Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-06-14 / 24. szám
373 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 374 Hallhatja úgy au az a hitében megerősített gyermek, hogy az áldó szavak neki szánvák, de a szokott módon összekulcsolt kezek, vagy kiterjesztett karok könnyen azt hitethetik el vele, hogy csalódott, hogy az áldás épen úgy szól a gyülekezet felnőtt tagjainak, mint ő neki. Ilyen gondolatok mellett szinte érzi, hogyan enyészik el a hívek nagy tömegében. Ezt pedig—talán nem tévedek — épen ekkor nem volna szabad érznie, sőt az volna üdvös reá nézve, ha ilyenkor kiemelnék mintegy a többi tagok közül, hogy igy annál inkább áthassa az a tudat, hogy a hiterősités rövidke ideje felette fontos reá nézve, — kiható egész életére. De mivel érhetnék ezt el, mivel fokozhetnók az ünnepély fényét, — mivel hatványozhatnék a konfirmálási aktus jelentőségének tudatát a gyülekezet és a gyermek szemében és lelkében ? Szerény vélekedésem oda terjed, hogy ezen czélhoz elsegitene bennünket a kézrátét ellel őszszekapcsolt külön-külön áldás. Igaz ugyan, hogy az áldásnak ezen alakja, módja a lelkészavatásnál jő alkalmazásba, de talán csak nincsen kizárólag arra a czélra lefoglalva, hogy igy mintegy episcopale privilégiumot képezzen ? Az ujtestamentum lapjain a kézrátételt nem csupán az apostoli tisztségre kijelöltek felavatásánál látjuk alkalmazva, hanem Jézus is „kezeit reájuk vetvén, megáldá“ a gyermekeket, kiket elébe vivének. íme egy hathatós praecedens előterjesztésem támogatására. — Azután meg — nem kell a symbolikus cselekvényt olyannak vennünk, mint amely az Ap. csel. AT. rész 3—6 verseiben megirthoz akarna hasonlítani, ahol sz. lélekkel és bölcseséggel teljes férfiakra veték az apostolok kezeiket ; azt sem szükség gondolnia senkiuek, mintha csekélységem abban a hitben ringatná magát, hogy a kézrátétéi cselekvénye nála is ép oly szentlélek-közlő eszköz lesz, vagy lehet, mint az Ap. csel. Alii. rész 14— 17 versei szerint Péternél és Jánosnál. Elég szép aktus az az én szememben úgyis, ha legkezdetlegesebb jelentéséhez képest az Isten tulajdonába} — birtokába bocsátás. — vagy (a mi magyar nyelvünkön körülbelül ugyanannyit tesz) az Istennek szentelés symbolumául tekintem azt.*) Egyébiránt a kézrátétellel összekapcsolt külön-külön áldás nemcsak theoriában szép, — még szebb az a gyakorlatban. Legalább nehány theologus társamnak és nekem tetszett az, midőn egy Ízben a pápai ág. hitv. evangélikusok templomában végig néztük a hiterősités cselekvényét és azt az egyeseken eszközlött, kézrátétellel kapcsolatos áldással láttuk megkoronázva. Mindezeknél fogva ismételten állítom, hogy az ilyen áldásnak megragadó volta is, de kivált az ujtestamentomi praeeedensek jó ajánlólevélül szolgálván, felettébb üdvös volna azt a hiterősitési aktus keretébe zárókőnek fölvennünk. (Folyt: köv.) Sándor Benő. *) V. ö. Schenkel Dániel ch\ »Hibel Lexikon« II. köt. 583—585 II. »Handauflegung«. EGYHÁZI ÉLET. Szeniczi missiői ref. egyház. Mint eddig is néha fel-fel kerestem czikkeimmel e nagybecsű lapokat, úgy azt hiszem most is részesíteni fogsz, kedves szerkesztő barátom azon kegyben, hogy a mi kisded református gyarmatunkról egyet-mást közölhessek. Ékesen és jó rendben mennek mindenek. S nem hogy fogynánk, de szaporodunk. A szentlélek kitöltésének ünnepét együtt, egy akarattal — mint egykoron egyházalapitó apostolaink — ültük meg. Énekeltünk, imádkoztunk, szent beszédben épültünk, s nagy lelki örömmel éltünk a Jézus Krisztus érdemét jelölő úri szent vacsorával. Kenyeret az úrvacsorához özv. Varannay Istvánné, bort pedig Tóth Andor aíiai ajánlottak. Az Gr tisztelete után, mint rendesen egyházi gyűlésünkben házi dolgainkat beszéltük meg, feljegyezve annak mozzanatait az arra készített jegyzőkönyvünkben; s elhatároztuk, hogy ez évi domestikai járulékunkat a tavalyinál magasabb összegben juttatjuk el rendeltetési helyére (mely azóta már el is küldetett.) A tagoknak igen jól esett annak tudata, hogy úgy az egyházmegye, mint az egyházkerület s annak főtiszteletü Püspöke és Esperese teljes méltánylattal és szeretettel van eltelve szent ügyünk iránt. De hogy ezen időköz történetének rendjében haladjak, mely legutolsó levelemtől akkorig eltelt, — első sorban nyilvános, illetve testületi fellépésünk szerepléséről fogok referálni. Május hó 3-án. hódolva az elv közösségének, mindnyájan megjelentünk azon istentiszteleten, melyet a helybeli evangélikus egyház rendezett az 1790—91-ik évben újólag visszaállított protestáns vallásszabadság százados fordulójának emlékezetére; s testvéri szívvel járulánk filléreinkkel a „leopoldianum-alap“ növeléséhez. Elképzeltem. mennyire méltóságosabb, nagyobb horderejű dolog lett volna ez ünnepélyt a két felekezetnek karöltve tartani. s ez által is dokumentálni az együttartás érzületét, látszatát, — de csak képzelet, puszta ábránd marad az eféle dolog itt s ily viszonyok között, melyek épen nem oly régen játszódtak le a pozsonyi konventen .... Számbeli gyarapodásunkról is tettem említést. Szaporodniuk egy kir. aljárásbirőval, kinek itt született fiát a múlt hó utó felében vettük fel a keresztség szertartása mellett kis gyülekezetünk tagjai közé, letéve helyette azt a fogadást, melyet annak idejében ő maga fog öntudatosan beváltani és megpecsételni. E keresztelést egy másik előzte meg egy Sasváron lakó hívünknél. Melyek után a törvényes intézkedés megtörtént az iránt, hogy az alsó-szőllősi anyagyülekezet matrikulájába bekebeleztossenek az uj emberek. Az egyház tagjai ily actusok alkalmával érzik közvetlen hatását azon nagy lelki nyugodalomnak, amelyet 24*
