Új Dunántúli Napló, 2000. december (11. évfolyam, 329-357. szám)
2000-12-12 / 340. szám
\ 2000. December 12., kedd HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — Tárgyalni, tárgyalni, megegyezni Amikor a Pécsi Értelmiségi Klubban egy asztal mellé ült öt nagy szakszervezeti tömörülés vezetője, épp szállingózni kezdtek a hírek az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének sztrájkjáról. A kérdés tehát koránt sem az volt, vajon van-e „értelme”, létjogosultsága manapság a szakszervezeteknek, hanem sokkal inkább az, hogy miképp tudnak - ha lehet, együtt - tárgyalni és megegyezni a munkáltatókkal, és elsősorban a kormánnyal. Az MTA Regionális Kutatások Központ ügyvezető igazgatója, dr. Csefkó Ferenc vezette beszélgetés elég jól elkülöníthető témakörökre oszlott, és talán érdemes ezek mentén haladva felidézni az egyes kérdésekre adott legérdekesebb válaszokat. Egy-egy tömörülés önmagáról kiállított bizonyítványa Dr. Sándor László, az MSZOSZ elnöke: - Ha tisztességes akarok lenni, leginkább a hibákról kellene beszélni. Elvégre az 1990-2000-es időszak az érdekképviseletek szempontjából nem volt átütöen sikeres. A munkavállalók szembetalálták magukat az újkapitalizmus farkastörvényeivel, ráadásul azzal a felismeréssel, hogy csak magukra számíthatnak. Se jó érzés, se szolidaritás nem része a továbbiakban a játszmának. Sajnos, a termelő szférában folyamatosan nagy a kiszolgáltatottság, és ami még fájóbb, hogy az 5-10 fős cégeknél nem tud működni a klasszikus szakszervezet. Borsik János, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke: - Ami részünkről abszolút alapelv, hogy se eddig, se ezután nem csatlakozunk be a pártpolitikába. Nem annyira fa- nyalgásból, hanem mert úgy tűnik, hogy a magyar politikai pártok még nem szilárdultak meg eléggé, és nem lehet egy változó párthoz kötődni. Az viszont már-már bennünket is megdöbbent, hogy az érdekegyeztetés milyen mélypontra süllyedt. Eddig sem volt könnyű, de a mostani kormánnyal a legnehezebb. Gaskó István, a LIGA Szakszervezetek elnöke: - Ez a tömörülés volt az első, amelyik 1988- ban az addigi monolit szakszervezeti tömbbe képes volt beékelődni. Sokakkal ellentétben én továbbra is vallom, hogy a szakszervezetek az elmúlt tíz évben növelték az erejüket. Ennek Civil országjelentés például az az egyik záloga, hogy a civil társadalom és az értelmiség kapcsolata legyen jó. A szakszervezetek ereje - de vajon mitől erős egy szakszervezet? S. L: - Ez roppant egyszerű: a szakszervezetekre tartozó ügyekben velük, vagy a szakszervezetek megkerülésével akamak-e lépni? Mit sikerül kiharcolni? Mostanában az utóbbi körvonalazódik. Borbáth Gábor, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának alelnöke: - Bizonyos döntéseket ne lehessen meghozni nélkülünk. B. J.: - Szervezettség, jó tárgyalási készség és sztrájkkészültség. Perényi József, a Munkástanácsok Országos Szövetségének tagja: - Erre a legjobb példa a nyári egészségügyi megmozdulás volt: rögtön előkerült 15 milliárd forint! G. I.: - Szabadjon csupán annyit megjegyezni, ha egy arrogáns hatalom erővel legyőzi a civil szférát, nem azt jelenti, hogy a civü szféra a gyenge... B. J.: - Egy biztos, hogy a szakszervezetek közötti vitákat minél előbb le kell zárni, mert csak együtt lehet fellépni olyan életfontosságú kérdések ügyében mint a minimálbér, a Munka Törvénykönyvének tervezett