Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-06-14 / 24. szám
371 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 372 3. Fogadástétel. 4. Az ap. liitforma elmondatása. 5. Jogadás. 6. Imádság. 7. Áldás. Nyilván kitűnik e vázlatokból, hogy lényegileg alig található különbség az egyik, vagy másik agenda között, illetőleg az ezek zsinórmértékéhez alkalmazott hiterősités formákban. I)e hát az én elégedetlenségem első oka? — Talán legjobbban előtűnik, ha egy kissé megszemléljük Fördős Lajos agendáját, mint amely a többiek alkatrészeit teljesen magában foglalja, sőt még azon túl is ad valamit. A vázlatban első helyen az előfohász kéri figyelmünket. Nem tudom ha vájjon V. Pap István és Révész Bálint maguk használtak-e előfohászt, vagy sem, és szertartási beszédeik elé csak azért nem írták azt oda, mert a 121. zsoltár 2-ik verséből alakitott, — vagy a trinitáshoz fűződő közönséges előfohászt vélték ott alkalmazandónak, — de ha esetleg nem használtak invocatiot — eljárásukat nem helyeselhetem. Teljesen egy véleményen vagyok ugyanis azon liturgikusokkal, akik elvül állítják, hogy a tulaj dónképeni istenítiszteletet épenugy, mint általában minden vallásos szertartást rövid előfohász nyisson meg. — Az előfohászt „sine qua non“-nak tartom már csak azért is, mert annak használata az ős kér. kultusz talajából sarjadt fel, — és így elhagyása nemcsak az istenitisztelet, vagy vallásos szertartás megcsonkítása, hanem egyúttal megszakgatása némileg azon kötelékeknek is, melyek bennünket az ős keresztyénséghez fűznek. Légyen tehát — előfohász! Hogy közönséges-e, vagy olyan, mely az alkalomra is tekintettel van: ez olyan kettős kérdés, melynek második felére válaszolok igennel. Az alkalmi liturgialis beszéd életjogosultsága kérdést nem szenved, bizonjitékokra nem szorul. De sok a kívánni való! Sok különösen annyiban, hogy légyen a beszéd kevés, — de jó, rövid — de velős! Egy óráig tartó dikczióval tökéletesen eléri az ember azt, hogy —• agyonbeszéli az egyháztagokat épugy, mint kiváltkép azokat, akik — hogy úgy szóljak — zsengéi a gyülekezetnek, plane, ha a beszéd hosszúsága mellett még fellengős is. Ne járjon a liturgus a fellegekben, mert legtöbb esetben gyengébbek a hallgatók képzeletének szárnyai, mintsem hogy őt oda követhetnék; de ne keveredjék a köznapiság porába se, mert az ut, melyet kijelölni hivatott, — ég felé vezet. Légyen a tartalom a hit forrásából merítve, legyen a nyelv az Idvezitő nyelvéhez hasonló, hiszen nincs más, aki úgy hozzá tudna szólni a mennyei atya felnőtt és serdülő gyermekeihez, mint ő, az elsőszülött testvér! Ami az apostoli hitformát illeti, azt én, mint egyetemes kér. symbolumot a hiterősités felekezeti ünnepélyének keretébe felvenni feleslegesnek tartom ugyan, de lia már felveszszük: helyét én is ott jelölném ki, ahol Fördős; a felolvastatás felett azonban a Révész agendájában található elmondatásnak adnám az elsőséget. — Ez utóbbi része nyilatkozatomnak — azt hiszem — természetes. — A hitében megerősítendőnek, mint keresztyénnek ismernie, sőt tudnia kell az egyetemes kér. symbolumot. Hogy pedig a hitbevallás és fogadástétel előtt jobb helyét látom, hogy nem mint azok után, annak oka azon tény meggondolása, hogy attól még, aki az ap. liítformát elmondja, méltán kérdezhetem: de hát az ev. ref. egyház tanítása szerint hiszed-e azt a kér. vallást, melynek főbb hittételeit az imént elmontad? Ellenben az ev. ref. hit bevallása után már kissé visszás dolog számon kérnem, vájjon az egyetemes keresztyénség hitében is, osztályos atyafi-e az illető? A hitbevallás és fogadástétel szoros összeköttetésben állanak. Az ezekre vonatkozó kérdések száma Fördősnél kettő, Tóth Ferencznél és Y. Pap Istvánnál három, Révész Bálintnál négy. — Ha megvizsgálom: melyekre adhat a gyermek határozottabb és főleg kötelezőbb feleletet, azt kell mondanom, hogy a kérdések szövegezése a három, vagy helyesebben két elsőnél szerencsésebb, mint negyedik társuknál. Épen ezért, ha végre-valahára már nálunk is történnék valami az egységes liturgia érdekében, az amazokéhoz hasonló kérdésformáknak — szerintem előnyt kellene adnunk az utóbbiéhoz hasonlók fölött. A hitbevallásról és fogadástételről természetes az átmenet a gyermekek énekére, melyben erőtlenségük gyámolául a szentlélek vigasztaló, fenntartó erejét kérik. — Nemcsak a természetes átmenet, hanem a symmetria is amellett szól, — hogy — ha a gyermekek elegen vannak arra, hogy maguk is az ünnepélyhez méltóan énekelhessenek — ez inkább a fogadástétel után, mint az egész hiterősitési cselekvény végén történjék meg. Magától érthető az a követeiéi, hogy a fogadást a lehető legbarátságosabb, legmelegebb hanggal eszközölje a liturgus. Ilyen módon érhetjük el csak, hogy az uj egyháztagot legszebb jogának gyakorlására ne a szokás, hanem a kellemesen érintett szív, — a felheviilt lélek vágya, indulata buzdítsa. Ennek a czélnak hathatós előmozdítója lehet az imádság is, ha annak minden szava rezgésbe hozza a buzgóság húrjait, a nélkül, hogy hosszúsága által túlfeszítené azokat. Általánosan ismert az Idvezitőnek az imádság terjedelmes voltát korlátozó tilalma. Ha valahol, a hiterősitéskor használt imádságban kiválóan respectálmmk kell azt. A. „mi atyánk“-ot, már szerzőjére, hitünk fejedelmére való tekintetből is jónak látom fölvenni minden olyan egyházi cselekvény keretébe, melyet előfohász mit meg és áldás zár be. Igaz ugyan, hogy ig}' megeshetik? hogy egy délelőtt folyamán háromszor, négyszer sőt többször is kénytelenek vagyunk azt elmondani, de ebből a jóból talán csak nem árt meg a sok?! Végre eljutottam ad fortissimum. Mivel azt szokták mondani jó magyarán, hogy végén csattan az ostor, Cicero nyelvén meg, hogy „finis coronat opus:“ a csattanót, a koronát az áldásban kellene találnunk a hiterősités aktusánál. De sajnos, az áldás divó formájában csattanós dolgot, mely az egész szertartást megkoronázni volna hivatva — nem találunk, legalább én nem. A hiterősitési áldás azon alakjában, mellben én ismerem, alig különbözik valamiben a közönséges istenitiszteletet bezáró áldástól, különösen a külsőt illetőleg.—
