Új Dunántúli Napló, 2004. január (15. évfolyam, 1-30. szám)

2004-01-31 / 30. szám

2004. Január 31. szombat R I P 0 R T 7. OLDAL K U L T Ú R A ­Az önállóság felé balettoznának A színházigazgató nem tapsol, a polgármester nem foglalkozik a témával ____________Futnak a képek____________ Hi degség, Monte-Carlo Bármilyen hihetetlen, a 2005-ben 45 éves fennállását ünneplő Pécsi Balett papíron nem létezik, „csak” a Pécsi Nemzeti Szín­ház balett-tagozataként. Keveházi Gábor és Egerházi Attila, a balett két igazgatója úgy véli, az utóbbi három évben ismét eu­rópai hírűvé vált Pécsi Balettel akkor lehetne további sikere­ket elérni, ha valamilyen módon önállósulhatnának. A két balettigazgató úgy érzi, amit három évvel ezelőtti kinevezésükkor vállaltak, nevezetesen, hogy magas színvonalon dolgozó, export-, azaz Európában piac­képes együttest hoznak létre: si­került. Elég bizo­nyíték erre az előttük álló tur­nék, amik Prágá­ba, Finnország­ba, Hollandiába szólítják az együttest.- Ennek lehet örülni és örülünk is, de tovább kell lépni. Ami további szakmai fejlődést jelent, minőségi cseréket, esetenként táncosok cse­réjét is. De mindemellett struktúra- váltásra is szükség van, különben minden tönkremegy, a művészet, a szeretet... - véli Keveházi Gábor. A vezetők egyik fő gondja a tán­cosok és a munkatársak - ahogy ők mondják - katasztrofálisan rossz fi­zetése, ami nem hogy egy kisebb ausztriai (Graz, Klagenfurt) balett­hoz, de még a hazai társulatokhoz képest is rendkívül csekély.- Úgy érezzük, hogy Pécsnek na­gyon jók a lehetőségei, a sokat emle­getett európai kultúrfővárosi rang sem elérhetetlen, de ezt menedzsel­ni is kell. Ám a kultúrában még nem mindenütt történt meg a rendszer- váltás, és ez igaz a balettre. Egy önál­ló együttes kellene, ami természete­sen nem azt jelentené, hogy a Pécsi Balett - ami így hivatalosan is meg tudna alakulni - ne szolgálná ki a színházat, sőt le­het, hogy sokkal jobban meg tud­nánk felelni en­nek a feladatnak is. Ez azt jelenti, hogy módosítani kellene a PNSZ alapító okiratát, és hogy az ope­ra-, operett- és musical-előadásokhoz egy tánckar jönne létre. És saját költségvetés kell, természetesen. Úgy látjuk, hogy ez nem lehetetlen, legalábbis a PNSZ vezetése eddig jóindulattal állt hozzá az ügyhöz - egyezett meg Keveházi Gábor és Egerházi Attila. Nos, a PNSZ vezetése, jelesül Balikó Tamás igazgató a következő­ket mondta:- Lehet önálló a balett, de nem a színház épületében. Ha a balett­igazgató vagy igazgatók úgy dönte­nek, hogy elmennek, akkor elő kell teremteniük a helyet, a költségve­tést a maguk számára. Itt ugyanis a színház fizeti az infrastruktúrát, ennyit bírunk el annak fejében, hogy a balett-bemutatók mellett a tánckar részt vállal a különböző produkciókban is-. Egyszóval min­den lehetséges, csak az nem, hogy a balett önálló lesz és emellett min­den marad a régiben. Lehet tárgyal­ni, szerződéseket komi. A fenntartó önkormányzat részé­ről Toller László polgármester rövid választ adott balettügyben:- A közeljövőben nem foglalko­zom ezzel a dologgal. És egy dolog, ami biztos- és tény: a balett-tagozat igazgatói posztjára 2004. február 15-ig vár­ja a pályázatokat a PNSZ igazga­tósága. Információink szerint a je­lenlegi vezetők beadják pályáza­tukat. __ M. K. TEX TILCSODÁK. Horváth Zsuzsa és Csőhe Renáta, a PTE textil szakos hallgatóinak tárlata látható a pécsi Közelítés Galériában feb- ruár 10-ig._______________ fotó, tóth l. A forrongó hadszínterek ál­landó magyar tudósítója, a koszovói és arab háborús ese­mények szemtanúja, Marosi Antal tartott csütörtök este beszámolót iraki tapasztala­tairól, melyet így volt című útinaplójában és fotóalbum­ban is megörökített. Az interjúk, beszélgetések rádöb­bentettek arra, hogy az arabok sziklára csak Allah törvényei és kinyilatkoztatásai jelentik az egyedüli szabályokat. Emberi előírásokkal egyáltalán nem fog­lalkoznak - összegezte