Új Dunántúli Napló, 2002. június (13. évfolyam, 147-176. szám)

2002-06-29 / 175. szám

I 2002. Június 29., szombat KULTÚRA -RIPORT 7. OLDAL A XIII. PÉCSI FOLKNAPOK Nemzetközi Népzenei Fesztivál koncertekkel, táncházakkal vette kezdetét tegnap a Barbakán bástyánál és a várárokban. A vasárnapig tartó rendezvénysorozat ideje alatt játszóházak, népművészeti és kézműves kirakodóvásár is várja az érdeklődőket. Felvételünkön a Magyarlukafai Közművelődési Egyesület fajátékkínálatából láthatunk ízelítőt.________________________________fotó, tóth l Roma vezetők ellentétei Katona-találkozó Bikaion Két pécsi roma vezető, dr. Kosztics István és Várnai Már­ton között hosszú ideje ko­moly ellentét tapasztalható, amely különböző formákban nyer kifejezési módot. Körösi Ferenc, a Pécsi Roma Egyesü­let vezetője szerint ez káros a cigányság megítélése szem­pontjából. Nem tartja szerencsésnek és el­fogadhatónak Várnai Márton, az Etnikai Fórum Pécsi Szervezete elnökének és dr. Kosztics István, a Pécsi Cigány Kisebbségi Ön- kormányzat elnökének hosszú ideje tartó ellenségeskedését Kö­rösi Ferenc, a Pécsi Roma Egye­sület elnöke, mert az negatív irányban befolyásolja a cigány­ság megítélését. Mint arról nemrégiben beszá­moltunk, a vita köztük akörül lángolt fel újra, hogy a kulturális bizottság elnökének felajánlása után, miszerint hárommillió fo­rintot kapnának a cigány szerve­zetek, ha sikerülne Várnai Már­ton szervezésében egy kulturális célra létrejövő konzorciumot megszervezni, Várnai Kosztics kirekesztése mellett érvelt. Körö­si szerint mindkét cigány vezető elmarasztalható a kialakult hely­zet miatt, mert míg Várnait a ha­talomvágy, Koszticsot a szakmai féltékenység motiválja. Hiszen Várnai az MSZP-n belül próbál a maga számára különböző funkci­ókat és előnyöket elérni, magya­rázza Körösi, Kosztics pedig a kulturális programjai szervezése során soha sem kéri ki a kisebb­ségi szervezetek véleményét, a rendezvényeire nem hívja meg őket, kizárólag egy szűk baráti körben végzi tevékenységét. Kö­rösi úgy látja: tekintettel arra, hogy mindkét vezető ősidők óta áll szervezetei élén, mérsékelt eredményeket tudnak csak felmutatni, így ideje volna lu- szállni, és lehe­tőséget adni másoknak is. Az a dol­ga, hogy szer­vezete érde­keit képviselje, mondja érdeklődésünkre Várnai Márton, és e közben óhatatlanul is találkozik a Kosztics vezette szervezetek valamelyikének te­vékenységével, amely olykor üt­közéseket eredményez. Az üt­közés a politikában természetes jelenség, és Várnai úgy gondol­ja, hogy ebből adódóan nem el­lensége dr. Koszticsnak, de két­ségtelenül ellenfele. Körösinek arra a felvetésére, hogy mond­jon le, azt válaszolta, hogy ezt a lépést inkább Körösinek kellene megfontolnia, aki korábban az általa vezetett megyei roma szervezetet látványosan leépí­tette. Ő még fiatal, mostanra ta­nulta meg igazán, miképpen is kell a cigányság érdekében hasznosan és eredményesen te­vékenykedni, visszavonulása ér­telmetlen volna. Dr. Kosztics István nem kíván lapunknak nyilatkozni. CSERI LÁSZLÓ Nem mindennapos eseményre kerül sor ma délután a baranyai Tófűn és Bikaion. A felvidéki Nádszegről származó Katona család közel százötven tagja tisz­teleg a tófűi temetőben az 1947- ben szülőföldjükről elűzött Kato­na Ignác és Nagy Zsófia sírjánál, majd engesztelő szentmise után a bikali Puchner Kastélyban kö­Harmadik napja nyújt szín­vonalas és hangulatos progra­mokat a Lát-Határ összművé- szeti fesztivál á kultúrára nyi­tott közönség számára. Az idei műsoron filmvetítések, kiállítások, színházi előadá­sok és változatos helyszínek is gondoskodnak arról, hogy mindenki megtalálhassa a neki tetszőt. Maga a fesztivál egy éve jóval szerényebb keretek között indult Patapoklosiban és a környező fal­vakban, akkoriban a két nap alatt főleg a fellépő zenekarok vonzot­ták a vendégeket. A szervezők az elszórt helyeken zajló programo­kat egységessé szerették volna tenni, hogy azok is jól érezhes­sék magukat, akik esetleg a kiál­lításokra, vagy egyéb előadások­ra is kíváncsiak, így a választás a Patapoklositól öt kilométerre fek­vő Szigetvárra esett.