Új Dunántúli Napló, 2000. december (11. évfolyam, 329-357. szám)
2000-12-23 / 351. szám
14. oldal - Új Dunántúli Napló Karácsony a nagyvilágban Díszes harisnya a kandallórácson, csillaggal járás, betlehemezés, Mickey Mouse formájúra nyírt műanyag karácsonyfa - mindez helyet kaphat a különböző népek régi-új hagyományai között. Erdélyben, Kárpátalján azonban ma is másként emlékeznek Jézus születésére, mint New Yorkban például. A csíki székelynél szenteste együtt megy a család templomba, majd az esti misét követően otthon közösen fogyasztják el a sült húsból, sült pulykából, hurkából, mákos és diós bejgliből álló ünnepi vacsorát, a „Mária radináját”. Számos faluban jellegzetes karácsonyi falat az a húsétel, amely készítéséhez az advent előtt levágott disznó hójának hártyáját darált hússal töltik meg, majd pecsenyehúst húznak bele, és az egészet ösz- szevarrva felfüstölik. Szentestére ezt a töltött húst főzik meg, és a levében főtt burgonyával, pityókával tálalják. A karácsonyi asztal maradékát szent ételként őrzik, és a morzsákból - a jó szaporulat érdekében - az állatoknak is szórnak. Régen Csíkban az éjféli miséről hazatérve mindenki gúnyát cserélt, sőt még „fejért” (fehérneműt) is. Majd az állatok is megkapták a „Máriaradinát”. Ezt azért tartották szokásban, mert a megszületett Jézus is ajándékot kapott a három királyoktól. A soknemzetiségű Kárpátalján is sok hagyomány él tovább. Számos népszokás fűződik itt a termékenységhez: karácsonykor a padlóra és az abrosz alá búzát szórnak, Luca napján kukoricát csíráztatnak. Érdekes görögkeleti szokás a csillaggal való járás: Magyarországon néhány helyen víz- keresztkor járnak csillaggal a gyerekek, a helyi ortodox vallásúak- nál viszont karácsonykor. Három kisebb gyerek a három királyt idézve jár házról házra egy csillag alakú szitával: angyali üdvözletét visznek az emberekhez. Mondó- káik és énekeik a betlehemes szövegekre hasonlítanak. Ahol mindkét szokás él, ott általában a kisebb gyerekecskék járnak a csillaggal, a nagyobbak pedig betle- hemeznek. A hivatalos ünnep december 25-e és 26-a, de persze mindenki csak a saját karácsonyát ünnepli, ám tiszteletben tartják a más vallásúak ünnepét is._ Sok magyarnak az Egyesült Államokban furcsa lehet, hogy Amerikában már sokkal előbb megkezdődik a nagy karácsonyi forgatag, mint idehaza. November végétől már teljes a karácsonyváró hangulat. A híres Rockefeller Centerben, a fedett jégpálya mellett pár nap alatt díszítenek fel egy tíz emelet magas fát. Az áruházakban hasonló gyorsasággal készülnek el a karácsonyi hangulatot árasztó díszletek: óriási télapó óriási rénszarvas vontatta szánnal, ember nagyságú adventi koszorúk, mozgó, életnagyságú diótörők és antik angyalkák illegetik magukat a kirakatokban. Mindenhonnan árad a fenyőillat, szól a „Santa Claus is coming to town...” A karácsonyt, akárcsak az európai országokban a Mikulás, itt is megelőzi Santa Claus ünnepe. Ilyenkor ülik a családtagokat, barátokat Santa Claus cukorból készült botjával megajándékozni. Egyre terjedőben vannak az angolszász szokások is, bár azt, hogy az angol gyerekek az ajándékukat nem december 24-én kapják meg, hanem 25-én, itthon nem venné át senki. Ők azonban a Santa Clausnak nevezett karácsonyapónak írt levelüket szentestén feldobják a kandallók kéményébe, és a kandallók rácsaira vagy az ablakokba teszik ki díszes harisnyájukat, hogy azok másnap reggelre megteljenek a kért finomságokkal. H. I. GY. K A R A C S 0 NY, 2 0 0 0 SSr*-'-' í"2000. December 23., szombat Bodor Pál (DIURNUS) Az élethosszító vállalkozó vallomása „...Szabadalmaztattam egy gondolatot: ami eleddig legföljebb császároknak és diktátoroknak adatott meg - megszervezem széles rétegek számára az élethosz- szabbítást. Ugye, tetszik tudni, miről van szó? Alapos profik átvizsgálják a harminckét esztendős Gyülus urat, néhány hét alatt földi léte minden mérhető adata, valamennyi szervének