tapaszta­latait csütörtök este a Művésze­tek Házában Marosi Antal, az egykori rendőrnyomozó, rádiós, ma szabadúszó újságíró, aki hó­napokat töltött a közel-keleti há­ború előtt és után Irakban. Ki­emelte, hogy szakértők elemez­ték az amerikai terrorakciót hete­ken át, de itt kint már jóval az esemény előtt megértette, hogy az arabok négy kategóriára oszt­ják a világot, az egyistenhitűekre (keresztények, zsidók és saját maguk), a többistenhívőkre, aki­ket csak meg kell győzni, a kép­mutatókra - a végítélet elrendezi majd a sorsukat, és az istentaga­dókra, velük viszont fel kell ven­ni a harcot. Szeptember 11. egy­értelműen azért történt, mert az USA támogatja a hitehagyó mu­zulmánokat. Marosi Antal találkozott Szad- dam Húszéin tanítómesterével, a kurdok között töltött hónapokat, megjárta az aknák és a skorpiók földjét, volt hogy az egyik postáról kilép­ve felrobbant a háta mögött az intézmény. Be­barangolta Bag­dadtól a kurd autonóm terü­letig az orszá­got, de minde­nütt az embereket figyelte, arról tudósított, hogy miként éreznek, gondolkoznak az itt élők. Ezeket a tapasztalatokat rögzítette útinap­lóba, és fotóalbumba, kívülálló­ként figyelve az eseményeket, nem titkolva az olyan részleteket sem, hogy Irakban szinte minden családban volt egy besúgó, a szek­rényekben pedig három-négy géppisztoly hever ma is. Hozzá­tette, ugyanakkor nagyon mélyen érző, tísztességes ember a többsé­gük, amit igen kevesen tudnak ró­luk. Ezt az üzenetet igyekszik most eljuttatni az európaiakhoz, mert csak így tiszta a kép. Marosi Antal így volt című útinaplója az­óta arab nyelven is kiadásra ke­rült. MÉSZÁROS B. E. Közelkép az iraki háborúról A Filmszemle első napjai a doku­mentum-műfaj jegyében teltek. Új alkotással jelentkezett, többek kö­zött, Almási Tamás (Valahol otthon lenni) és Mátis Lilla (Mély kútba tekinték...), ezekről a művekről ké­sőbb szólok. Zsigmond Dezső Amnykalyiba című munkáját azért veszem előre, mert témája kapcsoló­dik a pécsi filmnapokon vetített Ördögtérgye című képnovellához, amiről múlt héten írtam. Ez is Gyimesben játszódik. A rendező egy évet töltött együtt, kora tavasztól hó­hullásig, a hidegségi kamaszfiúval, Karácsony Emillel. A fiú legelteti a te­heneket a hegyekben, ahol egy fa­házban lakik, sajtot készít, csirkéket nevel, s csak akkor látja a szüleit, ha azok, hol egyik, hol másik, feljönnek hozzá. Emil nagyjából annyi idős, mint Ábel, s a film mottója is Tamási Áron szállóigévé vált szavát idézi: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol ott­hon legyünk benne." (Ezt citálja Almási is!) Emil élete azonban még­is más, mint Ábelé volt egykor. Ta­mási hősét ugyanis láthatatlanul is körülvette - méltóságot, morális tar­tást adva neki - egy évezredes kultú­ra. Ezért is tudott otthon lenni. Emilnek viszont, úgy tűnik, csupán lakóhelye van immár, fedél a feje fölött (ki tudja, az is meddig?), szellemi értelemben hajlék­talan. Bizony, ebben a világ­ban nemcsak székely vise­let nincs, meg csángó folk­lór (helyette elnyűtt mackó­ruhákat látunk és nejlon dzsekiket), de mintha a nyelv is kopna már, s a da­loknak csupán emléke de­reng fel. Búcsú után pedig vásárfiának ott van a mű­anyag bóvli: egy sárga, fény­képezőgép formájú kalei- doszkóp, amelybe belenézve egy­ügyű ábrákat lehet látni, elefántot, fura madarat, miegymást. Ki fogja megőrizni, mi fogja a szülőföldjén megtartani ezt a fiút? Lesz-e otthona ebben a világban? A film tárgyilagos, és szerintem nagyon szomorú. Az eddig bemutatott játékfilmek közül most egy vígjátékról, Fischer Gábor Montecarb! című munkájáról szólok, mert, úgy vélem, szemlélete­sen tükrözi azt a helyzetet, amely­ben a műfaj jelenleg leledzik, s ami­nek következtében jól induló törté­netek valahol kisiklanak, stílustörést szenvednek, alighanem egy helyte­lenül felfogott közönségigény hatá­sára. A film alapszituációja kitűnő. A Zách Feliciánról elnevezett középis­kola