Új Dunántúli Napló, 2002. december (13. évfolyam, 327-354. szám)

2002-12-24 / 350. szám

KARÁCSONY 2 0 0 2 III. OLDAL A művészetben nincs beteljesülés. A valóság, amit érzel, és amit ki akarsz fejezni, olyan egységesen gazdag, annyira izgalmas és sokrétű, hogy egy­ben ábrázolni irtóza­tosan nehéz. Eddig még senkinek nem sikerült. Nagy művé­szek is csak rész­ben tudják ezt pro­dukálni. Nem hi­szem, hogy egy iga­zi nagy művész, Rembrandt vagy Go­ya valaha is érezte azt, hogy megcsinál­ta a csúcsot. A kép aláírása rettenetes pillanat: azt jelzi, hogy ennyit tudok, nem többet és soha­sem százszázalé­kost. A művészet olyan, mint egy gyö­nyörű nő, amelyikbe szerelmes vagy, de minden luk be van rajta nőve, így nincs kielégülés. Majd a következő kép... Ez a motor, ettől szor­galmasak a tehetsé­ges emberek, Goe­the mondta: lusta zsenik nincsenek. A rengetegből jött festő Szász Endre saját törvénye szerint él ifjú feleségével egy apró faluban - Várdán 40 kilométerre a Balatontól, s ott ő a leg nagyobb munkaadó. Ez - mondja - fele­lősség.- Számon tartja, hogy hány képet készí­tett életében?- Nem.- Meg lehet saccolni?- Napi ötöt számoljunk. Többet csinál­tam, de'átlagban ennyi kijön.- Mi lett a képek sorsa? Tud róluk?- Persze. Utaznak Afrikától Japánig.- A kereskedők kezén?- Kereskedők kezén, meg én magam is vittem kiállításra. így jártam be a világot, pedig nem szerettem utazni.- Ahhoz képest sokfelé járt.- Utazási kíváncsiság nem volt ben­nem, mert amit én keresek, az helyben van. Egy kertben ha leül az ember, ott van.- Mit keres egy festő?- A lényeget. Az élet lényegét.- Mi az élet lényege?- A tehetség a lényegfogó képesség. Az úgy születik, hogy generációkon keresztül a gének jól találkoznak, nem törnek össze a fogas­kerekeken, és emlékezik a nagyapja, meg a dédapja agyával. Minél régebbről tud emlé­kezni, annál tehetségesebb. Úgy hívják ezt, hogy intuíció. A legtöbb ember azért boldog­talan, mert nem azzal foglalkozik, amihez tehetsége van, mert a szülei, az élet, vagy a körülmények elirányítják.- Mit jelentenek az ünnepek?- Nem sokat. Mérgelődök, mert pont akkor kellene venni valamit a boltban, és zárva van. Ünnepeken dolgozni szoktam.- Karácsonykor is?- A karácsony az más. Családi ünnep. Nekem ugyan gyerekkoromban igazi karácsonyom, igazi családom nem volt. Nagyanyámék voltak, az anyám meg az apám egymással voltak elfoglalva. Három-négy éves koromig foglalkoztak csak velem, aztán úgy nőttem, mint a székely ló.- Az hogyan nő?- Amikor kell, előveszik, húzatják vele a szekeret, amikor nincs munka, akkor fölviszik a hegyre, elengedik, legeljen magának.- Pedig Erdély, a hegyei, a rengeteg, és a fenyői révén nagyon karácsonyi hangu­latú táj.- Nagyon szeretem a hegyeket. Hegyi ember vagyok, de az nem karácsonyi hangulat. A hegyi embernek más a gon­dolkodása, mint az alföldinek. Az alföldi realista. Az látja, hogy ott a falu, a temp­lomtorony, ott a gólya és ott a világ vége. Azt énekli, hogy Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Egyszerű és tiszta vi­lág ez. A székelynek más a világa: mász­kál a sűrű erdőben, az orra hegyéig sem lát, fogalma sincs, hogy mi van a hegy mögött és azt énekli, hogy Elmegyek, el­megyek, hosszú útra megyek, hosszú út porából köpönyeget veszek. Szimbolikus. Aztán nagyon tetszik nekem a folytatás:... búval és