Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-31 / 22. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 348 347 lásbölcsészeti szempontból, mikor a növendékek a philosophiának még1 elemeit se ismerik. Arra az egy évre pedig, a mi ennek elhagyásával íemnaradna, nagy szükség volna az egyháztörténelem alapos megtanítása végett. E tárgyak két évre kellene felosztani. az V. és VI. osztály számára. Ez is nagyon könyjuyii megokolni. A VII. tanuljon szimbolikát s a VIII. ínagy. prot. egyháztörténetet. Én azt hiszem igy lenne legez élsz erüb b a gymnasiumi vallástani anyagot beosztani. Csurgó. Kis József. K Ü t F 0 L1 Németországból. Az egyházi év ünnepei közül ime már az utolsó is elmúlt. A kér. egyház megalakulásának emlékünnepét is megölte a keresztyén világ. Az első p Un kost i csoda emlegetése jól eső érzésekkel tölthette el a hivő lelkeket, hiszen az egykor „zugó szél zendülése“ között a „kettős tüzes nyelv“ alakjában leszállóit istenerő ma is leszáll egyen-egyen mindenkire, aki lélekben s igazságban tiszteli a gondviselő Istent. Hiszen ma is érezzük a szentlélek sugallatát mindannyiszor, valahányszor nagyobb munkához fogunk, valahányszor ihletettség száll meg bennünket. Az isteni lélek hatását szemmel láthatni mindenütt, ahol a hit a vezérlő szövétnek. Egyszer-egyszer nem éreztem a pünköstnek, mint emlékünnepnek, hatását annyira, mint ez évben. Derült tavaszi nap, ragyogó napsugár mely zöld levelekkel játszadozott, virágillat, madárdal; künn a szabadban, az istenházában ismét zöld ágak . . • s áhitat, buzgóság. Önkénytelenül imára nyílt ajkam: „bála neked legjobb atyánk népedhez való kegyelmedért!“ Az orgona hangjai mintha vigabban szőllanának, — az éneklő közönség mintha szentlélektől megszállva énekelne csakugyan! A pásztor is mintha lelkesedést vett volna újból s mintha éreztetni akarná a lelkesedés tiizét hallgatóival. Orgona, ének, tanítás, mind-mind mintha egészen más lenne, mint egyébkor! Vagy talán csak úgy tetszik'? Igen, de egészen érthető módon. Uj életre kelt a természet, újra ébred az emberi szív ős lélek is s igy mintha minden mély álomból ébredt volna föl. — Az ünnepnapokon most is az isten házában keresett a hivő lélek megnyugvást, s igy nem csoda, ha ott is minden újnak tetszett. A jénai nagy templom telve volt minden zugában ájtatos lelkekkel s jól esett látni, hogy a hit karjaiban milyen jól érzik magukat ezek az életben különben annyi mindenféle véleményű egyének. Mintha egészen mások volnának az islenházában. mint künn az életben. A legszabadabb elvű is olyan figyelemmel hallgatja az orthodox izü beszédet, mintha egyenesen az ő számára lenne elmondva. Nem kerüli a templomot azon a czimen, hogy ő felvilágosodott! Talán érezi, hogy a felvilágosodás s hitetlenség nem tartoznak együvé! Bárcsak igy gondolkoznának mindenütt s ne akarnának mindenáron, hivatottak s hívatlanok, reformátorok lenni? Pedig Németország most csakugyan uj reformátorokkal van megrakva! Vájjon nem jut-e nekünk is belőlük? Az egyik reformátor a nevelési rendszernek üzen hadat „Rembrandt mint nevelő“ czimü könyvével s átakarja alakítani az egész társadalmat, mely szerinte túl - érettsége miatt rothadásnak indult már. Nagy ellensége ez a reformátor a tanároknak, kik szerinte „vak vezetők", valódi „betlehemi gyermekgyilkosok“ a maguk nevelési rendszerükkel. Kíméletlenül ostoroz nr'nden ferdeséget, rósz szokást, — rámutat a bajokra, azoknak eredetére s orvosszer gyanánt azt ajánlja, hogy a nemzeti, a népies elemeket kell ápolás alá venni, mint a melyek a legegészségesebbek. tehát legerősebb életet biztosítanak. Müve most — alig egy év múltával — 34—35 kiadásban forog közkézen s legújabban egyik párthive dr. Pudor „Vilmos császár s a Rembrandt mint nevelő czimü mű szerzője“ czimü művében egyenesen felállítja a tételt: vagy követni a reformátort s megmenteni a hazát, vagy nem hallgatva rá, biztos veszélybe sodorni a német nemzetet?!. . . Vajion nem puszta szóliarcz-e ez?! . . . A németek olyannak veszik, — pedig, ha önhittségüket egy pillanatra mellőzni tudnák, megláthatnák, hogy valóban sok tekintetben igaza van a reformátornak, ki a tűi érettség miatt a társadalom legnagyobb betegségét is szeme előtt látja már, t. i. az erkölcstelenséget, a mely peíig még egyszer oly büszke népet is mint a német, alá Jog ásni egykor. Szerencsés nép különben; hogy már ily korán akad'Kassandrája, aki a veszélytől óva inti. A másik reformátor az egyház terén próbálkozik újítani. Ez nem más, mint e lapok t. olvasói előtt is ismeretes Egidy, aki tudvalevőleg katonai rangját veszité el „Komoly gondolatok“ röpiratáért. Ez az úri ember jó evangélikus, szereti egyházát, lelkesedik érte, hivő lélek a szó szorosabb értelmében, — de mint annyian, ő is botránykövet lát a Krisztus istenségében, a szentháromság tanában. S ezt a botránykövet oly 'nagynak tartja, hogy egyenesen azt okolja azért, hogy a vallásos élet terén ma napság hiányokat, fogyatkozásokat láthatni. Eszméi e kérdés körül forognak minduntalan. Egy az Isten! A szeretet a fő! ... . Mintha bizony útjában állana a Krisztölogia! Sajátságos a dologban, hogy ama botránykövet sem nem történetileg, sem nem észtanilag, sem nem a hittel való ellentétességénél fogva igyekszik elmozdítani, hanem egyszerűen csak azért, mert „lehetetlen.“ Csakhogy nem jut eszébe, hogy sok lehetlen valóság s elhiszi önmaga is. — Nem régen megjelent czikksorozata „Ausbau zum ernsten Gedanken“ czimen, 8 füzetben egész valláserkölcsi átalakítást foglal magában, kiterjeszkedvén minden egyes dologra. ami az egyházi életben előfordul. Istentisztelet, ünnepek, vallásos szertartások, nevelés, mind-mind érintve vaunak s meg kell adni, hogy nem egy helyen- vannak talpraesett gondolatai. Azonban bármily nagy elterjedés