összes műhelytitka, minden nedvének összetétele a doktorok kezében, elkészül Gyulus úr pszichiátriai leltára is, temperamentuma, lelki görcsei, lappangó indulatai is jól őrzött ipari titkokként hallgatnak a széfben. S mintha a titkosszolgálat ma- nilai rezidensének akarnám kinevezni, a titkok titkaként Gyulus úr titkos története: életrajza is a tárolóban, szexuális szokásaitól kedvenc vörösboráig mindent tud róla a személyes titokgazda, és körülbelül hatheti alapos munkában az élethosszabbító program majdnem minden szükséges adata: összeszedve, és attól kezdve hosszú élete végéig rendszeresen „napra kész” állapotba hozva. Házasságának feszültségei, Gyulus rossz szokásai, a szoba sarkába hajított esti zokni, a pénteki pókerparti, tavaly- előtti kudarca Gizikével a gyulai szállodában, szorongása, amiért máig is gondolkodnia kell egy cseppet azon, hogy mennyi 7x8... - no, és mindezek birtokában, a számítógépes bioportré alapján a konzílium összeül, és elkészíti Gyulus úr finom, tapintatos korrekciós és tartósító programját. Meg sem próbálják átnevelni, avagy röptében elkapni a zöld zoknit. Nem tiltják meg a sötétzöld gyulai nyaralószobát és az újabb, huszonhárom éves Gizikét. Megkísérlik addig kialakult életprogramja, életformája, ízlése háborítatlanságában enyhíteni a „rizikófaktorokat”, hadd éljen továbbra is életszerű életet, közben azonban csökkenjen mégis a koleszterinszintje meg a bűntudata, ápolja-gondozza magát legalább úgy, mint élete fő büszkeségét, nagy heppjét, a 600 köbcentis, öreg Harley- Davidson motorkerékpárt. „Minimális zavarással maximális eredményt” - ez a jelszó, az élethosszabbítók mintha a feje fölött röpködnének őrangyalokként. Őrző-védő angyalokként. Persze, a pszichiáter közben a „motiváltságról” beszél, meg életcél és életrevalóság meghitt viszonyáról: meggyőzik Gyulus urat egyediségéről és fontosságáról, s ha a drágábbik programra fizet elő, a képzőművészek és divat- meg embertervezők megsúgják neki azt is, milyen frizura és nyakkendő ülik igazi egyéniségéhez. Demokratikus tarifákkal szabadalmaztatom a szisztémát. Összekötöm egy élet- és egészségbiztosítási rendszerrel. Gyulus úr testi-lelki karbantartása, jó állagú életének meghosszítása havonta körülbelül annyiba kerül, mint egy tizenkét személyes automata mosogatógép havi részlete. Élete végéig ilyen havi összegekbe kerül... Ha tönkremegy: mint akit levesznek a lélegeztetőgépről. De ha minden jól megy, tudni való, hogy az ellenőrzött, segített élet hossza garantáltan 10-12 évvel megnő az egyébként várhatóhoz képest. A divat- és mozdulattervező, a sminkes, a szellemi és kedélybeli ellátás (például a mindennapi vicc, idézet és aranyköpés, amellyel környezetében villoghat), az arcmemória-tréning, a vezéregyéniség-tréning, a meggyőző tájékozottság és műveltség évi 365, nyilvánosan használható anyaga (vagyis, úgymond a magasabb közéleti karrier) már ötször annyiba kerül, de ezt már általában a cég vagy a párt PR- kasszája, netán a kampányalap fizeti. Hiába azonban az orvosok konzíliuma, a lélekbúvárok segítsége, a felnőttkori házitanítók és testi-lelki mindenesek összes tudása - Gyulus ugyan végül nem 73 éves korában távozik az élők sorából, hanem 86 évesen, frissen gyalogol, majd úszik át a túlsó partra: Cháron ladikjára sincsen szüksége, sportemberi edzettséggel, mosolyogva fejezi be az egészet - odaátról azonban érdekes interjút adott, amelyet azonnal titkosí- tottam. így szól: Kétségtelen, többet és jobban éltem apámnál s minden szépapámnál. Hosszabb életem azonban sajnos arra is jó volt, hogy több csalódást éljek át. Nem a Őzikékről beszélek; minden csalódásom - és csalódásuk! - ellenére ők adták az élet értelmének bizonyosabb felét. Nem, barátaim: a boldogság természetéről és lehetőségeiről kialakított emberi képzetek és teóriák lépcsősoráról beszélek. Voltam különféle emberiségmentő elméletek esküdt híve; remélget- tem az erkölcs