az anyagi csőd szélén áll (már az egyik előadó mennyezete is be omlott), amikor véletlenül kiderül, hogy az egyik tanár, egy eléggé élhe tetlen, laza figura, ki tudja számítani (pontosabban képes megérezni) a rulett nyerőszámait. Ebből adódik az ötlet, mely őrültnek tűnik, de nincs más kigázolás, Zách Felicián is meg­mondd: „Az hol vitézség vagyon, va­gyon szerencse is.” Egyszóval Mak- kosi, valamint főnöke és barátja, az igazgató, magukhoz veszik a diákok nyári táborozásra befizetett pénzét, átváltják euróra, és irány Monte Carlo! A poént nem lövöm le. Azt azon­ban, sajnos, jeleznem kell, hogy a rendező elkövetett egy, úgyszólván pedagógiai hibát. Nem volt tisztában azzal, hogy a főszerepeket játszó Koltai Róbert és Mucsi Zoltán olya­nok, mint a rossz, hiperaktiv gyere kék, akiket nem szabad egymás mel­lé ültetni, mert felfordítják az osz­tályt, azaz szétjátsszák a filmet. Arról nem is beszélve, hogy elkezdenek improvizálni, eléggé mosdatlan stí­lusban. (Arra nem merek gondolni, hogy a szöveg így volt leírva a forga­tókönyvben.) Játékuk ily módon el­lentétbe kerül szerepükkel, lévén ők: tanárok, értelmiségiek. Ha ez az ellentét hivatás és stílus között netán nem állna fönn, akkor szerintem a velencei epizódnak sajá­tos üzenete támad. Makkosi, aki elő­ször jutott el ide, megjegyzi: „Nagy- apámék minden évben Velencében nyaraltak.” Mágnás volt az öreg? - kérdezik útitársai. „Nem, matekta­nár” - válaszolja. Nos; ha Koltai és Mucsi játékát komolyan veszem, ak­kor szomorúan ama kell gondolnom, hogy a nagypapa nem csupán abban különbözött az unokától, hogy anya­gilag képes volt Velencében nyaral- gatni. Inkább nem hiszek nekik. Nagy Imre EGY ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Kuruc, labanc Néhány olvasómat idegesíti már, hogy újra Pécs történelmének el­lentmondásos epizódjairól írok, ahelyett, hogy politikusainkat ok­tatnám ki. De nem hiszem ma­gam politikusnak, hogyan adhat­nék hát tanácsot azoknak, akik annak vélik magukat? Minden­esetre érdekes kutatásba kezd­tem. Hallottam, hogy szép ha­zánkban megtörtént a jóléti rend­szerváltás. De hiába nézek jobb­ra, nézek balra, nyomát sem lá­tom. Úgy tűnik, alaposabban kell vizsgálódnom. ígérem, ha a jelen­ségnek bankárberkeken kívül is nyomára bukkanok, azonnal megírom. Addig is nézzék el nekem, hogy ismét arra figyelmeztetek, az események sosem voltak olyan egyértelműek, ahogy az iskolában tanultuk. Mert nem csak az évér­tékelő beszédeket, a történelem- könyveket is pártok írják. Ezért a lelkiismeretes helytörténészek (lásd: Bezerédy Győző) kutatásai­ból többet érthetünk meg múl­tunkból, mint az iskolakönyvek­ből. Február elsején tanulságos eseménysor kezdetének lesz a 300 éves évfordulója. Nos, a pécsi tragédia, 1692 hús- vétján kezdődött, amikor a jám­bor polgárok és a város vezetői, pestis elleni félelmükben, a főtéri templomban esküvel fogadták, hogy nem tűrnek falaikon belül mást, csak katolikus embert. A zsidókat elkergették, az óhitű rá­cokat csak a falakon kívül enged­ték lakni. E fogadalmat minden évben megújították 1704-ig. Ek­kor már javában zajlott a magasz­tos jelzőkkel emlegetett, Rákóczi- szabadságharc. Ám, a hitbuzgó város nem állt vezérlő fejedelmünk pártjára. Nyilvánosan is megváltották csá­szárhűségüket. Ami legalább ak­kora botorság volt, mint manap­ság Bush szekerét tolni. A nagy­hatalom akkor sem védte meg csatlósait. Igaz, a marhaexportun­kat azért nem állították le. 1704. február elsején, Sándor László ezeres kapitány három­ezer kuruccal érkezett Pécs falai­hoz, hogy hódoltassa az ellensé­ges várost. A túlerővel szembe­szállni botorság lett volna. Meg­kezdődött hát az alkudozás. A szabadságharcosokat mindenek­előtt a zsákmány érdekelte, s dü­hösek voltak mind a katolikusok­ra, mind a rácokra. (A szerbiaiak a labanc sereget erősítették.) A vitéz ezredes teljesíthetetlen ulti­mátumot adott a városnak. Köve­teltek többek között tíz paripát fejedelmi öltözetekkel, hat nyus- tos subát, 12 párducbőrt, 40 szép farkasbőrt, 6 mente alá hiúzbé- lést, ötvenezer német forintot, ezer pisztolt karabéllyal együtt, ezer kalpagot, ezer karmazsin csizmát, kétezer köpönyeget. „Azon Katonaság Tiszturainak, egy egy Skarlatbul vagy granat- bul való öltözetet hoza való Szersamival edgyűtt”. Továbbá minden tisztnek paripát, illő öl­tözettel, ezer nyereg alá való pokrócot, az uraknak és a lovak­ra is egy-egy vörös csótárt, a haj­dúknak kétezer köpönyeget, ezer bocskort kapcával, ezer kal­pagot... Pécsett összesen három­ezer lélek élt. Az alkudozás közben, a falak­ról valaki rálőtt a kapu előtt vá­rakozó kurucokra. A feldühö­dött katonák betörtek a városba, amely szabad préda lett. Való­színű ezt is akarták. Három na­pig tartott a féktelen garázdálko­dás és öldöklés. Utána három napig hordták ki a városból a holttesteket. 700 embernél töb­bet vágott le a polgárok közül a kurucság. Különös figyelmet szenteltek az egyházi személyek felkoncolására. A pécsi vérengzés után a sereg Szlavóniába vonult, ahol elsősor­ban a rácokat gyilkolták, amíg a labanc Herberstein generális, brodi parancsnok, ellentámadás­ba nem ment át. Ekkor visszavo­nultak Tolnába, Baranyát magára hagyták. Herberstein Ernő gróf, néhány osztrák tiszttel és 15 000 rác ka­tonával elindult visszahódoltatni Baranyát. A szerbek irtották az ártatlan lakosságot. A házakat felgyújtották, a jószágot elvitték. (40 000 marhát hajtottak el.) Pécsre húsvét másnapján ért a labanc sereg. A polgárok öröm­mel várták és szabadítóként üd­vözölték volna őket, de ahogy a városba értek, mészárlásba kezd­tek. Elsősorban a magyarokat, a katalizált rácokat és a horvátokat irtották, egy korabeli levél sze­rint: „kegyetlenebből,- mint a ku­rucok vagy a törökök vagy a tatá­rok". Az osztrák tisztek tehetetlenül nézték a gyilkolást. A rácok hit­testvéreik városból való kiűzésé­ért álltak bosszút, nem hallgattak semmilyen parancsra. Kilenc- száz embert öltek meg, köztük „Négy Jézus Társaság beli atyát, három ferencest, egy pálost és egy kananokot, igen sokakkal, férfi­val és nővel együtt szörnyű halál­lal kivégezték, és körülbelül ezer kisebb nagyobb személyt fogság­ba ejtettek. ” Megalázták a város tanácsosát és polgármesterét, akiket két kanonokkal együtt bi­zonyos, von Pflug kapitány (al­ezredes) ki tudott rimánkodni a kezük közül. A foglyokat mezte­lenül Szigetbe (Szigetvár) hur­colták s a velük lévő török rab­szolgakereskedőknek adták el. A házakat kirabolták, felgyújtották, kiforgatták a kriptákat. A pécsi rácok némelyike is kivette részét a bosszúállásban. Ők el is mene­kültek a visszavonuló hadsereg­gel együtt. „A székesegyházat és minden templomot, valamint istennek szentelt épületet, kegyetlenül ki­fosztottak, úgy hogy nem maradt kehely, sem csengő, sem másféle kejlék, vagy egyházi dolog, még a falakon a szög sem, a bort a föld­re folyatták, és minden edényt amit magukkal nem vihettek, el­égettek, és magát a várost mind a négy sarkán lángokkal kezdték megemészteni.” - írja a szemta­nú. Az első városháza is ekkor égett le. Még a szatmári béke évében (1711) is, csak 119 család-' nak volt Pécsett saját háza. Eztán kezd kialakulni a mai város. A gazdasági viszonyokra jellemző, hogy ekkor 215 őstermelő család, mindössze 49 holdon termelt, ám a polgároknak 627 kapás sző­lője volt. A szőlő és a bor haszna adta a céhmesterek és kereske­dők vagyona mellett a reményt az újraéledésre. Mindegy, hogy barát látogat meg vagy ellenség, ha háború van. A polgár csak áldozat lehet. Aztán a polgárok utódai tanul­nak ilyen meg olyan történelmet. S legföljebb azt nem értik, hogy állhatták át parancsnokostul egész ezredek kurucból labanc­nak vagy labancból kurucnak, s hogy Rákóczi nevében a békét végül egy dezertált császári fő­tiszt, Károlyi kötötte meg. Bükkösdi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom