Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-04-05 / 14. szám
213 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 214 oldal (29—37) van K. müvében szentelve. Semmi sincs távolabb tőlünk, mint hogy e szomorú és fájdalmas ügyet bővebben szellőztetni akarjuk, vagy hogy Sérvet kivégeztetését bármi tekintetben is helyeseljük; csakis pár oly mozzanat kiemelésére szorítkozunk, melyekben Kai^aró elfogultsága a legnagyobb mértékben nyilvánul. Kanyaró ritkított betűkkel közli (33.) Kálvinnak Servet elleni gyűlölete bizonyságául azon gúnyos neveket, melyekkel amaz ez utóbbit illette: „kutya, otromba vadállat, gazember, sátán hajzata, pokoli vadállat, spanyol kutya;“ de arról már nagy bölcsen hallgat, hogy viszont Servet Kálvint „Simon Mágusnak, csalónak, hazugnak, szemtelennek, nevetséges törpének, démonnak, gyilkosnak“ nevezte; nagyon természetesen elhallgatja azt is, hogy Servet bevádolta Kálvint, mint hamis vádlót, csalót, eretneket s két Ízben is halált kért annak fejére! Kálvin és Servet, a hitviták tüzében egyaránt megfeledkeztek egymás iránt való felebaráti kötelességeikről, kölcsönösen szidalmazták és gyűlölték egymást. Mi jogon lehet azért az egyiket az égig emelni, a másikat a földig legyalázni?! De mi jogon állítja továbbá Kanyaró, hogy a Servet pör előadásában Szász Károly sokkal nemesebb lelkű és igazahb őszinteségig mint Révész Imréé (33.) Furcsa mondás, mit máskép nem érthetek, mint, hogy R. I. is nemes lelkű és igaz őszinteségü volt itt, csakhogy nem eléggé. Hogy Kálvin másik magyar életirója Kanyarónak vagy bárkinek jobban tetszik, az ellen semmi szavam nem lehet, — ízlés dolga. Csak annyit jegyzek meg, hogy Dr. Ballagi Mór, kit bizonyára K. is elösmer a hazai protestantismus egyik legkiválóbb vezérféríiának és fenkölt gondolkozása tudósnak, e kérdésben következőleg nyilatkozik: „Olvassa el bárki Révész könyvében a Servet porét, mely a protestantizmusnak egyik legsötétebb lapját képezi s mondja meg, hogy írhatta volna-e annak lefolyását akárki is nagyobb nyíltsággal és történelmi hűséggel, mint ahogy Révész teszi. Nem szépít, nem hallgat el semmit, pedig kiérzik minden szavából, mennyire fáj neki a Kálvin emlékezetét elhomályosító tény elbeszélése.“ Továbbá: „alig érthető, miként akadt Révész könyvének oly bírálója, ki ellene azt a vádat is emelte, hogy ő, t. i. Révész, Kálvin iránti elfogultságból a hit vagy vallási véleménynek a XYI. században divatos büntetését helyesli. Nemcsak, hogy a hitüldözés jogosultságát, amint a fentebbi idézetből látható, határozottan kárhoztatja, hanem a vallási türelmetlenséget magában Kálvinban is elitéli.“*) Megengedjen azért K. ur, ha e ponton inkább a Dr. Ballagi Mór Ítéletét tartom illetékesnek, mint az övét s áttérek egy másik „nagy mondására,“ metyre nézve már nem leszek oly kellemes helyzetben, mint előbb; de azért legkevésbé sem tartózkodom az elfogulatlan közönség Ítéletére hivatkozni, midőn Révész Imre emlékének minden ok és alap nélkül történt durva megtámadását kell a fia i h eg‘jelet egész buzgóságávai, de egyszersmind a tiszta igazság nevében, a leghatározottabban v isszauta s i tanon i. K. szerint Révész Imre „jeles“ könyve (Kálvin élete) előszavában nem átallja Kálvint a Jézus Krisztus mellé helyezni, ami káromlásig menő vak hizelkedés. (35.) Lássuk csak Révész munkájából az idevonatkozó szavakat, „Én Kálvint valóban nagy embernek tartom; de ha a legnagyobbnak tartanám is, soha el nem választhatna engem azon Egyetlenegytől, a mi isteni Mesterünktől, kinek helyét semmi teremtmény soha ki nem pótolhatja. „Kálvin elméjétől egy gondolat sem volt távolabb, mint az, hogy ő magát eszményül és példányképül állítsa fel, s az, aki őt mintegy bálványozná, szellemének épen oly ellensége, mint az ő legnagyobb gyűlölője. „Jellemének valódi nagysága épen abban áll, hogy noha életének egyedüli czélja az volt, hogy az embereket Istenhez vezérelje s nem volt emberi tekintet, amely előtt valaha megrettent volna. — magát mégis egy nyomorult parányiságnak tartotta s az ő Teremtője előtt, aki felé volt lelke szüntelen fordulva, a legőszintébb alázatossággal porba borult.“ (Előszó. IY. V.) Olvassa el e szavakat bárki is elfogulatlanul: nem fog azokban „káromlásig menő vak hizelkedést“ találni; nem fogja belőlük kiolvashatni, hogy R. I Kálvint a Jézus Krisztus mellé helyezte volna. Yiszont mindenki azt fogja mondani, hogy K. ur e pontnál vagy nem tudta, mit olvasott és mit irt le; vagy maga sem hiszi el, amit leirt. Ennek kijelentése háromszoros kötelességem volt. Tartoztam vele, mint igazságszerető em*) Ballagi Mór: Emlékbeszéd Révész Imre felett. 27 — 28. J. 14*
