok kiadását megindítja s önmagát dicséri Hegedűs S. képviselőnek az az ajánlata, hogy a felmerülhető fedezet-hiányt pótolja. Yajha eltalálnák intézőink ez iratoknak minél czélszerübb módon való szerkesztését és practicus elterjesztését.

E mellett fontos érdeknek tartom középiskoláink általános fejlesztése mellett azt, hogy ezekben a prot. szellemet minél jobban ápoljuk s az egyház hagyományait, nimbuszát minél inkább megőrizzük. Mert egyházunkra nézve nem másodrangu kérdés az, hogy ifjaink, majd mint ügyünknek vezetésére hivatott egyének, milyen érzülettel hagyják el intézeteinket. S nem csak azokat értem, akik egyházi pályára mennek, hanem világi férfiainkat is, mert kivált a veszélyeztetett pontokon ezek valóságos védőbástyái lehetnek az egyház amúgy is rongált és sokszor* fenyegetett épületének.

A jelzett czélból azon kell lennünk, hogy iskoláinkban s igy középiskoláinkban is a vallásoktatást minél avatottabb kezekre bízzuk s ezért e tanszékeket lehetőleg mindenütt rendes tanszékekké kell fejlesztenünk, legalább is egy rangban a többi szakokkal, —: még ha tetemes áldozattal járna is. A siker meghozná bőven a kamatot. Ha jól széttekintünk, átláthatjuk, hogy e részben az utóbbi évtizedekben keveset tettünk s ezért el is maradtunk.

De általában is arra kell törekednünk, ha itt-ott az állam segítségével is, de az autonom-jogokAkellő föntar-