- Nemcsak a rendezvény fesz­tivál jellege lehet vonzó, úgy gon­szönti egymást az egykori mene­kültek hét gyermeke és család­tagjaik. Szlovákiából három buszra való rokonság érkezik a Cs. Nagy Istvánná Katona Zita ál­tal nem kis munkával megszer­vezett különös családi összejöve­telre, amely késő esti zenés mu­latsággal zárul. dolom, hogy remek hétvégi, vagy akár családi programnak is kiváló ez az esemény. A koncentráltabb elrendezéssel emelünk az átte­kinthetőségen, a szigetvári vár pedig hangulatában is illik a fellé­pésekhez. Mind a szálláslehető­ségek, mind a közlekedés jó he­lyi viszonylatban, és aki szom­baton jön, hozzon magával jó időt - nyilatkozta lapunknak Haász János szervező, aki társai­val a fiatalos programok kialakí­tásán dolgozott. Az első este hangulatosan telt el, ahol az Anima Sound System mellett fellépett a helyi Persona Non Grata zenekar is, majd a lel­kes közönséget holland Dj.-k szórakoztatták, másnap kirako­dóvásár, néptánc, elektrografikus kiállítás és további zenei fellépők biztosították a hangulatot. A mai látogatókra várnak a színi előadá­sok, további filmvetítések, a Cal­liope, Sumski, illetve a Kispál és a Borz zenekar előadásai. Z. D. R. CS. L. A Lát-Határ utolsó napja Hangulatos szigetvári, patapoklosi esték Wp I, 1 n i Futnak a képek Lövészárokban Van egy lövészárok a szerb és bosnyák csapatok közötti senki­földjén. Jönnek a szerb felderí­tők, két katona, egy idős meg egy fiatal, s mivel nem találnak sen­kit, unatkoznak, s hogy elüssék az időt az esti visszatérésig, egy kibiztosított aknára ráhúznak egy bosnyák halottat. Az akna nem nyomásra robban, hanem a terhelés megszűnésekor. Majd amikor a bosnyákok el akarják temetni a bajtársukat, s leemelik testét az aknáról, akkor követke­zik be a detonáció. Jó vicc, mondják. Ez Danis Tanovié Sen­kiföldje (No Maris Land) című filmjének előjátéka. Aztán két fordulat következik. A lövészárokban mégis akad egy bosnyák túlélő, aki lelövi az idős szerbet, a fiatalt pedig foglyul ej­ti. Az aknán fekvő halottról pedig kiderül, hogy csupán megsebe­sült, magához tér, de elmagya­rázzák neki, hogy nem szabad felkelnie, sőt mozognia se na­gyon. Ez az alaphelyzet. A másik kettő közben ádáz vitát folytat: ki kezdte a háborút, kinek van iga­za. Mindig annak, akinél a puska van, ez pedig a helyzet alakulásá­tól függően hol ennek, hol annak a kezéből szegeződik a másikra, íme, a bonyodalom. Kissé kimó­dolt, de a rendező fekete humora lendületet ad az eseményeknek. Danis Tanovié klasszikus dra­maturgiát alkalmaz. A történet egyetlen napon játszódik, nap­keltétől napnyugtáig, jórészt az említett egyetlen helyszínen. A groteszk dramaturgia jól műkö­dik, talán túl olajozottan is, min­den ki van tervelve, csakhogy minden könnyen ki is számítha­tó, a nézőt igazi meglepetés nem éri. A figurákról pedig nagyon ke­veset tudunk meg, előéletük nincs, karakterük sincs, nem jel­lemek, inkább csak a helyzet ál­tal megkövetelt funkciókat betöl­tő, eléggé sematikus szereplők. Lehet, hogy a film éppen ezt akarja közölni: ebben a képtelen háborúban a katonai egyenruhá­ba bújt emberek a lelkűkben is uniformist viselnek, a gyűlölet uniformisát. Az egyén tehetetlen