Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-08-17 / 33. szám
527 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 528 megtört a hierarchiai egyháznak üdvbiztosító tekintélye, a vallásos erkölcsi élet feltétlen vezetésére való jogigénye. Az evangyéliomi szabadsággal szemben le kellett mondania az egyháznak a maga közbenjárói értékéről. Hogy azonban a prot. theologia a történeti keresztyénségre nézve veszélyes subjectivismust kikerülje, az üdvnek egyéni közlését és elsajátítását s annak benső tapasztalatát külsőleg is megkellett alapítania s biztosítania. Az isteni kegyelemakaratnak eme külső bizonyságai az ige és a sákramentomok, mint kegyelemeszközök, a melyek a psychologiai közvetítések mellett is sajátos közvetlen hatással vannak az emberi szellemi élet központjára a szívre. A reformátori theologia a hitben az isteni hatás és emberi ténykedés egyesülését látja ama középkori felfogással szemben, mely az emberi ténykedést érdemnek, az isteni hatást egyoldaliinak s mágikusnak tekintette. Az igénél első sorban a szükebb értelemben vett evaugyéliomra, az ev. üdv vigaszra gondolt a theologia s a lutheri reformáczió egyenes következményeként tűnik föl az, hogy az ige mint kegyelemeszköz az isteni kijelentés okmányától megkülönböztetendő. A kegyelemeszközök használatának biztosítása önkéntelenül is az egyház fogalmára vezetett. Az egyház a német reformáczióra nézve lényegileg véve mint a kegyelemeszközök alapján s azoknak kiszolgáltatása czéljából létező közösség jött tekintetbe. A német reformáczió szerint is üdvközvetítő intézet az egyház, azonban nem mint hierarchia, hanem mint szolgálat. A kegyelemeszközök Itatása és lényege nem függ a jogilag legitimált papságtól vagy bizonyos szervezeti formák elfogadásától. Az egyház a kegyelemeszközök helyes használatára való tekintettel a Ilit S a hívők közössége s mint ilyen a hit tárgya. Empirikus alakja nem lehet a hit ura, mert az egyháznak üdvközvetítői feladatából korántsem következik annak üdvbiztosító tekintélye. Nem tagadható azonban, hogy az egyháznak hierarchiai felfogásával szemben keletkezett prot. egyházfogalom némileg a társadalmi elem iránti közönyösséget mutat, s csakis a hívőknek a sz.-lélek által eszközölt és feutartott közössége gondolatával elégedett meg. 8 épen e társadalmi elem mellőzése lényegesen járult az egyház gyengítéséhez. Nem a közvetlen benső személyes tapasztalás tette Zwinglit a svájczi vallási mozgalom vezérévé. Reá nézve a hivatallal járó feladat a fő. s megoldásának módja lényegileg véve a humanistikus képzés által volt feltételezve. E képzésnek köszönte az Isten s a világ közötti egyetemes viszonyról ama nézetét, mely szerint a világ a maga végessége és függésénél fogva Isennel szemben semmi joggal és önállósággal nem bir. A gondviselés, mint Istennek a teremtményben való mindenütt jelenvaló működése Zwingli szerint az Istennek lényegi meghatározását képezi. S amennyiben a vallási szempontokra nézve ezen isteni absolut működés az embernek üdvét czélozza, a gondviselés örök kiválasztássá lesz. Eme kiválasztási tan egy deterministikus világnézettel való összefüggése daczára sokban megegyez Kálvinnak sok tekintetben más előfeltételekből kiinduló tanával. Kálvin is a véges s végeden:-közötti merev ellentétből indult ki. De Isten szerinte inkább a véges ember felett álló hatalom s absolut akarat, mint az általa és benne működő élet. Ep azért Kálvinnak az istenhez való viszonya kezdettől fogva vallásilag volt meghatározva s mint Luther úgy Kálvin is megijedt az isteni felségtől. De nem kereste, mint Luther, a saját személyiségnek az Isten előtti értékét a Krisztusban, sőt inkább az Istentől való feltétlen függési viszony s az isteni kiválasztás előtti meghajolás képezi a bűnösnek egyedüli megmentését. E kiválasztás az isteni dicsőség, mint legfőbb czélra való tekintetből kettős, u. m. előre elrendelés v. elővégzés az életre s a kárhozatra. Az ember tehát nem az Isten által rendelt önálló czél, sőt inkább csak eszköze az isteni dicsőségnek. Alig Zwingli az Istennek mindenütt való működésében a maga hitének és szabadságának előfeltételét látta, addig Kálvinra nézve az Istennek elrejtett örök határozata iránti feltétlen engedelmesség, a vallásos Ennek teljes odaadása a vallásos életnek alapja. Kálvinnak vallásilag motivált prädestinatiója az inkább bölcsészeti meghatározású Zwiugli-féle tant kiszorította. Ep azért a Symbolikának a ref. tanrendszer tárgyalásánál a prädestinationak kálvini typusát kell a maga fejtegetéseinek körébe felvennie. Ha a középkori egyháznak az Isten s az ember közötti viszonyt illető közbenjárói tisztéről a német reformáczió álláspontján szó sem lehetett, mivel a Krisztus által kiengesztelt és megváltott ember bizonyos az Istennel való közösségéről, úgy a közbenjárásról a ref. tanrendszernél sem lehet szó, mivel az isteni hatalom és tevékenység kizárólagos és közvetlen. A teremtmény! közvetítés ez állásponton az isteui felség és kizárólagosság megsértésének vétetett ép úgy, mint lutheri alapon az Istenüa szabadsága korlátozásának. A vallásos viszony felfogásánál a kálvinismus az augustiuismus megújulásának tűnik fel, mely alapon a kiengesztelés a megváltásnak van alávetve. Krisztus művének czélja nem annyira az Isten s az einberközötti szeretetviszony helyreállítása, amennyiben az örök kiválasztásban üdvre rendelt, emberek már is tárgyai az isteni szeretetnek, mint inkább a kiválasztottaknak a bűn hatalma alóli felszabadítása, mi mellett a kegyelemviszony egyéni tudata csak mellékes s a bűn legyőzéséhez szükséges erőnek tapasztalata által van közvetítve. Ez alapon a megigazult keresztyén ember szabadságával szemben, amelyre a lutheri reformáczió fősulyt fektet, a református a középkori egyház analógiájára nagy hajlamot mutat a törvényszerűség iránt. Ez vezetett az irás tanának, mint az isteni kijelentés követének minden történeti fejlődéssel szemben álló felfogására s ez alapon az uj szövetségnek nincs magasabb kijelentési értéke, mint az ónak. A lutheri tan Isten igéjének s kegyelemeszköznek, a református tan- és törvény kijelentésnek vette az Írást. Hogy a ref. tan a kegyelemeszköz szempontját nem alkalmazta az Írásra, azzal függ össze, hogy az Istennek, mint absolut feltétlen hatalomnak felfogása általában kizárni látszik a közbenjárás és közvetítés gondolatát. Az isteni örök határozattal szemben magának Krisztusnak közbenjárói tisztsége is problematikussá válik. E közbenjárói tevékenység megszorítást szenved a kijelentő, viszont a főpapi a prófétai és királyi tevékenység által. Az egyház a ref. tanrendszerben nem tekinthető a
