Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-06-15 / 24. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 37G Anselmus és az ontológiai bizonyíték. (Vége.) Anselmus. daczára hogy a fogalomban lét“ és „valóságban lét“ közti különbséget felismerte, bizonyítékában egy inetaphora által félrevezetve, e kettő közt fenálló űrt betölthetőnek véli. E metaphora az ,.in intellectu esse.“ mely voltaképen csak annyit jelent: fogalmam van valamiről, melyet Anselmus azonban valóságos létnek tekint; igyaztán valamely (létező vagy képzelt) tárgy képének fogalmunkban levésé helyett a tárgy realiter fogalmunkban létezését veszi fel. ami által azon téves véleménye nyer megerősödést, hogy e tárgynak valami módon létezése már biztosítva van. Ez alapon igyekszik aztán Anselmus kimutatni az atheista istentagadásának absurd voltát, anélkül, hogy czélját elérné. Anselmus ugyanis itt az ignoratio elenchi hibájába esik. mást tulajdonítván nézetül az atlieistának, mint a mit ez valósággal vall. Ez ellen a nézet ellen azután győzelmesen kel harczra. Az atheista azt állítja, hogy nincs Isten s Istenről való fogalmunk tárgytalan, Anselmus pedig azt vitatja, hogy Istent magát tárgytalan fogalomnak állítani absurdum, a miben neki persze tökéletes igaza van. de a mi az atheista állítását egyáltalán nem czáfolja meg. Miután így Anselmus az Istennek egy bizonyos módon — t. i. a fogalomban, de valósággal — létezését kimutatta. illetve ezt bebizonyítottnak vélte, visszatér az eredeti megkülönböztetéshez, s következtet, hogy két lény közül, melyek egyike csak fogalmunkban (in intellectu), másika pedig a valóságban (in re) is létezik, ez utóbbi épen ez in re létezéssel nagyobb az előbbinél s igy a legtökéletesebb lénynek úgy „ín intellectu“ mint ,.in re“ kell léteznie. Látni való, hogy Anselmus egész bizonyítási menete realistikus álláspontjának kifolyása; csak ha meg vagyunk győződve, hogy az általános fogalmak valóságos létezéssel bírnak, következtethetünk a legtökéletesebb lény fogalmánál is annak valóságos s nem pusztán gondolatban létezésére. Überweg (Geschichte der Philosophie II. 14-1.) tagadja az összefüggést az ontológiai bizonyíték és a realismus között, azt állítván, hogy az ontológiai bizonyítékban előforduló subreptiúja a valóságos létezés fogalmának a realismussal összeköttetésbe nem hozható. El kell ugyan ismernünk, hogy a quaternio terminorum hibájába Anselmus e nélkül is beleeshetett volna, de mint föntebb is kifejtük, erre határozottan realismusa vezette, amit különben maga Überweg is elfogad, midőn idézett helyen azt mondja: „Nem lehet tagadni, hogy e fogalmi zavar az Anselmus által képviselt realismusból igen könnyen származhatott.“ *) A hiba. melyet Anselmus bizonyítékában elkövetett, nem maradt megjegyzés nélkül. Gaunilo, marmoutieri szerzetes, védelmébe vette a „balgát“ egy anonym iratban, mely ..liber pro insipiente“ czimet viselt. Két pont az, a mi körül Anselmus argumentatiója forog: 1) Isten eszméjének szükségessége s 2) Istennek a *) Überweg, Geschichte der Philosophie II. 144. tökéletesség eszméje által biztosított valóságos létezése. E két pont s különösen a második ellen irányítja Gaunilo ellenvetéseit, melyek röviden a következők: Isten nem létezése gondolható, mert ha nem volna gondolható, akkor Anselmusnak nem lett volna szüksége az egész bizonyítékra. Abból pedig, hogy az istenről való eszme gondolatomban van. arra következtetni, hogy ez szükséges, nem lehet, mert gondolatomban sok más bizonytalan és téves eszme is található. Előbb tehát azt kell bebizonyítani, hogy az Isten eszméje másként van gondolatomban. mint a bizonytalan és téves. Ami a másik pontot illeti, hogy t. i. Isten valóságos létezése, eszméjének tökéletessége által biztosítva van. erre nézve megjegyzi Gaunilo, hogy annak, quo május cogitari nihil possit, elménkben létezése csak oly értelemben érvényes, mint bármi más dolognak elménkben létezése. A puszta fogalomból nem következik a létezés. Ép oly kevéssé, mint a mily kevéssé szükségszeriileg létezik egy ember, kire én. ha az emberi nem eszméjéről hallok beszélni. gondolok, következik Isten létele abból, ha eszméje az én gondolatomban van, s ezen a tényen az Anselmus által állított tökéletessség mit sem változtat, mert hasonló joggal következtetnénk ama mesés szigetről az Óceánban, melyet némelyek fölfedezésének nehézsége vagy lehetetlensége miatt az „Elveszett sziget“-nek neveznek. ilyformán: Mivel e sziget a legkitűnőbb ország, nem lehet csak puszta fogalom, hanem valósággal is kell léteznie. A mily balga volna azonban e következtetés, ép úgy meg nem engedhető amaz sem. Anselmus igyekszik a maga válaszában a Gaunilo által felhozott ellenokokat meggyöngíteni, illetve azok bizonyító erő nélkül való voltát kimutatni. A helyett azonban, hogy megmaradna az eredeti alapon, más térre teszi át a liarczot, melyre Gaunilo őt nem követhette, hacsak annak ki nem akarta tenni magát, hogy a tekintélyes ellen tekintélye súlyával elnyomja vagy esetleg eretneknek kiáltsa ki s az ístentagadó álláspontját, melyet csak a dolog logikai oldaláról védett, tulajdon meggyőződésének tulajdonítsa. Anselmus argumentatiója most már akörül forog, hogy a hittel s lelkiismerettel ellenkezik, ha mi istent nem oly legfőbbnek gondoljuk, ki úgy a gondolatban, mint valósággal létezik. Persze az eredeti hiba, a valóságos létezésnek a gondolatban létezés alá csempéssze, ezen czáfolatban is viszszatér. a nélkül, hogy Anselmus azt észrevenné. így történik meg azután, hogy Anselmus. visszautasítva az elveszett szigetről szóló hasonlat találó voltát, argumentatióját épen azon gondolatmenettel végzi be, melyet az ontológiai bizonyítéknak a proslogiumban található alakjánál ismertettünk. Ha valaki tagadja is. hogy valami ilyen, quo május cogitári non potest, létezik, mégis gondolja azt amit tagad, mert tagadását nem értheti meg annak részei nélkül, már pedig az, aminél főbb nem gondolható, része az ő tagadásának. A ki tehát ezt tagadja, érti és gondolja azt. a minél főbb nem gondolható. Az pedig, amit nem lehet nem létezőnek gondolni nagyobb annál, amit lehet nem létezőnek gondolni. így az Isten eszméje, nagyobb mindéi), eszménél, tehát Istennek valósággal léteznie kell. így hasonlít össze Anselmus folyton két lényt, melyek közül az