bánattal kizsinóroztatom. Ennél szebb kifejezést...! Tömör és szürrealista. Mert az öröm, ugye kirobban, és kész, vé­ge. A bú, meg a bánat pedig nem hagy nyugodni, az tekereg, mint a vitézkötél... Búval és bánattal kizsinóroztatom. Gyö­nyörű. Ilyen a lelkünk. Én ezt hoztam Er­délyből. Ráfogták a művészettörténészek, hogy szürrealista a munkám. Ez innen ered. De ez nem szürrealizmus, csak vala­mi hasonló. Inkább egy kicsit szimboli­kus. Rengeteg elnyomás volt ott. Az el­nyomott emberek nagyon sokszor dol­goznak szimbolikával.- Ábelként indult Erdélyből (a rengeteg­ből), s elment Amerikába.- El, de elég későn: 45 éves koromig nem adtak útlevelet. 1946-ban jöttem át Budapestre, a főiskolán Szőnyi István lett a mesterem. Nagyszerű ember volt. (Ami­kor átjöttem, már festettem, voltak tásaim.) A főiskola nekem elsősorban ba­rátokat jelentett. Szőnyi nem volt pedagó­gus tehetség. Megkértem, hogy amikor korrigál, én kijöhessek, mert Szőnyi- boyokat nevelt, saját magát mondta és én nem akartam ilyen pici Szőnyi lenni. Em­berséget lehetett tőle tanulni. Tartást. Az életem legfőbb eredménye, hogy talpon maradtam, hogy ember tudtam maradni. Barátaim körülöttem tömegével mentek emberileg tönkre a saját hibájukon kívül. Néha meg is vagyok sértve, hogy engem miért nem hívtak meg spiclinek, meg ilyesminek. Valahogy megúsztam. Meg­úsztam, hogy bármilyen bántásbán le­gyen részem.- Amerika mit adott?- Pénzt és szabadságot. A pénz adta a szabadságot. A pénz hatalom: nagyon nagy pénzeket kerestem. Nem rossz ér­zés. Erkölcsi, anyagi sikert hozott, de so­ha nem lettem amerikai. Sokat éltem ah­hoz Közép-Európában, hogy megérint­sen az amerikai életstílus és gondolko­dásmód. Akkor már 47 éves, kész ember voltam, pontosan tudtam, mit érek. Nem érdekelt, hogyan reagálnak. Egy művész­nél nem mindig úgy reagál a saját kora, mint ahogy kellene, de nem piszkáltak, még hiányzott is nekem Amerikában, hogy senki nem bánt. Már azt hittem, hogy elfelejtettem festeni, hiszen senki sem támadott? Mert a rosszat, a gyengét soha sem pofozzák, mindig csak a vala­kit, a jót.- Hányszor kezdett újra?- Ötször. Amikor átjöttem Erdélyből, akkor nekem ott már volt egy privát éle­tem: eltartottam magam, lakásom, könyvtáram volt. Ha az mind meglenne, nagyon örülnék, mert olyan könyveket még egyszer nem tudok megszerezni. Aztán minden házasságból rövidnadrág­ban váltam. Azt mondtam, hogy jó napot kívánok, amikor elmentem, mert nem szerettem a fűrész hangját, azt, hogy fű­részelik a szekrényt.- Nyáron vált el?- Mindig nyáron. A legutóbbi felesé­gemre, akitől váltam, óriási vagyont hagytam. Azt mondtam, hogy minden az övé. Erre még az epekövemet se adta ide. Nem bánom: az újrakezdésnek varázsa van. Szeretek újrakezdeni.-Mert?- Tiszta lappal, elölről kezdek min­dent, és az rengeteg energiát ad.- Vannak tanítványai?- Vannak. Azt hiszem, hogy én jobban tanítok, mint a mestereim tanítottak, mert én nem akarom, hogy azt csinálják, amit én teszek. Az a fontos, hogy ők a saját egyéniségüket találják meg.- Ez nehéz feladata a festőnek.