Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-09-14 / 37. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 589 tárgyú tanulmányok úgy a Szemle közlemém'ei, mint az esetleg nagyobb szabású müvek a monográfiák közé a felállított elv minden legkisebb sérelme nélkül a legkönnyebben beoszthatok volnának. Ha az érdeklődés, mint eddig, ezután is oly mostoha lenne ez irodalmi ág iránt, megbízás és pályakérdések utján kellene* a figyelmet ide terelni, s a figyelem felkölte esetén önkéntes munkások is könnyebben kerülnek. E tekintetben az őrállók nagyon sokat tehetnek. Az irodalomtörténetirásnak egyik nélkülözhetetlen segédeszköze a könyvé szid. Mulaszthatatlan teendő volna tehát magyar prot. egyházirodalmunk termékeit könyvészetiig összeállítani, s szakszerűen feldolgozni. Hadd tudnók már egyszer, hogy van-e valamink és hogy mink van? Azt hiszem, igen sokan tekintenének bámulattal ama tekintélyes halmazra, mit három század szétszórt termékei egy csomóba hordva képeznének. Igaz, hogy az egyetemes, tehát minden szakra kiterjedő hazai könyvészet újabban igen szép lendületet vett; de az egyetemes könyvészet igen széles medrü folyam, prot. egyházirodalmunk szerény ága elvész a hatalmasabb zügásu ágak közt s az ily átalános tartalmú könyvészeti nfií mellett még egy akkora könyvtár is kellene, mint amennyit a mü felölel, mert kivált régibb Íróinknál nem ritkán akadunk oly czimekre, melyek után igen bajos dolog még csak a szakra is következtetni, amelybe az illető munka tartozik. Tehát szükség van egy oly specialis könyvészeti műre, mely a magyar prot. egyházirodalom nyomtatott termékeit szakszerűen feldolgozva a maga külön egységében tüntetné fel. s bocsátná az ezt nélkülözők és szükséglők használatába. Ezzel kapcsolatban merül fel előttem egy eszme, hogy t. i. nem volna elég csak egy ily könyvészeti munkát készíttetni, hanem felettébb óhajtandó volna egy ily berendezésű könyvtárt is felállítani, a mit már csakugyan nem igen tehetne más, mint az Irodalmi Társaság. Ez alkalmatos helyen berendezne egy könyvtár-helyiséget, melyben a magyar prot. egyházirodalom összes termékei egybe gyüjtetnének. hogy ott bármely munka feltelálható. s azok által, kiknek arra szükségek van, felhasználható legyen. Kik irodalmi búváratokkal foglalkoznak, tudják, mily végtelen sak akadályokba ütköznek a miatt, hogy a régibb és ritkább müvekhez nem, vagy csak alig tudnak 590 hozzájutni. Főiskoláink elég gazdagok ugyan egyházirodalmi termékekben, de teljes egyházi könyvtárunk nincs sehol, a mi a múltra nézve, mikor mindegyik ily nemű intézet a pusztulás száz nemének volt kitéve, könnyen érthető; a jelenre nézve pedig a beszerzendő anyag nagyságánál s az erre fordítható összeg csekélységénél fogva ismét természetes: magán ember meg még csak nem is gondolhat arra, bog)’ teljes könyvtárt szerezzen be. így egy központi ilynemű intézmény felállítása volna mindenek előtt kívánatos, a mely a régibb termékeket ajándék, vétel és leiratás utján, az újabbakat szerzői tiszteletpéldányként kapná meg, s nehány évtized alatt czéltudatos utón haladva, megközelítőleg teljes könyvtárt nyithatna meg azok előtt, kik irodalmi működésükhöz ilyet szükségeinek. Természetes, hogy egyházi lapjaink s folyóirataink nem hiányozhatnának innen, valamint ez intézmény lenne egyháztörténeti Írott vagy bármely nemű emlékeinknek gyűjtő-, kezelő s nyilvántartó közege. Én ez eszmét nem tartom oly kivihetetlennek, mint az talán első pillanatra sokak előtt látszik, bár azt megengedem, hogy az Irodalmi Társaság mai szűk arányú támogatása s az egyházirodalom története iránti nagy fokú érdektelség mellett kissé nehezen lenne megoldható. Pedig egy ily könyvtár s egy szakszerű könyvészeti kézikönyv megléte, hitem szerint megadnák az első kívánatos lökést egyházi irodalomtörténetünk ügyének, a mire égető szükség volna, mert elvégre is pirulás nélkül alig gondolhatunk arra. hogy e téren e hanyatló század végén sem tettünk csak egy kezdeményező lépést sem. Ki a már birtokában levőt nem becsüli meg. hogyan számíthat uj szerzeményre: ki örökölt kincseit elveti magától, újakat gyüjthctni vajh lesz-é kedve alkalma és szerencséje?! De egyházi téren mintha uj idők jelei mutatkoznának. A régi közöny részben megtörve, az érdeklődés felkeltve, a megnehezült vér pezsdüló félben. A kegyes óhajtozások teréről az alkotások mezejére léptünk, íróink és tudósaink komolyan munkához fogtak, hogy egyházi irodalmunk mulasztásait pótolgassák. A társulás a közös nagy czélra, ha nem épen oly hév lelkesedéssel s tartaléknélküli őszinteséggel is, mint az kívánatos lett volna, megtörtént s ez sok jónak lehet s lesz is szülője a jövőben. Csak múltúnk szellemi nagvjai pihennek jel-37*