nemesedé- sét hol a jóléttől, hol a műveltségtől; elhittem azt, hogy a tudás jobbá tesz; ezer okom volt elhinni, hogy a szolidaritás, a kollektív szellem teszi otthonossá a földgolyót; aztán elhittem, hogy minden: az individuum, s emberi meg nemzeti szabadság csak ott lehet, ahol az egyén jogai szentek; bíztam az iskolában és meg voltam győződve arról (életem legfontosabb korszakában), hogy az ember legemberibb gondolata a zene; koncertekre jártam hát vallásos örömmel és áhítattal, és megtanultam Kodálytól és méginkább Bartóktól, hogy a népdal a teremtés teteje; reméltem, hogy a kapzsiságnak és kizsákmányolásnak véget lehet vetni, s nem törvényszerű, hogy a keménység és becstelenség mindig diadalmaskodjék; aztán rájöttem, hogy bármilyen elv alapján ragadja magához a hatalmat valamilyen - bármilyen! - embercsoport, düh és szégyen lesz a vége - és akkor, végül, kerestem olyasmit, amiben nem csalódom. A gyermekkori karácsonyestek, a szentesték kápráztak föl bennem. A Jézuska-kép, amely még apámnak, az egyáltalán nem vallásos embernek és nem is hívő embernek a szemében is mindannak szimbóluma volt, ami mindannyiunkban a legjobb, és oly közel van, talán a szívünkben (mint a remény) és oly messze van, mint minden földi megváltás-utópia, hogy bízvást jelképezhet minden jóra törekvést, a rendre elbukó jóra törekedéseket is, amelyektől a tompa emlékezet megtagadja még a kezdeti jó szándékot is - és jelképezheti a zenét meg a tudást, lappangó készségünket az önzetlenségre és önfeláldozásra, arra a jóságra is, amelyet mindig másoktól kívánunk el, holott nekünk kellene azt nyújtanunk másoknak - a karácsonyesti Jézuska nem kitűzős politikai jelvény, nem is egyetlen vallás ikonja, hanem minden, elérhetetlen, de nem felejtett jónak a jele. Én sem vagyok vallásos, én sem vagyok hívő: apámat követtem. Örülök, hogy sokáig élhettem, és íme, a történelmi korszakokat átívelő életem legvégén arra eszméltem, hogy minden ellenkező történelmi élmény, minden keserű csalódás, minden fölhabo- rodás és kiábrándulás ellen meg kell őriznünk magunknak valamit, ami ébren tartja bennünk a megfoghatatlan, az emberre legjellemzőbb hitet: hogy mégis érdemes, mégis kell, mégis van értelme elhinni önmagunknak, hogy valamikor jobbak leszünk. A gyermekkori karácsonyok emléke nevében mondom, ezt jelképezi Jézuska. Kegyetlenek vagyunk, gyanakvóak, mohók, mindig többre éhesek, elfogultak, gyűlöletre könnyebben lobbanók, mint szeretetre - de ez a jézusi jóság, amelyre reménytelenségünkben megannyiszor gondolunk, segít elviselni a rövid és a hosszú életet is: szüntelen reménykedésben. Karácsonyestéken éhen haló milliókra, gyógyítható kórokban, leküzdhető járványokban elpusztuló, reménytelen milliókra csak ezért gondolhatunk némi reménnyel... És hozzáteszem: persze, jó lenne, ha egészséges és hosszú életet élhetne mindenki - és megmaradna ez a kis remény is, minden ellenkező történelmi élmény ellenére. Mert különben mi a fenének éltem 73 év helyett 86 esztendőt? Már ötvenévesen is tudtam, az elmúlt kétezer esztendőben semmit sem javultunk; mégsem azzal búcsúzom, hogy a következő kétezer esztendő mérlege sem lesz jobb. Hiszen rosszabbak már nem is lehetünk. A karácsonyesték pedig azt ígérik, hogy még mindig, mindenek ellenére, tovább kergetjük az egyetlen boldog illúziót: a jóságos, megváltó szeretetét... Eddig Gyulus túlvilági médianyüatkozata. Lehet, hogy élethosszabbító vállalkozásomat leállítom. Gyulusnak igaza van. Nem az a fontos, hogy minél öregebbek legyünk, amikor meghalunk, hanem az, hogy valamicskével jobbak... Még a rossz és rövid életnek is csak ez a tanulsága...” - fejezte be elbeszélését a furcsa pasi, aki a pap, a menedzser és Lucifer keverékének tűnt. Az isten pártjára állt Luciferé. Lázár Ervin Maradi alak ne internetezzen Akarja ön a világ ütőerén tartani az ujját? Akarja naprakészen a legfrissebb információkat? Akar közvetlen kapcsolatban lenni