Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1891-05-24 / 21. szám

327

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

328

akadályoz berniünket, hogy teljesen belássuk — amit már félig- sejtünk — hogy mennyire eltévesztettük az utat. A szellemi világban élni épen annyi, mint a természeti világban élni; e kettő egyértelmű. Egyértelmű, mert nincs kétféle világ. Az élet föltételei ugyanazok, mint a másikban. És mig nem ragaszkodunk ezen feltételekhez, mint az összes élet föltételeihez, lehetetlen, hogy a magasabb élet után való egyéni törekvés más lehessen,n mint vak küzdelem, amely csupán gyümölcstelen fájdalmat és megaláztatást eredményez.

*#*

Az úrvacsora és kiszolgáltatása.

A vallásos életnek nincs egyetlen mozzanata, jelensége, mely annyi s oly sok oldalú fejtegetésre, magyarázgatásra adott volna okot, mely annyi viszálynak, kiegyenlithetetlen ellentétnek szolgált volna alapjául, s a melynek vitatása körül a türelmetlenségnek annyi magasztos érdek, oly sok ártatlan lélek esett volna áldozatul, mint épen ez a legmagasztosabb, legfenségesebb elveket kifejező, szentség jellegével felruházott hitéleti cselekmény: az úri szent vacsora.

Mily különböző fokain a fejlődésnek ment át, mióta isteni szerzőjének ajkairól amaz utolsó vacsora alkalmával ércznél maradandóbb eme szavak elhangzottak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Az őskeresztyénségnél minden dogmatikus jelentőség nélkül, még csak mint szeretet-vendégség, mint az Idvezitő halálára emlékeztető, s az általa hirdetett egyenlőség, testvériség érzelmeinek kép viselésére, kifejezésére legalkalmasabb cselekmény jelentkezik az! Majd dorbézolássá, tivornyává fajulván el, különösen a fényűző, élvvágyó korinthusi gyülekezet kebelében, Pál apostol szükségesnek látta korinthusbeliekhez irt 1-ső levele 11-ik részében, emez elfajulás ellen óvó szavát felemelni, a visszaéléseknek gátat vetni, utasitván őket, a szereztetés szellemében leendő használatára, „úgy amint ő azt az Úrtól vette s nekik elibök is adta.“

A keresztyéuség terjedésével, az elszaporult számos hívek szeretet-vendégség alakjában többé egybe nem seregellietvén, minden valószínűség szerint, feltehetjük történeti bizonyítékok hiányában, hogy a templomi isteni tisztelet végeztével, szereztetésnek megfelelőleg kenyér és bor alakjában osztaték ki, s igy maradt ez mindaddig, mig a rém. katholicismus a maga hitrendszerét megalkotván, szükségesnek nem látta ezen egyszerű szertartást is, a maga egyszerűségéből kivetkeztetni s misterion, csodás titkos jelleggel ruházni fel. — Mihelyt az átállagozás (transubstantiatio) tana dogmává lön, s hivése mindenkire kötelezőül reudelteték. csak következetesen járt el Róma, midőn azt alapitója, szerzője rendeltetésével ellentétben, csakis egy szin alatt osztatá ki, elvonván a bort a világi elemtől, s használatát csakis az áldozó papságnak, a clérusnak engedvén meg.

Ezen visszaélések s az úrvacsora dogmatikai érteimezéséből kivont következtetések nagy mértékben befolytak, több ismeretes tényezőkkel párosultan a reformátio nagy müvének megindítására, a protestantismusnak az „egyedül üdvözítő hit“ kebeléből kiválására. De lehet mondani, hogy ugyancsak az úrvacsora kérdése volt az, mely a három irányban indult reformácziót egy mederben folyni nem engedé, melyen az egyesítésre törekvők minden igyekezete hajótörést szenvedett. Ismeretes a marburgi colloquium eredménye, mely után minden kiegyezés, békéltetési kísérlet lehetetlenné lön, Luther és Kálvin is következetesen ragaszkodván álláspontjukhoz, az úrvacsora kérdésében egymásnak nem engedének. S nemcsak az űrvacsora lényegére nézve, annak magyarázatába, symbolikai tételezésében, hanem kiszolgáltatása módjára nézve is úgy ők. mint a hitelveiket követő felekezetek is nagy mértékben különböznek. Mindegyik felekezet s mindegyik kor tehát ugv és olyan alakban szolgáltatja ki az úrvacsorát, mint és milyen értelmezést, jelentőséget annak dogmatikai felfogás tekintetében tulajdonit, vagyis az űrvacsora lényegére vonatkozó álláspont, s annak kiszolgáltatási módja között szoros és elválhatlan kapocs, összeköttetés van, s emez természetes folyománya, következménye, az úrvacsora elméleti magyarázatának.

De éppen azon pontra jutottunk, a melyről megadhatjuk a választ fejtegetésem tulajdonképeni tárgyát képező ama kérdésre: miként vélném egyöntetüleg szabályozhatónak, legczélszerübbnek az úrvacsora kiszolgáltatási módját.

Ha valahol, úgy különösen a vallásos téren nem szabad a történeti hagyományokkal, a múltakhoz kegyelettel ragaszkodó érzelmekkel, minden ok nélkül, csakis a divatos s sokszor hangoztatott korszellem jobbra, balra lengő zászlaját követve szakítani, s épen azért ne is várja senki, hogy jelen igénytelen soraimban, talán valami merőben ui, vagy a megszokott s általánosan gyakorlatban levő eljárással ellentétes alakot jelelnék ki az úrvacsora kiszolgáltatására nézve, csakis a rendszertelen, szétágazó gyakorlatnak a fennebb hangoztatott elvek alapján egyöntetüsitésére kívánnék, óhajtanék nyújtani alkalmat.

Mindenek előtt is az úrvacsora önálló istentiszteleti cselekmény lévén, teljesen helyén valónak vélem, hogy mint minden vallásos funktio előfohásszal kezdődjék, a mely azonban kell, hogy összhangban legyen s mintegy előre készítse a hallgatók s együtt esdeklők figyelmét azon actusra, a mely végett egybesereglettenek. Húsvéti urvaesorázás alkalmával lehetne az előfohász például ehez hasonló: „Feljöttünk Atyám szent hajlékodba a feltámadásnak áldott emlékünnepén, hogy itt szent Fiad halálának érdemében részesülhessünk. Cselekedj ed Atyánk, hogy meghalván a bűnöknek s igy lelki életre támadván: előtted kedves vendégek lehessünk!!“ Amen.

Következnék ezután mint jelenleg is, a szereztetési igék, majd az ágenda, bűnbánó ima elmondása, s a bocsánat hirdetése. Annak »előre bocsátása után, hogy az agenda is mindig megfelelő legyen azon alkalomnak a melyen az úrvacsora kiszolgáltatatik s nem mint igen sok helyen mindig egy és ugyanaz, — kívánatosnak tarta-