módosítása, vagy a munkavédelem. S. L: - Lesz-e a jövő kihívásaira egységes, közös válaszunk? És egyáltalán mik azok a célok, amikért harcba hívunk? Erő akkor lesz, ha lesz azonosulás a célok érdekében. P. J.: - Semmi olyan ellen nem szabad különbözőségeink miatt fellépni, ami a munkavállalók érdekeit segíti. De ez még csak együttműködés, úgy vélem, az egyesülésre még nem érett meg az idő. Vajon milyen ma a szakszervezetek kormányhoz való viszonya? * B.G.: - Talán elég annyit, hogy az érdemi egyeztetésekből - gondolok itt elsősorban a költségvetésre - kikerült a gazdasági aspektus. Enélkül pedig az Érdekegyeztető Tanács súlytalanná lett. G. I.: - A társadalmi párbeszéd két éve voltaképpen megszűnt. A Horn-kor- mány alatt sem volt jó a helyzet, sokszor szinte csak formális, de most magyarán nulla. A kormány célja az, hogy a makroszintről tűnjenek el a szakszervezetek, szépen menjenek el a műhelyekbe, ott agitáljanak az ebédszünetben, a nagy dolgokat majd eldöntik ők maguk. És azt látjuk, hogy már a munkaadóknál is, akik különböző ügyekben, pl. Munka Törvénykönyve, a háttérben mindig a kormánnyal pacsiztak - lassan betelik a pohár. B. J.: - Arról van szó, hogy az államapparátus hirtelen tele lett tehetséges, okos, nyelveket beszélő fiatalokkal - ezt így is gondolom -, ám nekik fogalmuk sincs a munka világáról, még sose verekedtek végig egy bértárgyalást. Eszük ágában sincs a szakszervezeteket partnerként kezelni. P. J.: - Ha jól emlékszem, utoljára 1991-ben Kupa Mihály volt az, aki képes volt megegyezni a szociális szférával. Nyugdíjemelés, minimálbér, egyebek. S. L: - Láthattuk, ugye, a nagy gesztust, miszerint 2001-ben 7,3% helyett 10,3%-os lesz a nyugdíjemelés. Igen ám, de az infláció minden ellenkező híresztelés ellenére 10,4%, és nagyon úgy néz ki, hogy ez a trend nem változik, magyarán a nyugdíjak reálértékben nem emelkednek majd. Összegyűlt 524 ezer aláírás ebben az ügyben - egyetlen mozdulattal lesöpörték az asztalról. Senkit nem szeretnék számsorokkal untatni, de figyelemreméltó, hogy a reálbér-emelkedés egyre esik visz- sza: 1997-ben 4,7% volt, 1998-ban 3,1%, 1999- ben 2,3% és 2000-ben már csak 1,5%, miközben a gazdaság növekedése 5-5,6% között mozog. Ez annyit jelent, hogy rossz az elosztás, megint a munkából élők jártak rosszul. Ami a minimálbért érinti: egy jó célt egy jó passzban lévő ország mindenki keserűségére old meg. B. J.: - Teljesen világos, hogy a kormánynak nem a 40 ezer forint volt a fontos, hanem a bemondás. Más kérdés, hogy csupán ahhoz, hogy a létminimumot elérjék, 46500 forintra kellett volna emelni. De közben egy csomó dologra oda sem figyeltek. Például arra, milyen feszültségeket szül majd, hogy valaki tíz év munka után kap majd 45 ezret, a 18 évesen munkába álló meg 40 ezret. A kormányfő szerint a kormánynak ezt a kockázatot ki kell bírnia. B. G.: - Az biztos, hogy egy szakszervezet soha nem mehet szembe azzal, ha egy ország vezetése emelni akarja a minimálbért, ilyen nincs. De világosan kell látni, hogy ezzel együtt a bértábla minden értékét emelni kellett volna! Ez így nem fog megmozdítani semmit, mert ahol az eddigi bérekre nem tudnak rátenni, ott nem is fognak! G. I.: - Még az a jó, hogy a kormányfő a saját maga értékelése szerint a minimálbérrel régi szakszervezeti törekvést vitt diadalra. Mindehhez csak annyit, hogy a tőlünk legkeletebbre fekvő Nyugaton, vagyis