Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-06-21 / 25. szám
391 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 39 2 kikelve óhajtanék látni, az a (fíltjutt ííyiov, vagy (f. uyÚ7ir\s\ a „szent csók“, a „szeretet csókja.“1) Igen, óhajtanám, hogy a szent jegyek vétele után az elöljáróság és a gyülekezet legnagyobb tiszteletben álló női tagjai köszöntsék új tagtársaikat és társnőiket „szeretetből való szent csókolással.“ Sejtem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy a most mondottak után némelyek ábrándozásra, sőt talán rajongásra való hajlamot fedeznek fel bennem; jól tudom azt is, hogy mások ez óhajtásomnak határozottan hátat fordítanak ilyenforma szavakkal: biz én a magamén kivtil senki fiát, leányát meg nem csókolom! Minderre el vagyok készülve. Hajlamaimat illetőleg nem szólhatok mást, mint hogy arait irtani, azért irtain, mert nem jó az embernek semmit lelkiismerete ellen cselekednie — sem szóval, sem hallgatással. Már pedig nekem valami azt súgja, hogy a testvéri csók alkalmazásba vétele hathatós eszköz volna arra, hogy az úrvacsora még inkább szeretet-vendégség legyen, hogy „a kér. vallásban való egyességet s közönséges egymásszeretetet a Krisztus követői közt fenntartsuk.“ — Az utóbbi ellenvetésben meg nincs annyi ratio, amennyi benne első pillanatra látszik. Az az érintkezés, melytől az ezt tevők félnek — a pohár által közvetítve úgyis megtörténik s bizony ha e közvetített érintkezéstől nem borsódzik a háta valakinek, a közvetlentől se kell olyan nagyon megijednie. Egyébiránt, ha valaki nyomós okokkal, vagy csak egygyel is megmutatja, hogy tévúton járok, elállók véleményemtől. Mig azonban ez meg nem történik, engedtessék meg nékem, hogy azt fenntartsam. Eddig megtett kifogásaimhoz, kifejtett nézetemhez és nyilvánitott Óhajomhoz képest a pünköst, a hiterősités és az urvacsorálás hármas ünnepélye lefolyásának vázlata a gyülekezet kezdő és záró énekén kiviil a következő volna: I. Előfohász. Imádság (plinkösti). „Mi atyánk“. Egyliázi beszéd (pünkösti — utalással a konfirmáczióra, vagy konfirmácziói, visszapillantással az első pünköst eseményeire, főleg a kér. egyház megalakulásának fényére). Imádság. (Mi atyánk)2), Áldás. Hirdetések (közöttük természetesen a hiterősités és az úrvacsora ismételt meghirdetése3) A gyülekezet éneke, mely alatt a kimenni szándékozó tagok elhagyhatják a templomot, a lelkész és a koufirmálandók meg helyüket az urasztala körül elfoglalják. ') Róma XVI: 16, I Kor. XVI: 20, II. Kor. XIII. 12, — I. Thess. V: 26. I. Péter. V: 14. 2) Zárjel közé teszem, mert szerintem innen minden baj nélkül elmaradhatna. *) Néhol igy van: áldás után hirdetés. Mivel nem látom semmi ajánló okát annak, minek foglaljon a hirdetés az előfohász és az áldás között, tehát az isteni tisztelet középpontján belül helyet, ellenben kontrát, valamennyi elveszett pinczekulcs meg szőrtarisznya csak van, mind hangosan belekiált e szokásnak: kielőztfm a szent áldással a nagy részben profán hirdetéseket. II. Előfohász. Szertartási beszéd. (Az apostoli hitforma elmondatása.)*) Hitbevallás. Fogadástétel. A gyermekek éneke. Jogadás. Imádság. „Mi atyánk“. Külön-külön megáldás kézrátétel mellett. A gyülekezet éneke, miközben a gyermekek helyeikre mennek, a lelkész az urasztalát leleplezi, a szent jegyeket az osztogatás edényeibe készíti. III. Előfohász. Szertartási beszéd a szereztetés igéivel. Bünbevalló s bocsánatkérő imádság. A hit megkérdezése. A szent jegyek megáldása. Meghívás. A jegyek kiosztása, kezdve az akkor konfirmált gyermekeken, a kik az elöljárókkal és a kiszemelt nőkkel felváltva, elsőknek járulnak az ur asztalához s a kiket kisérőik a jegyekben részülés után a szent csókkal illetnek. (A jegyek osztogatása alatt folytonosan zug az ének a gyülekezet ajkán.) Hivatkozás a megtörtént urvacsorálásra, Jézus halálának emlegetésére; buzdítás a fogadások megállására, az idvezitő nyomdokain haladásra. Imádság. „Mi atyánk“. Áldás. Hosszabbnak mindenesetre hosszabb ez ünnepély a konfirmálás eddigi formájánál, de hasonlíthatatlanul fényesebb, megragadóbb is. Erre a hiterősitésre már visszavisszagondolhat az egyháztag élete emlékezetnek szentelt napjain, mig az eddigi „ágenda-vizsgádban aligha talált sok olyat, a miért arra időnként visszaemlékezzék. Ide jutva csak helyeselni tudom azt a szokást, mely a konfirmálási emléklapok ajándékozását megkezdte, hogy ezek. utján is minél többször alkalma lehessen kinek-kinek a hitben történt megerősítésére visszagondolnia. Annyit mégis megjegyzek mellesleg, hogy ha már ilyen emléklapokat adunk, legyenek azok telhetőleg oly csinos, oly díszes kiállításnak, hogy keretbe téve, méltán helyet foglalhassanak a hívek szobáinak falain. Nem hagyhatom emlitetlenül azon véleményemet sem, hogy az uj egyháztagok számára okvetlenül nyissunk minden anyagyülekezetben konfirmálás! anyakönyveket, a mit a pontos, lelkiismeretes vezetéssel együtt a jóravaló liturgiák is sürgősen követelnek ugyan, de a miről mind e mellett is sok egyház, sőt lelkész nem is tudja, mi fán terem. * * * Végére jutottam mondókámnak. Ne kárhoztasson senki, ha nagyon szabad szájú voltam. Nem szólok, ha nem hallom, hogy a kövek: Krisztus egyházának élő kövei hangosan kiáltanak. Két évi gyakorlatom alatt érlelődött meg bennem az, a mit leírtam, ha valaki éretlent is találna vélekedéseim halmazában, mutassa meg, hogy — ha lehet, jobban megérlelje, ha nem, férges gyümölcs gyanánt elvesse azt e sorok Írója. Sándor Benő. *) Esetleges elhagyásáról már szóltam.