- Anélkül viszont nincsen művészet. Ha nem egyéniség, akkor nem művész, csak festő. Festő, ügyes ember rengeteg van. Alkotó kevés. Kevés a lényeget fogó képességű ember. A tehetség sem elég. Meg kell tanulni a mesterséget. Egy ügyes embert meg lehet tanítani festeni, rajzol­ni, komponálni. Jó képet tud csinálni, de műalkotást, ami hatni tud, nem. A műal­kotás akkor születik, ha sugárzik a kép és hatással van a közönségre. A közönségre hat, anélkül, hogy észrevennék... Egy üres szobában elmondott vers sose lesz költemény. Ha nem jut az emberi szívek­be, akkor nem költemény, csak egy vers.- Van-e olyan képe, amelytől nem akar megválni.- Nincsen. Azt holnap fogom majd megcsinálni. Ezt szoktam mindig monda­ni. En a saját képeimet nem szeretem, ha egy régi képemet meglátom, pontosan emlékszem még arra is, hogy milyen zene szólt a háttérben, amikor itt tartottam a festéssel, de arra is, hogy nem sikerült azt az érzést belefesteni (vagy csak részben sikerült). A kollégáimat viszont nagyon szeretem, mert az az ő bajuk, hogy mi nem sikerült nekik, ami benne van a mű­vészetben, én azt élvezem.- Szász Endre kit gyűjt?- Minden jó képet gyűjtök. Kortársa­kat is.- És hogy jut a kortársképekhez?- Odahozzák. Én nem megyek utána, mert az olyan ízléstelen, hogy odame­gyek és azt mondom: cseréljünk, Vagy ve­szek tőled, mert azt hiszik, hogy potyázni akarok.- Az utóbbi időben sokat küzdött a szí­vével. Ez egy strapabíró szív.- Hát nem strapabíró, sajnos, a szerve­zetem strapabíró. Kibírt 15 infarktust, azért az nem semmi. Mondja is nekem a főorvos a kórházban: csoda, hogy élsz.- Jó vigasz!- Igen, de én mindig röhögök rajta, mert nekem olyan természetes, hogy élek, és az is természetes, hogy megol­dom ezt a problémát, mert nincs szándé­komban meghalni, feldobni a talpam, nem azért, mint ha olyan sok értelme len­ne az életnek. KERCZA IMRE Szász Endre mondja A művészet olyan, mint egy gyö­nyörű nő. Mindene tökéletes, csak éppen nincs rajta lyuk. Extra Vasárnap, 1992. június 14. Egy díj nem fémjelzi a művészt. A művésznek keííene fémjelez­nie a Kitüntetést. Somogyi Krónika, 1996. január 4. Ha nem volnának hibáim, akkor unalmas pasas lennék. Somogyi Hírlap, 1993. december 24. Az nem minden nap adódik az ember életében, hogy egy öt-hatezer éves kultúra a szeme láttára ömöljék össze. Jászkun Krónika, 1995. március 11. Most olyan nő a divat, akibe be­le sem fér egy gyerek. Kisalföld, 1994. augusztus 17. (Atyai verés) A seggemnél a ha­tás megállt, s később is túltettem magam az élet pofonjain. Somogyi Hírlap, 2001. július 7. Amíg a házasságom jól működik, monogám vagyok. Kiskegyed, 1996. szeptember 3. Nagyon szeretek élni, s amíg le­het, fogok is. 24 Óra, 1996. január 6. A művészetet nem lehet tanulni, de a mesterséget tudni kell. Somogyi Hírlap, 2002. augusztus 31. Boldog voltam, amikor először szapultak, mert tudtam, hogy ak­kor lennék tehetségtelen, ha észre sem vennének. Nők Lapja, 1996. május 15. Szeretek küzdeni- Mindig kérdezik, hogy miért dolgozol annyit? Legalább amíg dolgozom nem gondolok arra, hogy mi értelme van az életnek. Semmi értelme. Még nem taláF- tam embert, aki megmondta volna az élet értelmét. Amit mondtak, az csak fals dolog.- Az is, amit Madách mondott?- Madách azt mondta: Ember küzdj és bízva bízzál. Köszönöm szépen!- Azt is, hogy az élet értelme a küzdés maga.