kiszolgáltatottja a helyzetnek. Ez eléggé kemény kritika a balkáni emberekről, ám a bírálat ennél tágabb körű. Megjelennek ugyanis a Hupi­kék Törpikék (kék sisakjaik alap­ján az ENSZ-békefenntartókat nevezik így), jelesül egy francia egység lép színre (akiknek elődei egykor hatalmi érdekeik által ve­zérelve ezt az életképtelen orszá­got s ezt az abszurd helyzetet lét­rehozták, nem számolván a vallá­si és kulturális különbségekkel). Egy elszántabb francia tiszt - fe­letteseivel dacolva, akik legszíve­sebben nem tennének semmit - megpróbálja kimenteni a senki­földjén rekedt szereplőket, mi­közben egy rámenős amerikai ri- portemő még tévéműsort is akar csinálni az egészről. Nem elég, hogy itt fekszem egy aknán, nem szabad megmoz­dulnom, pedig vécére kellene mennem, még az egész világ is fi­gyelni akar a tévében, mondja magában a riporternő kiszemelt alanya. Aztán mikor kihozzák a lövészárokból a vitázó szerb és bosnyák katonát, azok egymás­nak esnek, a lövöldözésben mindkettő elpusztul, a tűzsze­rész pedig kijelenti, hogy az ak­nát nem lehet hatástalanítani, a rajta fekvő ember menthetetlen. A kéksisakosok elvonulnak (mi­csoda népek ezek itt a Balkánon, gondolják magukban), a stáb is szedelőzködik, a téma már nem érdekes, csak egy lövészárok, mondja a riporternő, semmi egyéb. A lövészárokban pedig ott fek­szik az aknán a magára hagyott katona. Ez az utolsó kép. Kicsit didaktikus, de azért el lehet gon­dolkodni a látványon. Ha meg­mozdul, meghal. Akkor is előbb- utóbb, ha nem csinál semmit. Nagy Imre Vita a lövészárokban ( Branko Djuric és Rene Bitorajac) Egy öregember emlékirataiból Laudes Márti A Nemzetközi Zenei Fesztivál ma esti koncertjének közreműködői, Ella István kivételével, pécsiek. A nevükben is pécsi együttesek mellett, Tillai Aurél sosem élt má­sutt. Kováts Kolos csodagyerekként innen indult és nem maradt ígéret. Az itthon még briliáns hegedűsnek tartott Ligeti András karmesterként emelkedett a legjobbak közé. Büsz­kék vagyunk rájuk, mintha el sem mentek volna a városból. Most mégis a társaságukban méltán virító Bukszár Mártáról, vagy ahogy baráti körben emle­getjük: Buksziról írok. Ma este ismét ő énekli a Kék­szakállú Judit-ját. Közel harminc éve kedveltem meg a dinamikus, sokat nevető, barna mezzoszopránt, aki a Rene­szánsz Együttessel énekelt. Aztán elment az Akadémiára. Amikor ’79-ben hazajött, a Tanárképző Főiskolán lett tanársegéd, hang­képzéssel foglalkozott. Csak rit­kán állt nyilvánosság elé. Gyermekkorában Péczeli Sári né­ni bűvölte el, aki órán Schubert- és Schumann-dalokat énekelt, és min­dig öröm volt ránézni. Miatta hatá­rozta el, énektanár lesz, olyan, mint Sári néni. Itthon nem volt gond az elhatározás megvalósításával, hisz a süket is látta, tehetséges fiatalról van szó. Ám amikor a pécsi Zenetanár­képző után a Zeneakadémiára föl- vételizett, lehűtötték. A felvételije ki­tűnő, de van egy kis probléma. Poli­tikailag nem feddhetetlen. Szerencsére, a drága Antal Gyurka bácsi ezúttal is nyakába vette emberségét. Pestre utazott. A kicsi, pattogós ember addig győz­ködött, amíg elfogadták, hogy poli­tikai felelősséget vállal az iskolájá­ban végzett növendékért. Bukszi zeneakadémista lett. Amikor elvégezte, s Pécsett ta­nársegédnek jelentkezett, fölrót­ták, hogy kifelejtette életrajzából az édesapját.