Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-01-18 / 3. szám
39 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 40 induló vonat zaja, a növekvő távolság- csakhamar elnyelte a szavakat s az impozáns képet. A mátyus-földi egyházkerület hajdani püspöki székhelyének Deákinak törhetlen hitü népe volt az, mely bandériummal fogadta az ősz egyházfőt, ki Istennek áldását jött kérni uj templomjukra s a község népére. Örömömnél, hogy ily magasan még hitsorsosaimra találtam, csak levertségem volt nagyobb, hogy itt, ahova jövendő valék, vége lesz mindennek: magyar szónak, magyar hitnek. De a gondviselő Isten másképen rendelkezett, mert „mi vagyunk, élünk és mozgunk a Jézus Krisztusban.“ S az ő év délestvéli gyenge hangú „Te benned bíztunk“ épen úgy felhatott Ö hozzá, mint a debreczeni nagy templom ezreinek éneke!! Szerénységem kitérni igyekszik még a hivatott dicséretek elől is, bár meghajlok azok hangoztatása előtt; lelkemnek jól eső tudata az, mi engem bátorít, ösztönöz, hogy itt és e nagy környéken szétszórtan élő hitrokonaimat a lelki élet mezején vezéreljem. — Mi tagadás benne, én is büszkélkedem egy kiváltságommal: — a kálvinista tiszteletreméltó szegénységgel; tehát nincs módomban, hogy egy tervszerű körútra induljak, megtartani ami még el nem veszett, s életet lehelni a szétomlott csontokba. De az Ur lelke itt is segített. Egy hívünktől — épen olyan hivatali foglalkozása lévén, mely a vidékre kihat — örömmel értesültünk, hogy Miaván, Holicson, Péterfaluban egy-egy intelligens hittestvérre akadt. Ezekkel is szaporodott a Krisztus kis tábora. Ezek is hozzá fognak járulni filléreikkel az egyetemes egyházat segítő közalaphoz/ Bár az ilyen „egyházi Robinson“-oknak szivén sokszor pánczélt szokott vonni a megélhetés körülményeinek kényszerítése miatt beállott vallási gyakorlat hiánya. (Érts: hogy a katholikust vagy reformátust, a tisztviselői hierarchiában, a véletlen talán úgy-úgy kicserélgeti, hogy sokszor írmagúi sem talál hivatali helyén vallási atyafiára.) De hála Istennek, az efféle a mi hitünknél még sem oly gyakori, s csak alkalom kell, hogy sokszorozott tűz ét és melegségét kifejtse a rég ki nem elégített lélek hite és ereje. Nem kerülték ki figyelmemet, hogy Nyitrának déli részeiből, Pozsony és Komárom megyékből is ősz utóján egész raja indul errefelé a szolgálatot kereső leányoknak, kik közül több református hitü is találkozik; ezek aztán a vidéken szétoszlanak, elhelyezkednek egészen az aratás idejéig, amikor aztán ismét elhagyott határaikra térnek vissza. Kinyomozni kilétüket, respective vallásukat, bajosabb, mint azt kezdetben magamnak Ígértem. — De, mint átvonulóknak, jelentőségük a hitéletre ephemerszerü lévén, csakis evidentiában igyekszem tartani őket, az okért, hogy ha nálok ez idő alatt is egyházi segítség nyújtásának szüksége merülne fel. Egyházi pecsétünk is van már, melyet a főt. egyházkerület engedélyezett, hogy egyházi ügyekben főhatóságainkkal folytatott levelezéseink ennek signuma alatt történjenek. Szép tiszta pecsét s a közepén látható egymást szorító két kéz symbolumából szinte hangzik a „vi\bus unitis“ jelszó. De már is hosszúra nyúlt jelentésemet (ha úgy tetszik) bezárva,*) s krisztusi egyházunk nevében is boldog uj esztendőt kívánva, maradtam igaz hived, barátod: Szenicz, 1891. jan. 2. Ifj. Kerekes Sándor miss. ref. lelkész. ISKOLAÜGY. Az „egységes középiskoládról. Ha csak beletekintünk közoktatásügyi folyóiratainkba, vagy figyelemmel kisérjük napilapjaink tanügyi rovatait: azonnal észrevehetjük, liogy most ez a divatos tanügyi kérdés, ez ama kedves eszménykép, melynek megvalósítása az emberi művelődés legfontosabb érdekének látszik. Aki csak egy parányát érzi lelkében az oly eszmének, mely ez ideal fölépítéséhez alkalmasnak Ígérkezik, siet nyilvánosságra hozni azt, hogy minél előbb elkészüljön ama hatalmas épület, az f„egységes középiskola,“ mely mint egy bűvös templom, a mostaninál sokkal különb nemzedéket nevel s oly ifjakat bocsát az élet küzdelmes színpadára, kik a régi, talán csillogó, de vásott fegyverek helyett a mai modern idő éles szerszámaival lesznek fölszerelve. Olyan ifjakat, akik majd büszkén elmondhatják: „nem az iskolának, hanem az életnek tanultunk.“ Korunk általában az újítások, nagy fölfedezések időszaka. Oly időszak, melyben az imént említett tényezők a tudomány, ipar, kereskedelem s mondhatni az összes emberi életviszonyok terén annyi változást idéztek elő, hogy a világ arczulata egészen más szint öltött s a társadalmi viszonyok állapota (különösen hazánkban) nem is hasonlítható a csak félszázad előttihez. E fölfedezések és újítások a közoktatásügy terén sem nyomtalanul suhantak át. Igen nagy a haladás, mely ennek minden szakában a népoktatásügy -terén épen úgy, mint a közép és felsőbb oktatásnál elfogulatlanul tekintve egyformán észlelhető, S mégis ez ellen hangzik a legtöbb panasz s az ezen téren történt előhaladás elégíti ki legkevésbé az emberek lelkét. Nincsenek megelégedve a népoktatás eredményeivel, — s méltán; panaszkodnak az egyetemi oktatás ellen, hogy nem eléggé alaposan képzi ki embereit az illető tudományszakokban; de legtöbb panasz hangzik a szegény középiskola s főleg a gymnasium ellen, melylye nemcsak a művelt közönség egy nagy része elégedetlen, hanem elégedetlenek részben magok a benne foglalkozó tanárok is. Mily sűrűn halljuk a panaszt, hogy a gymnasium nagyrészt értéktelen lommal terheli a tanulók emlékezetét; túlterheli a lelket s elhanyagolja, sőt elnyomoritja a *) A missiói egyházak érdekeit különös figyelemmel kisérjük s az ilyszerü érdekes tudósításokat mindenkor köszönettel veszszük s örömmel közöljük. Szerkesztő.
