Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-04-17 / 16. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 252 *251 mikor az igét bőséggel prédikálhatjuk, mind alkalmas, mind alkalmatlan időben; az ég és a föld elmúlnak, de Krisztus igéi nem. Az ige fogyatkozott meg, vagy mi restültünk meg ? Kifogytunk volna már az evangeliomból, vagy az fogyott ki belőlünk? Jó, hogy csak kisérlet volt az a budapesti, de az idők jele, hogy a symbolikusra való hajlandóság már megint kipattant Budapesten, a kálvinistaság legizlésteljesebb városában. Folytatását mindenesetre figyelemmel várjuk. Kisebb városban is láttam már kálvinista halottat, keresztekkel diszitett, nappal is égő, réz lámpásokkal temetni; protestáns sirokon világot gyújtani, kegyeletből stb. mert a pápistás czifraságok szem és fül gyönyörködtetők, miért ne gyönyörködhetnénk mi lelkiképpen, református symbolikus dolgokban ? Úgy is meg kell változni a templomi ritusnak nem sokára, mert már közpapjaink közt is vannak, a kik annak gyakorlásától irtóznak. Igen, a „Közpapok Lapja“ hangosan kikel az urvacsorai szokás ellen, hogy egy pohárból igyék az egész sereg, item: egy váluból az egész nyáj. Egyszerű a dolog. Az urasztali kehelyből igyék csak maga a pap; a többi hivő pedig, mind egyenként, vigyen egy-egy poharat, ki aranyból, ki ezüstből, ki üvegből vagy épen fából; töltsön a pap mindegyikébe egy-egy kortyot, mondván : igyatok ebből mindnyájan. Hát elveszne a kálvinismus, ha igy lenne? Péntek ur bizonyosan meg tudná mondani. „Sokan mondják nékem ama napon: Uram ! Uram ! nem a te nevedben tanitottunk-e, és a te nevedben sok hatalmas dolgot nem cselekedtünk-e ? Akkor pedig vallást teszek nekik: Soha sem ismertelek titeket.“ Mát. VII: 22—28. Oda értem, a honnét kiindultam, a történeti dolgok elpredikálásának kérdéséhez. Eddig azt Írták: az iskolában, vasárnapi iskolában, téli estélyeken, tanítással, felolvasással, lehet és kell, az ilyen világias dolgokat népünkkel megismertetni. Most meg azt mondják, a kik értenek hozzá, hogy a szószékből, vagy épen a pap ülőhelyéről (mintha a templomban volna értékes értékesebb és legértékesebb hely?) ismertessük az egyházi, sőt mert alkalomszerű, a hazai történetet is. Hát mikor lesz a világ alkalom nélkül ? És a mai időben, ez újság vágyó világban, nem-e lesz mindig alkalomszerű, a közeli, távoli, legmesszebb levő népek, egyházak története? Azok nem tanulságosak ? Bizony azok is tanulságosak és alkalomszerűek lehetnek. Végre az események előkészítői, vagy az azokban résztvevők ? Politikai, egyházi kitűnőségek; miért ne érdekelnének bennünket, ha épen legközelebb esnek hozzánk, vagy legalkalomszerübbek ? Bizony, elavult valami lehet már az az evangeliom, ideje, hogy a történeti események, a közelebbiek, távolabbiak, egy kissé kiszorítsák a használatból. Eddig csak hivatkoztunk a történetre, embereire, most állítsuk elő ezeket; Krisztus, úgy sem kelendő, úgy sem érthető, nem alkalmazható, százszor elcsépelt tárgy ebben a reális világban. „Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Valaki pedig megtagad az emberek előtt, megtagadom én is azt az én mennyei Atyám előtt.“ Mát. X: 82—33. Szép Lajos. A vallásbölcsészet mint önálló tudomány. Keletkező uj tudományágaknak ritkán sikerül kivívni egyszerre önállóságuk elismerését, s a legtöbb esetben sokat kell küzdeniök az egyik vagy másik már meglevő tudományszak alá soroztatás ellen. És ez igen természetes is. Minden újabb tudományág bizonyos folytonossági öszszeköttetésben vau azon ágakkal, a melyekből kivált s ez az összeköttetés szolgál akadályul, kezdetben legalább, önállósága elismerésének. Ezt a tüneményt látjuk a vallásbölcsészettel, mint önálló tudománynyal szemben is ismétlődni; itt is halljuk a kérdést fölvettetni: van-e a vallásbölcsészetnek, mint önálló tudománynak létezési jogosultsága s nem sorozandó-e inkább egyik vagy másik már meglevő tudományág körébe'? Azon tudományágak, melyek jogot formálnak arra, hogy a vallásbölesészet alájuk soroltassák, a szerint a mint a vallásbölcsészet feladatát szorosabban vagy tágabban határozzuk meg, a következők: vallástörténet, mintáz egyetemes művelődés történetnek egy része, lélektan és dogmatika, s ezek közt is különösen az utolsó az, mely igényt formálhat és formál arra, hogy a vallásbölcsészet csak a dogmatika mellékágának tekintessék. A különbségek azonban, melyek a két tudományág közt íenállanak, oly fontosak, hogy ezek miatt nem lehet, ha közelebbről megtekintjük, a vallásbölcsészetet a dogmatika körébe utalni. Nem lehet, mert a vallásbölcsészet egyetemes, a dogmatika részleges jellegű; a vallásbölcsészet nincs kötve egy specialis vallásalak által sem, mig a dogmatika mindig valamely egyház hittudatának tudományos kifejezője, s végre, a mi fő, a vallásbölcsészet