a világ akár legtávolabbi részén élő ismerőseivel és ismeretlenjeivel? Tudja ön, mi az az imél, akarom mondani, e-mail? Kapcsolódjon az internetre. És én, morgó medve, miután kijelentettem, hogy nem kell a világ ütőere, nem érdekelnek a naprakész információk (maradi- ság, oh!), a távoli ismerősöknek jó a légiposta, az ismeretlenek meg jól megvannak nélkülem is, egyszer csak kapok egy soha vissza nem térő lehetőséget, a gyerekeim szemrehányóan néznek, nem sza- laszthatod el ezt a nagy alkalmat, és ím, máris itt ülök a képernyő előtt, és küzdők a webbel. Meg persze, magammal, a technikával, az álmossággal. Álmos vagyok, mert mindig éjfél utáni időbe torkollik a piszmogás, ha sikerül rákapcsolódni azért, ha meg nem, ami elég gyakori, hiszen mindenki ebben a kedvezményes telefonálási időben akar internetezni, akkor azért. Ez volna a technikai része, ezt még kibírnám valahogy, de én magam vagyok a legnagyobb bökkenő, a gyanakvásom legyőzhetetlen. Egyszer csak úgy érzem, hogy valaki vagy valakik, akik a vonal másik végén vannak, bármikor megnézhetik, mit keresgélek a gépemen s ráadásul, ha akarják, azt is elolvashatják, amit a magam számára firkálok a szövegszerkesztőn. Igaz, ha így is volna, nem sok hasznuk származna belőle, hiszen amit írok, többnyire a nyüvánosságnak szánom, s amit nem annak, abban sincs titok, semmi, ami másnak fontos lehetne; mégiscsak olyan a dolog, mintha meztelenségében küesnék az embert. A gondolatrendőrség megvalósul. Koestler, ha jól írom a nevét (vagy Orwell?),, ő jósolta meg ezt a kort, amikor benéznek az ember lakásába, fejébe, és mi balgatagon azt hittük, ez csak a szocializmusra vonatkozik, holott erre az egész modem korra érvényes, az egyén mindenek fölötti szabadságáról papolnak, közben megszüntetik az egyéniséget, kon- zumembereket formálnak, durván belegázolnak az ember legbelső ügyeibe, közprédává teszik a szerelmet, a hitet, mindent, ami csak ebben a belső zárt világban működik igazán, hiszen lényegéhez tartozik a rejtettség, a csend, csak innen tud sugározni másokra is. Most összekuszálják a soha többé eredeti áüapotába vissza nem állítható finom szövedéket, bakancsos lábakkal rá a lágy, sérülékeny részekre, valami örökre elveszik. Vagy csak én és korosztályom veszik el örökre, s az utánunk jövők nagyon jól megtalálják a helyüket ebben a nekem hazugnak tűnő kirakatvüágban? Könnyen lehet. Ember, hová tévedtél? Mit vizionálsz te itt? Most már mindegy, most már megállíthatatlan vagyok. Azért is jó, hogy eszembe jutott Koestler meg Orwell neve, ha nem is tudom, melyiket kéne éppen emlegetnem, mert az utóbbi időben egyre jobban hülyülök, alig tudom a neveket megjegyezni, s akkor ráadásul a névhez kötni az arcot... ajaj, alig megy, a múltkor zavartan ültem egy összejövetelen, mert rádöbbentem, hogy nem tudom az általam évek óta ismert résztvevők nevét. Ha hahók egy nevet, valami gyermekkori dologhoz kell kötnöm, amit még őriz a pudvás agyam. K. Zsuzsi nevét évekig nem tudtam megjegyezni, amikor végre eszembe jutott, de hiszen így hívták a félkarú embert Rácegresen, s akkor aztán már ment; ahányszor ezt a szép nőt megláttam, előbb K. bácsira kellett gondolnom, a félkarúra, hogy eszembe jusson a neve... de mi köze ennek az internethez? Semmi, inkább csak hozzám tartozik, egy kis segedelem az olvasónak, tudja, hogy hová is tegyen. Hol is hagytam abba? Ja igen, hogy benéznek a házadba. Már odáig jutottam, hogy a kábeltelevízió is gyanús. Azt nem mondom, hogy már ez a régi készülék is, de miből áll az, hogy beleraknak valami szerkentyűt, és a kábel másik végén vígan nézhetik, mi folyik idehaza, akár be van kapcsolva a tévénk, akár nincs. Na, ezek lázálmok. Vagy nem is annyira azok. 2100-ban már tud róla a gyerek is. De hol leszünk mi már 2100-ban. Lám, ez egy olyan információ, amire az internet sem tudja a választ. Pedig ahogy öregszik az ember, csupa ilyesféle információra kíváncsi. i f