- Azt hittem az én életrajzomra kíváncsiak - mondta szemtelenül, de a halk szavú Jakab Zolinak fontos lehetett a Zeneakadémiát végzett tanár, kiharcolta, hogy tanszékére fölvehesse. A lyuk az életrajzon, Bukszár Béla alezredes, egyike, akiknek köszönhetően, 1956-ban nem folyt patakokban a vér a pécsi ut­cán. Hálából halált kértek a fejé­re, de mert ártatlan volt, tíz évet kapott. Hogy Bukszi színházi sztár lett, a krónikus primadonnahi­ánynak köszönhető. Amikor már a legigénytelenebb fül sem talált a piacon szerződtethető operett dí­vát, Péter Gizinek és Vári Évának eszébe jutott, hogy van a főisko­lán egy adjunktus, magánéneket tanít ugyan, de tűzrőlpattant, jó humorú, hátha rá lehet beszélni. Lehetett. Aztán bejött a színpadra sző­kén, mint szoprán. Eleinte csak a hangja találta meg új helyét, de egy-két előadás után a bejövetelei is valódi operetthangulatot árasz­tottak. A közönség, finoman szól­va, zabálta. A sápkóros primadon­nák után jött egy kicsattanó Szil­via a Csárdáskirálynőben; férfia­kat valóban ujja köré csavaró Gla- vári Hanna A víg özvegyben; sze­xis Odette A bajadérban; méltósá­got árasztó Fedora a Cirkuszher­cegnőben. Amikor a szép Oláh Zsuzsin az anyaság jelei mutatkozni kezdtek, prózába is be kellett ugrania, Hu­nyadi: Három Sárkány c. komédi­ájának női főszerepébe. Ameny- nyire félt az új műfajtól, olyan bravúrosan parádézott benne. S a további prózai szerepekben is. A színházi komédia Lindájaként sa­ját paródiáját játszhatta, de hiteles volt, fiatal nőként Az ügynök ha­lálában, s mikor kevesebb felada­ta lett a színházban, eljátszhatta Krum Ádámmal a Művészetek Házában, Csehov: Medvéjét, Füs­ti Molnár Éva rendezésében. Jöttek közben az operai felada­tok is. A Parasztbecsület Lolája, A sevillai borbély hatalmas macská­val a vállán komédiázó Bertája, a Carmen címszerepének vérbő ci­gánylánya. Egyéni színfoltnak éreztem a Pillangókisasszonyban Susuki megformálását. A folya­matos vészjósló huhogás-féltés helyett, Csocsoszan vidám társa­ként kezdi szerepét, hogy a csaló­dást átélve eljusson a tragédia megéléséig. Am legnagyobb énekesi telje­sítményének a hat évvel ezelőtti Kékszakállú herceg vára Juditját tartom. Herczog István pazar, szürrealista felfogásban állította színre az operát. A címszereplő Kuncz László volt. A színpad két szélén énekeltek, köztük tánco­sok jelenítették meg a szereplők belső látomását. ,Mol van a színpad, kint-e vagy bent?" - kérdi a prológban Balázs Béla. Egy nőismerősöm, aki nem jár operába és balettre, de Bukszit imádja, háromszor nézte meg az előadást! Nem csak Bartók tudott félel­metesen sokat a női lélekről, a fér­fi és nő tudatalattikban rejtőző vi­szonyáról. Juditként Bukszár, nem elénekelte, szemünk előtt megélte a gyönyörteli, majd bor­zongató helyzetet. A zene csupa visszafojtott, rejtett'erotika. A fu­volák hangja mintha már birizgál­ná a nő nyakát, a lefelé csörgő motívumok ígéretes simogatás­ként hatnak, ilyen felvezetés után lép be rendre a basszus.- „Te vagy váram fényessége, Csókolj, csókolj, sose kérdezz”. A lelket vetkőzteti a zene és a szö­veg. Lehetetlen ellenállni. De Ju­dit nő, kíváncsi, ismerni, birtokol­ni akarja teljesen a férfit. Az együttszárnyalás után, hiába érzi végzetét, nem állhat meg. Balázs Béla halálesztétikájá­nak bravúros példája, a Bartók zenéjével fölmagasztosuló Kék­szakállú. Arra emlékeztet, amikor még nem lótifuti érzés volt a sze­relem, hanem halálosan fontos és mély dolog. Amiből egy csöpp­nyit a ma embere is megérez időnként, de ilyen elementáris művészi élmény kell, hogy tuda­tosuljon benne. Hogy a kettős pályán, milyen hangképző maradt Márti, jól il­lusztrálta a Pécsi Nemzeti Színház énekművészeinek sikeres hang­versenye, amely után a közönség előtt ünnepelték a kar tagjai, lát­hatóan imádott felkészítőjüket. Izgalommal várom, ma este a Laudes organi után a Kékszakállú előadását, bár tudom, a végén „mindig is éjjel lesz már”... Bükkösdi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom