Új Dunántúli Napló, 2002. november (13. évfolyam, 298-326. szám)
2002-11-07 / 303. szám
6. OLDAL LOMBOSI JENŐ (19 3 7 2 0 0 2 1 Lombosi Jenő Harmath Béla augusztus 7-én este fél tíz körül ért a diszpécserhelyiségbe. Zobák-bányán ez az éjszaka is hasonlónak ígérkezett, mint oly sok a bánya idegközpontjában, amikor a műszak végeztével megnyugodva írhatja a jelentéskönyvbe: rendkívüli esemény nem történt. 23 óra 50 perckor Duzsi István aknász jelentkezett telefonon, engedélyt kért a provokációs robbantásra. Ez a váratlan gázkitörés elleni védekezés egyik módja a bánya II. szint 5-ös, déli se- gédkeresztvágatán is. Az engedélyt megadta, ezután 2 óra 20 percig semmi különös nem történt. Ekkor azonban a föld alatti diszpécserhelyiségben az említett területet védő metánmérő műszerek fényjelzést adtak, sőt a méréshatárt elérve leváltottak. A következő pillanatban megszólalt a telefon... Ezen az éjszakán Mesterfalvi László ötvenegy esztendős lakatos-hegesztő a Zobák-bányai dia- gonál-légakna továbbmélyítésénél az aknatalpat szellőztető acél légcsatomákat hegesztette. Toldi Béla aknamélyítő aknász állandóan a közelében tartózkodva a levegő metántartalmát ellenőrizte. A zárólemezt Szabó Gyula tartotta a légcsőrakathoz, amikor Mesterfalvi László szeme előtt felvillant a kékes láng. Abban a pillanatban eloltotta a hegesztőberendezést. Ekkor a légcsatomában már gomolyogva, suhogva, dübörögve száguldott a tűz és pillanatok alatt felizzította a több milliméter vastag acéllemezt. A hegesztő első gondolata az volt, hogy oltani kell, mert robbanás történhet. A porfelhőben, egyre nagyobb hőségben kapta fel a poroltót. Egy pillanatig arra gondolt, hogy ez már a második... Duzsi István negyvenhét esztendős bányatechnikus már este 9 óra előtt az üzemben volt. Tájékozódott, mi történt az előző nap óta a felügyelete alá tartozó munkahelyeken, 22 óra 30 perckor Oláh János, a délutános aknász telefonált ki a bányából, hogy a II. szinten a 707-es csatnál már kétszer kísérelte meg a provokációs robbantást, de egyszer sem sikerült. Kérte, hogy végezze el helyette Duzsi István, különben nem tudja az utolsó autóbuszt sem elérni. Az éjszakás aknász természetesen teljesítette társa kérését, bár aligha van a bányában felelősségteljesebb munka, mint amikor robbantással akarják a gázkitörést kikényszeríteni. Ilyenkor a veszélyes zónába senkit sem engednek be. Lővei Ferenc és Balogh Ferenc vájárokat az első szinten, Mayer Jánost pedig a második szinten egy-egy bányatelefon mellett, biztonságos helyen őrnek állította, Bóta János műszakvezető vájárt pedig magával vitte a munkahelyre. Először a vájvégen a betöltött robbantóanyag vezetékeit, majd kifele haladva a robbantókábel kötéseit ellenőrizték. Ezután a robbantóállomásra mentek és 0 óra 15 perckor elvégezte a robbantást. A detonáció hangjából úgy vélte, ezúttal sikerült. Harmincperces várakozás után a füst kiszellőzött a vágatból, Duzsi István Bóta Jánossal ismét bement a munkahelyre, de Mayer Jánost is a vágat bejáratához hívták, hogy senkit se engedjen utánuk. A vájvégen azt tapasztalták, hogy csak a vágat alsó szelvényében levő lyukak robbantak el. Az állva maradt robbantóanyag vezetékeit ismét összekötötték, majd újra ellenőrizték a fővezetéket. Mindössze öt méterre voltak a déli keresztvágattól, amikor a robbantókábelen hibát találtak. Ezt szigetelte éppen Duzsi István, amikor úgy érezte, hogy hirtelen megáll a levegő, majd utána gyenge suhogást hallott. „Meneküljünk!” - kiáltotta el magát. Mayer János felé futottak, aki előttük menekülni kezdett korábbi őrhelye felé. Amikor a por is utolérte őket, hasra vágódtak és az önmentő készüléket próbálták felszerelni. Ezen az éjszakán a 604-es számú fejtésbe 23 főt telepítettek. Halla Imre csapatvezető vájár 2 óra 20 perckor a fejtés felső harmadában tartózkodott, amikor először egy erősebb léglökést érzett. A felső munkahelyen dolgozó Seres István vájár azt hitte, hogy talán légajtót nyitottak ki, hogy ilyen erős a légáram. A következő pillanatban Halla Imre metánmérő készüléke csipogni kezdett, 2-3 másodperc múlva a légáram kisebb porfelhőt terített rájuk. Halla Imre is, a körülötte levők is hirtelen rosszullétet éreztek. A bányászok a csapatvezetővel együtt kiáltották: fel az önmentő készüléket. A fejtés alsó felében Márton Imre 48 esztendős vájár, aki egyben a bányában szolgálatot teljesítő bányamentő raj tagja is volt, először arra figyelt fel, hogy hirtelen felerősödik a légáram a fejtésben, a porfelhőben Bors Elemér csillés, ató2002. November 7., csütörtök | A bányászból lett főszerkesztő ott volt a pécsi szénbányászat végnapjainál: 1994 márciusában a másodszori vasasi bányabezárás előtt a nyilvánosság erejével próbált segíteni egykori bányásztársainak Elmentél, köztünk maradsz Szerda reggel gyorsan terjedt a hír: meghalt Lombosi Jenő. Hitetlenkedve fogadtuk a hihetetlent a szerkesztőségben, egykori és mostani munkatársai, a számtalan barát, mindazok, akik ismerték, szerették, tisztelték. Hiszen néhány napja még vidáman volt itt közöttünk, véleményt mondott az ország eseményeiről, a szerkesztőség további munkáját alakító elképzelésekről, dön- t é s e k r ő 1. Örömmel újságolta, hogy’túl vannak a családban a nehéz napokon, újra vendégül láthatja otthonában barátait egy kártyacsatára. Újra és újra felelevenednek előttünk az elmúlt évtizedek emlékei. Nyílt szívű, szeretetet igénylő és szeretetet adó embernek ismerhettük meg. Ez jellemezte munkatársaihoz, barátaihoz, családjához alakított kapcsolatait. Tudtuk, mi a fontos az életében. A család mellett munkája, az újságírás, szerkesztői ténykedése volt mindig az első. Az érettségit követő tíz évben' a Mecseki Szénbányáknál végzett munkája és az NB-s szintű foci mellett volt ideje-ereje megmutatni irodalmi tehetségét is, s a kezdeti lépések után gyorsan valóra vált nagy álma, hogy főhivatású újságíró legyen. A pécsi egyetem közgazdaságtudományi karán szerzett diplomát. Újságírói, lapszerkesztői munkáját a Dunántúli Naplónál kezdte és itt is fejezte be: volt gyakornok, újságíró munkatárs, rovatvezető, főszerkesztő-helyettes, majd mint a lap főszerkesztője ment nyugdíjba - hat éve lesz immár. Azóta a kiadó képviselőjeként segítette a napi munkát. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy más szerkesztőségbe, más újsághoz menjen el dolgozni. Mindig arra törekedett, hogy a lap színvonalas legyen, a lehető legjobban szolgálja olvasói igényeit. A szó jó értelmében profi szerkesztő volt. Az elmúlt évtizedek sikereinek ő volt az egyik kovácsa. E szakmai sikerek fontos állomásai voltak többek között, hogy a nyolcvanas években a Dunántúli Napló lett az a vidéki, regionális napilap, amely elsőként lépte át a százezren felüli napi példányszámot, és hogy hetedik - előbb hétfői, majd vasárnapi - megjelenése elérte az átlagos 75 ezres példányt. A Dunántúli Naplóért mindent vállalt: számára nem volt munkaidő, szabadnap, szabadság. Nehezen tűrte el az igaztalan támadásokat a szerkesztőség és munkatársai ellen, a korlá- tozfti akaró felsőbb utasításokat, vállalta, hogy ezért a magatartásáért elmarasztalják, de megalázni soha nem engedte magát. Mindig és mindenkivel szemben kiállt munkatársai érdekében, védelmében. Akin csak tudott, segített, ha az egyéni életében, pályafutása során bajba jutott. Ezért is fordulhattunk hozzá mindig bizalommal. Soha nem szakadt meg kapcsolata egykori bányásztársaival, futballista barátaival. Büszke volt egykori társaira, barátaira, s hogy mennyire ismerte életüket, arra bizonyíték az is, hogy legszebb írásai éppen róluk szóltak. Szerette a vidámságot, ahol megjelent, mindig jó volt a hangulat. Barátságot tartó emberként ismertük. Ha munkája, ideje engedte, szívesen ült a fehér asztal és egy pohár bor mel- üé. Életének elengedhetetlenül fontos része volt családja. Gyermekei tanulmányi sikereinek, életben megtalált helyüknek kimutatott apai büszkeséggel tudott örülni. Soha el nem múló fájdalma volt, hogy szeretett fia ifjú apaként autóbaleset áldozata lett. Szilárd hiányát pótolták Niki lánya és unokái, akiket rajongásig szeretett. Tudtuk róla, hogy az évek során meggyengült egészségi állapota. Ó nem törődött ezzel, azt gondolta, nincs olyan betegség, mely legyűrhetné. Ha valami bajt érzett, egy legyintéssel elintézte, nemigen szólt róla senkinek. Tudtuk, hogy milyen veszélyekkel kell megküzdenie, de figyelmeztetéseinkkel alig törődött. Szerdán hajnalban váratlanul hagyott el bennünket. Most sokunkban óhatatlanul az ötlik fel: vajon eléggé vigyáztunk rá? . Többé már nem lesz közöttünk az igaz barát, a kitűnő szerkesztő. Sokan valljuk azonban, hogy míg élünk, nem felejtjük el őt. Elmentél, de itt maradsz, köztünk. Isten veled, Jenő. Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép. Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép, Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok, Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok. Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja. Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon. Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod. Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, legyen úgy, ahogy akarod. Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt, Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba. Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba. Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű. Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre. Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be. Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe. t Mégis az ember győzött! dolgozik a bányában, ebből éppen negyedszázadot az aknamélyítőknél töltött.- Ott voltam az aknában 1969-ben. Arról semmit sem tudok, csak a kórházban tértem magamhoz. De most, amikor a kék lobbanást megláttam, eszembe jutott rögtön, hogy akkor is... Elkiáltottam magam, a Winkler azonnal lezárta a palackokat, a légcsatoma egy szemvilla- násnyi idő alatt piros lett, mint az érett cseresznye. Kifelé nem lehetett menekülni, mert akkor már lángban volt az egész vágat. A gépterembe mentünk, orrom, fülem megégett... Kocsis János kinyitotta á sűrítetüevegő-csapot... A Szabógyerek után néztem, néhány hete dolgozott csak nálunk. Mindkét keze megégett, de nem esett pánikba, később segített Duzsiékat is kivinni. Toldi Béla kiadta az utasítást, hogy vegyük fel önmentő készülékeinket, majd amikor eljött a pillanat, hogy mehetünk, Toldi Béla vezetésével kifelé indultunk. Közben összebeszéltünk, hogy három másik társunkat is keressük útközben. Toldi Béla aknász és Szántó Lajos műszakvezető vájár ezért is néztek be az 5-ös déli keresztvágatba, ahol lámpákat láttak. Kiabáltak, hogy menjünk be, mert két ember van ott. Bóta János már nem élt, Duzsit kihoztuk, a másik légosztályban aztán mesterséges légzést, szívmasszást adtunk neki. Személyes ismerősöm volt, nemsokára a nevemen is szólított. Közben a mentők is megérkeztek. í. ..SS®-, ■ ■ ,, . Halla Imre ötvenkét esztendős csapatvezető vájár Márton Imre szakszervezeti bizalmival éppen az év végi jutalmakat osztják a körletvezetői irodában. Rosszkor jötte. t. Minden bányásznál megnézik, hány műszakot dolgozott, aztán, hogy részt vesz-e a brigád társadalmi munkáiban, vagy műszak után veszi a kalapját. Minden embernél meggondolják, mennyit is dolgozik a fejtésben?- Nem szeretek dobálózni a szavakkal - mondja. - Az volt a dolgom, hogy vigyázzak az miberekre, enriyit tettem. Felvettem a mentőkészüléket, megnéztem mindegyiknél működik-e, aztán elindítottam őket felfelé, megmondtam, nol várjanak rám. Lementem a fejtés közepéig, nogy nem látok-e fényeket. Meggyőződtem, aogy nincs senki sem a fejtésben, a lentiek is elmenekültek. Azt is tudtam, hogy Márton Imre ott van Vertike Istvánnal. Bányamentők mind- j cetien. Amikor utolértem.a többieket, látom, | aogy kettővel kevesebben vannak, a biztonsági 5r rosszul lett, Sós István és Balogh Ferenc őt viták ki. Aztán kinyitottam a légajtót, egy pillanat- m levettem a készülékem, de a htiántékom azonnal lüktetni kezdett, ismét felvettem és inettem a többieknek, hogy erre nem lehet menti, a gurító tele van metánnal. A 4-es déli felé az- :án kivittem az embereket. Ennyit tettem... ■ ................. .. .....- Ha azt mondom, észrevettem, mi történt, aem mondok igazat - mondja Márton Imre. - Jsztönszerűen kaptam le a sűrített levegős tömőt, amikor körülöttem két-három ember összero- jyott. Rájuk fújtattam a levegőt, amíg eszméletre íem tértek. Akkor felvették a légzőkészüléket, az aevik fiatal bánvásznak még megvártam, bemnek éppen egy támfát kellett volna odaadnia, megingott, imbolygott. Ugyanebben a pillanatban Kaposi Mihály vájár Márton Imre lábai elé rogyott. Muhel Illés főmémökhelyettes nehezen ébredt a telefoncsengésre. Megnézte óráját, 2 óra 26 perc volt. A diszpécser riasztása után öt percen belül az aknán volt, a főmérnöki irodában van a magnetofonnal összekapcsolt telefon, amely minden információt, minden utasítást rögzít. Rendkívüli események idején itt van a mentést külszínről irányító felelős műszakiak főparancsnoksága. Ugyanebben az időben Kárpáti Jenő biztonsági mérnök, az éjszakás műszak felelős szakvezetője a bányamentőkkel már a bányában volt. Muhel Illés első gondolata az volt, hogy most nem a gázkitörés körülményeivel kell először foglalkozni, hanem a fejtésben, a diago- nál-légaknánál, az elővájásban dolgozó háromtucatnyi ember hollétéről kell tudomást szereznie, biztonságukról gondoskodnia. Egy pillanat alatt felrémlett benne, amikor 1978. december 8- án a gázkitörést követően a mentést irányította, nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Akkor, ott minden pillanatban tudta, mit kell tennie. Itt azonban szinte kiszolgáltatottja a telefonnak...- Az 1981. augusztus 8-i Zobák-bányai gázkitörés Magyarországon a legnagyobb, de azt hiszem, a világon is a legnagyobb gázjelenségek közé tartozik - mondja dr. Koncsag Károly, a Kerületi Bányaműszaki Felügyelőség vezetője. A sors iróniája, hogy ezen a napon jelent meg a vele készített interjú lapunkban, amelyben a váratlan gázkitörések elleni védekezés eredményességéről beszélt, kihangsúlyozva, hogy a komlói területen azonban még nagyon sok a tennivaló.- Belgiumban, Franciaországban kitértek a gázkitöréses telepek művelése elől. A mecseki bányákban 1894-ben az egykori Schroll-aknán volt az első gázkitörés. A bányászkodási mélységgel nőtt az esetek és az áldozatok száma is. A mostani az 564. gázkitörés volt. Összesen kilenc- venketten vesztették életüket. Az 1957. november 4-i István-aknai gázkitörésnél a metán 1070 tonna szénnel és kőzettel felfele megtöltötte az aknát. A Zobák szállítóaknában történt 1969 decemberi gázkitörés alkalmával 1000 köbméternyi szén és kőzet lökődött ki az aknatalpból. A mostani esetnél 1807 tonna szenet vetett ki a metán, kétszáz méterre feltöltve a vágatot.- Ha a bányában dolgozók közül csak egyetlen ember lett volna, aki szabálytalanságot vét, ha az adott pillanatban nem lett volna képes minden bányász gyorsan szakmai tudásának, emberségének, bátorságának maximumát adni, szörnyű katasztrófa történt volna. Sajnos, ketten így is áldozatul estek. Ennek ellenére mégis állítom, hogy az ember győzött... Zobák-bánya felé haladva, Gesztenyés előtt éppen attól kérdem, hol lakik Mesterfalvi László, akit keresek. A szüleivel építette még 1948-ban a házat, ahol ma is él. Harmincnégy esztendeje dul-e a patron, aztán kifele küldtem őket. Nem akartak menni, mert azt hitték, hogy nincs meg az én készülékem, és ki akartak vinni. A közelben volt a készenléti bányamentő készülékem, azt vettem fel, aztán a Vertikével felmentünk a fejtésen, hogy a többiek kijutottak-e. A felső kijáratnál a „Mézga”-rádión jelentkeztem további utasításokért...- Mi hoztuk ki a két halottat, de ha lehet, ne írja ki az én nevem. Zobák-bányán száz bevethető bányamentő van, mindany- nyian azt csinálták volna, amit én. Mayer József 51 esztendős volt, a bányamunka minden területén kiváló szakember, sosem tudtak tőle olyat kérni, amire azt mondta volna: lehetetlen megcsinálni. Bóta János még csak 28 éves volt, de hasonló típusú, mint idősebb társa. Én is azt mondom: mégis az ember győzött... (Megjelent a Dunántúli Napló 1981. december 24-i számábanj
