Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-04-17 / 16. szám
257 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 258 tásával, hogy intézeteink kipróbált vagy szép reményekre jogositó ifjú tanerőit magunknak megtarthassuk s ezért a kellő dotálás mellett igyekeznünk kell, hogy őket a prot. egyháztársadalmi tevékenység körébe minél jobban bevonjuk s arról hova-tovább mind jobban meggyőzzük, hogy őket mint az egyháznak számottevő munkásait az egyházi tevékenység nélkülözhetetlen factorainak tekintjük s e tevékenységet bennük — az egyházi szervezet körén belül — azzal is élesszük, hogy magunkhoz emelve, keblünkre Ölelve velők a munkát, s kötelességeket de jogokat is aránylagosan megosszuk, tudva azt, hogy az ő tekintélyük, nimbuszok a nép s a miveit közönség előtt is az egyház nimbuszát emeli. Ma kétszerié fontosabb ez érdek ápolása azért is, mert tanáraink nem theologus ifjaink közül kerülnek ki s igy más, talán világi érdekek inkább elvonhatják Őket az egyház szivétől. Egy másik tényező, mit még eléggé kiemelve nem láttam, az, hogy törekvő, tehetséges ifjúinkkal azután, ha az iskolából kiléptek, ha akár tudományos pályára mennek is, nem igen törődünk. Innen van, hogy ezek közül sokan vagy elzüllenek anyagi támogatás nélkül, vagy ha mások segitségével mennek is valamire vagy pláne tekintélyes álláshoz jutnak, alig, vagy épen nem törődnek azzal az iskolával vagy egyházzal, mely nevelésüknek az irányt megadta, — de a mely iskola vagy egyház épen akkor nem gondolt velők, mikor arra leginkább szükségük volt volna. Teremtsünk tehát — ha áldozattal is — közép- és felső iskoláinknál alapot arra, hogy tehetséges ifjaink számára egyetemeinken is ösztöndijakat létesítsünk, ezzel is sokat nyerne ma már jó részben magára hagyatott egyházunk s különösen az igen megfakult, valamikor erős intelligens prot. közszellem. Végül említem, a mi a legfontosabb. Leányaink nevelését értem. Tudjük mindnyájan, hogy a nőnevelés egy-két évtized óta rohamosan haladt előre ; de valljuk meg őszintén, hogy épen ez utóbbi évtizedekben vajmi keveset tettünk arra nézve, hogy intelligensebb családaink leányai jő magyar prot. szellemben növekedjenek föl. A családapa, ha az elemi iskolából kikerült leányát még némi oktatásban akarja részeltetni, messze vidéken nem talál nőnevelő intézetet s igy történhetik meg az az abnormis eset, hogy prot. lelkészeink leányaikat a legközelebb levő s iuternátussal ellátott s practicusan szervezett katholikus u. n. zárdái iskolákba adják. Ezért egyik legégetőbb kérdés : gondoskodjunk arról, hogy népesebb prot. egyházaink, illetve városaink, egyházmegyéink egyelőre a felső leányiskolákkal egyenlő fokú s legalább részleges iuternátussal ellátott leányiskolákat állítsanak s ez intézeteket erejükhöz s a szükséghez képest tovább is fejlesszék. Ha a jövő nemzedéket nem akarjuk egyházunkra nézve teljesen elveszíteni, e kérdést sem szabad elodáznunk, különben teljesen ki fog veszni az itt hangoztatott érdekekért való lelkesedés. Mindezen intézetek szoros és kölcsönös együttes munkásságára nézve feltétlenül szükséges volna még tanerőink s ahoz értő egyéneink fölhasználásával egységes vezetés, csoportok szerinti szakfelügyelő-testületek szervezése. Egyházunknak meg kell mentenie, a mi még megmenthető; s fejlesztenie a mi fejlesztendő. A múltból átörökölt várait, bástyáit a prot. nevelésügynek s hitelveinek ne engedje összeomladozni és elporladni, hanem tatarozva, itt-ott a kor elengedhetetlen kívánalmaihoz szabva tegye alkalmassá arra, hogy az idővel daczol hassanak s mint végvárak tovább is menedékei, fenntartói legyenek a magyar művelődés ügyének s a reformátoroktól örökségképen ránk szállott hagyományoknak. így fogunk méltó utódai lenni a Boeskayaknak, a Rákóczyaknak ; s a Lorántffy Zsuzsánnák sem vesznek ki a magyar nők közül. így lesz maradandó hatásuk azoknak a jelentős tárgyalásoknak, melyekben intéző féríiaink jó időre megvetik alapját egyházunk jövő időszakának; de ez alapra az egyetemes protestáns egyháznak kell fölrakni az épületet azzal, hogy igyekezni fog a codificált . elvek minél gyümölcsözőbb megvalósítására. Igaz, hogy mindez a hitelvekhez való törhetetlen ragaszkodást követel s mindenek fölött, munkás és áldozatra kész szeretetek De hát e tekintetben is gazdag múltja van egyházunknak. Sőt jelene is lélekemelő példákat szolgáltat. Vagy egymagában álljon-e Soós Gábor, az egyszeri! alföldi születésű protestáns ügyvéd, a ki munkás élete anyagi eredményét szülővárosa és Debreczen iskoláinak javára, gimnáziumának fejlesztésére adja; vagy nem követendő, tanulságos Soltrának, az egyszerű ref. lelkipásztornak élete, a ki tekintélyes összeget hagy ugyanily czélra s arra is, hogy alapítványa kamataiból prot. ifjak közép- és felsőiskolai tanulmányaikat végezhessék. Vagy ha egy Mező-Tur leányiskolára nagy összeget költhet, más vidékek elmaradjanak-e mögötte ? Hiszen, hogy őseink e tekintetben is elől jártak s főurainkból ma se fogyott ki a nemzeti és egyházi czélokért való buzgalom, ékesenszólóan hirdetik az erdélyi Wesselényi-, Teleki-, Miké- és Kuun főúri családok s alapítványaik. Hogy bátor kezdeményezés, a jó példa követése, jó vezetés, jó munkaerők mire képesek, nem egy derék fejlődő vagy már jelentékeny fejlődést ért és százados múltra támaszkodó intézetünk tanúsítja. Bizonyára telik annyi mai haladottabb, önérzetes, tevékeny szellemű prot. felekezeteinktől, hogy intézeteit, iskoláit, a melyek fontos érdeket szolgálnak, — kellő színvonalon fenn tudja tartani, tanárait, tanítóit, arra való növendékeit keblére ölelve megtartani s jutalmazni bírja s az anyák nevelésének gondját még jobban fölveszi. Főgondnokunk, Tisza Kálmán nem rég hangoztatta, hogy nem szabad teljesen idegen segítségre támaszkodnunk, hanem lehetőleg önerőnkből tartsuk fönn egyházunkat. E mondást nem lehet eléggé sokszor ismételnünk s kivált ilyen ünnepélyes, fontos alkalmakkor kell is hangoztatnunk. K—E.