- A küzdés jó, szeretek küzdeni. Ezért jöttem Amerikából haza. Mert ha én ott maradok, már rég halott lennék: beleda­gadtam volna egy székbe, mert hússzor annyit fizettek, mint itt, és túl jól éltem. A milliomosok életét éltem, és azt nem nekem találták ki. Nem úgy nőttem fel. Itt mindig teremtek magamnak olyan kö­rülményeket, támasztok olyan igényeket, amiért küzdeni kell. A mostani körülmé­nyeim: van egy marha nagy kúriám tízhol­das kerttel. Az embereket, akik ott segíte­nek, dolgoznak, el kell tartani, nem mondhatom, hogy apukám ebben a hó­napban nem eszünk, mert én most művé­szi válságba vagyok.- Hisz a művészi válságban?- Nem hiszek. Csak tehetségtelenség van, válság nincs. Az ihletben sem hi­szek. Az ihlet tudáshiány. A dilettánsnak kell az ihlet, ami felspannolja, és akkor csinál véletlenül valamit, ami közel van a lényeghez. A festésbeli tudás nem abból áll, hogy tudom: az ecset szőrös felével kell festeni, hanem például abból, hogy amikor odaállok az állványhoz, tudok olyan állapotot létrehozni magamban egy pillanat alatt, és erősen koncentrálni a munkámra, amit neveznek ihletnek. Szó­val az ihlet az, hogy kizárom a környezetet és csak a témámra koncentrálok, a meg­oldását keresem. De hát ez gyakorlat kér­dése. Azt pedig mesterségbeli tudásnak hívják.- Nem tucat vélemény, sem a világról, sem a művészetről, sem a szakmáról. Nem jár ez sok konfliktussal?- De. Az élet konfliktus. Én rájöttem, hogy nem csak nekem jár konfliktussal. Annak is, aki alkalmazkodik. Nekem viszont meg­van a szabadság boldogsága. Akkor sem éreztem, hogy rab vagyok, amikor a Ráko- si-időben becsuktak a börtönbe. Az ellenség keze voltam Minden csoportnak kellett produkálni egy ellenség kezét. Nekem volt a leg­szebb ruhám. Akkor ugyanis mindenki katonaköpenyben járt, meg lódenkabát- ban és micisapkában. Tegeződött a so­főrrel, meg rumot ivott, mert az volt az elvtársias, meg tornacipőben járt a ve­zérigazgató. Én meg marha elegáns vol­tam, beszereztem a szép angol szövete­ket. Akkor még lehetett kapni. Meg ak­kor még voltak remek cipészek. Hát nem tetszett. Fegyverrejtegetésért vitet­tek el. Odahoztak valami fegyvert, meg­találták, tíz év statáriumot kaptam első­nek. Aztán levették két és fél évre. Valaki intézkedett a hátam mögött, ma sem tudom, hogy ki. A börtönben kaptam egy jegyzőkönyvet, hogy fellebbviteli tárgyalásom volt. Soha nem fellebbeztem. Ott levették két és fél évre. Hat hónapig magánzárkás voltam, az rohadt volt. Aztán kikerültem Albertfal­vára az épületelemgyárba, ott dolgoz­tam; a hathajlításos kengyelvasat csinál­tam. A hathajlításos kengyelvas előállítá­sával kapcsolatban volt 27 újításom és 3 találmányom. Az első nap már csináltam 220 százalékot, és akkor 134 százalék volt a sztahanovista szint. Erre odajött hozzám a civil munkavezető és odasúg­ta, hogy maga barom, elszúrta a normát, ha még egy százalékkal többet csinál, rongyosra rúgjuk a fenekét. Megértet­tem. Úgyhogy 10 órára minden napi munkámat megcsináltam, és akkor fes- tegetni, rajzolni kezdtem. Erre a fegy- örök rákaptak, adtak egy műhelyt, ahol festhettem. A végén már ilyen képet, hogy fehér ló kantárral. Aztán rendeltek öt Krisztust, négy Lenint. A Krisztust vit­ték a falujukba szüleiknek meg a rokona­iknak, a Lenint meg a főnökeiknek a mi­nisztériumnak. Előbb engedtek ki, mert közben haldokoltam: kaptam egy vér­mérgezést és akkor már nem lehetett meghalni a börtönben. Szabályosan ki­rúgtak a börtönből. Az volt a legaranyo­sabb, hogy a telkemre kötötték, meg ne mondjam, hogy börtönben voltam. ( 4 « k i

Next

/
Oldalképek
Tartalom