Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-21 / 25. szám

387

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

388

módját. Nevezetesen kimondatik, hogy a közalap jövedelmének 25"|„-a tőkésittetik; 25°|0-a missiói czélokra fordittatik; a fentmaradt 50w|o az a), b), c) pontok a'att felsorolt czélokra fordittatik. (Lásd e lapok f. é. 10. szám 151. lapját). Csodálatos módon arról, hogy az e) pont alatt kijelelt czélra is fordittassék valamely összeg, sem a °|0-os megállapitásnál, sem általában emlités nem tétetik.

Igaz, hogy a régi törvén}^ e) pontjában is ki volt tűzve czélul a lelkészek nyugdíjintézetének megalapítása, azok özvegyeinek és árváinak segélyezése, de segélyt ugyan egy sem kapott s az egész ügyben annjú történt, hogy az 1890-ik convent alkalmával a közalapi bizottság (lásd 87. jk. pont 176. lap) indítványozta, hogy „7000 frt adassák át a papi özvegy-árva pénztár dotatiójára tőkéül“; de hogy ezen indítvány elfogadtatott-e vagy nem, arról a conventi határozatban nincs szó.

Úgy látszik tehát a 2-ik és 3-ik § összevetésből, hogy az uj törvényjavaslat elvben akar ugyan a közalappal összefüggésben valamiféle lelkészi nyugdij és lelkészi özvegy-árva-segélyző intézetet felállítani, de annak dotatiójáról megfeledkezik. Ilyen bizonytalan helyzetet és ingadozást mutat azon körülmény is, hogy az eddigi törvény 226. §. a conventet bizza meg egy „országos reformált egyházi nyugdíjintézet szervezésével;“ az uj javaslat 12. §-a pedig azt mondja, hogy az egyetemes convent feladatává tétetik, hogy a 2. §. e) pontjában emlitett országos református nyugdíjintézet kérdésével tovább is foglalkozzék és arra vonatkozólag készítendő végleges tervezetét még azon esetben is, ha ahhoz az egyházkerületeknek, vagy azok többségének hozzájárulását nem nyerhetné meg, terjeszsze a legközelebbi zsinat elé.

Én nem hiszem, hogy ezen ügyet, a melyet a convent 9 év alatt megkezdeni sem tudott, azon irányban a mint a törvényben és a javaslatban contemplálva van, a legközelebbi zsinat is jól és általános megnyugvást, kellőleg bevégezhesse és rendbe hozhassa; mert azon sok érdek összeütközéseket, a melyek általában a lelkészek nyugdíjazására, a tagok befizetésének és jogosultságának arányára, ezen uj intézetnek a már fent álló hasonczélu intézetekhez való viszonyára nézve fent forognak, kiegyenlíteni igen nehéz, hatalmi szóval elintézni pedig czélszerütlen és veszélyes.

Antal Gábor.

f

Agenda-vizsga és hiterősités.

ITI. Föntebb emlitém, hogy a hiterősités nálunk divó formájának két oknál fogva nem vagyok barátja. Az egyikkel: a külső jel hiányával eddig — talán eleget — foglalkoztam. Lássuk már a másikat: az időt.

Amennyire én tudom, ev. ref. egyházközségeinkben különösen két napon szokott a hiterősités végbemenni, — t, i. a legtöbb helyütt áldozó-csütörtökön, kevesebb helytt nagy-pénteken. Miért épen ezen napokon? Mi köze nagypénteknek, áldozó-csiitörtöknek a hiterősitéshez, vagy viszont és helyesebben: mi köze a hiterősitésnek ahoz a két naphoz? Micsoda szerves összeköttetés van a konfirmácziő cselekvénye s ama két nap jelentősége között? Semmi — legalább szerintem semmi — azon az összeköttetésen kívül, melyet a szokás teremtett köztük, amelyet azonban én, mivel minden gondolatalapot nélkülöz, szerves összeköttetésnek egyáltalán nem tarthatok. Ebből és azon nézetemből folyólag, hogy az egyházi élet (plane kiemelkedőbb !) eseményeit nem volna szabados csak úgy vaktában odaférczelnünk egyik vagy másik naphoz: azt mondó vagyok, hogy helyezzük át a konfirmálás idejét egy más napra. Helyezzük át, hiszen ez ellen csak a helytelen usus kiálthat vetőt, mig mellette a „mindenek jó renddel és ékeseii történjenek“ elven kívül az eszmerokouság is hangosan fog beszélni. Tehát két erős bajnok egy beczézett, dédelgetett s a legkisebb érintésre is éktelenül jajveszéklő vén ficzkó ellen!

Igen ám, — de kérdés: találunk-e az isteni kegyelem különböző időkben nyilvánult idvezitő fényeinek emlékére szentelt napok, ünnepek közt olyat, amely mellett síkra szálljon az a két vitéz. Óh nagyon könnyen. Pünköst ünnepei a szent-lélek kitöltetésének tényén kívül hangosan hirdeték csak az imént, hogy Krisztus követői „megszaporodának azon a napon mintegy háromezer lelkekkel.“ Ap. csel. II: 4L Elmondhatjuk hát már: heürekamen!

Igaz ugyan, hogy mi nem háromezer, hanem egy pár lélekkel akarjuk egy-egy hiterősités alkalmával szaporítani azok seregét, akik józan meggyőződésük szerint, szívvel és szájjal vallják, hogy „Jézus Krisztus ur az atya Istennek dicsőségére,“ de azt hiszem, a számbeli különbség nem lehet ok arra, hogy a hiterősitést a vele szemmel láthatólag rokonságban álló püuköst ünnepére, közelebb annak második napjára ne tegyük.

Nyomosabbnak látszik már az az ellenvetés, hogy a konfirmácziő ezen napra tételének az úrvacsora kiszolgáltatása áll akadályul elébe, amely ellenvetést többek közt a pápai theologia akadémián használt liturgikai vezérkönyv is megteszi a 40 § eme szavaiban: „épen nem tekintjük kívánatosnak, hog}^ a vizsga és a konfirmácziő olyan időben történjék, amikor az úrvacsora is kiosztatik a gyülekezetben; nem volna ez helyes azért, mert a hosszú szertartás egyformán kifárasztaná a gyermekeket, a gyülekezetei és magát a liturgust is.“ Osztom ezen ne-