Szlovéniában 800 márka a minimálbér. Szóval nálunk a nyugdíjak és a bérek már-már arcpirító mélységekben vannak még mindig, és mindenképpen lényegesen a gazdasági potenciál alatt. P. J.: - Csak hogy megint a saját területemről szóljak: az egészségügyben tervezett 20%-os béremelés valóban nagy dolog, jónak jó, csak lehet, hogy épp ennek eredményeképpen nem lesz aztán pénz gyógyszerre, kötszerre, miegyébre. B. J.: - Kell egy szakszervezeti program, ami túlmutat a ciklusokon. Az érdekegyeztetés mostani negligálása egy önmagán túlmutató hatást is kifejt: hiszen ilyen mintát ad a kormány a párbeszédkészségből. Nagyon rossz mintát a többségi állami tulajdonú vállatok vezetőinek, akik - már kezdjük észrevenni - kezdenek hasonlóképpen viselkedni. Épp ezért az érdekegyeztetés helyreállítása megkerülhetetlen. Nem lehet más célunk, mint tárgyalni, tár- gyalni és megegyezni. __________méhes károly „Szembetűnő, hogy a magyarországi bérek, jövedelmek, szociális ellátások, a foglalkoztatás körülményei és biztonsága, a társadalmi párbeszéd messze elmarad az EU-normáktól, sőt a gazdasági fejlődés adta reális lehetőségektől is. Ma már elfogadhatatlan ez az ellentmondás, és félő, hogy a gazdaság további fejlődését fékezi. ... A szociális dimenzió alaposabb megvilágítására szántuk el magunkat. Úgy érezzük: ez a terület nem kap elégséges hangsúlyt a csatlakozásra történő felkészülés során, pedig a lemaradások itt a legnagyobbak.” DUNAI IMRE Lúd vagy veréb Az Igazságügyi Minisztérium koncepciója szerint olyan szabályozást kell alkotni, amely a magyar nyelvet rontó hatásokat a legérzékenyebb területen, a reklámoknál, hirdetéseknél feliratoknál ragadja meg. A nyelv védelmében az állam nem az idegen nyelvű feliratok tiltásával hadakozna, hanem pénzbírsággal fenyegetve előírná, hogy azok mellett azonos méretű magyar nyelvűeket helyezzenek el. Emlékszem, az önkormányzatiság első ciklusában a pécsi városatyák is foglalkoztak hasonló szabályozási gondolattal, kiegészítve azzal is, a történelmi belvároshoz méltó jellegűek legyenek a városközpont üzletei. Mint látható: az anglomán di- vatmajmolás és a piaci törvények ezt a csírát nem engedték szárba szökkenni. Most az állam kíván bajvívóként sorompóba szállni, s meglehet, hogy a szélmalom ellen. Amikor a véleményét kérték, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöksége mértékletesebb volt, mint a minisztérium: a tagjainak többsége szerint a már meglévő, a fogyasztóvédelemről, a belkereskedelemről és a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvényeket kellene csak ilyen passzusokkal kiegészíteni. Az Akadémia magyar nyelvi bizottsága is így foglalt állást. Az anyanyelvápolók elnökségének egyes tagjai most tartanak attól, hogy mégis csak valamiféle nyelvtörvényt készít elő a huncut minisztérium „ha lúd, legyen kövér” alapon. Pedig az is felmerült, hogy talán mégsem az igazságügyi tárcának kellene kidolgoznia nyelvünk védelmét, illetve szakminisztériumi rendeletekkel is lehetne szabályozni az idegen szavak használatát. Az meg végképp kétséges, hogy minden gondot okozó társadalmi jelenség felszámolható jogi szabályozással. Ez a felfogás már egészen a földön jár. Ugyanis, ha a célterület csak az, hogy a feliratok, reklámok, hirdetések szövegében az idegen kifejezések magyarul is megjelenjenek, erre a verébre nem érdemes ágyúval lőni. Ez három-négy mondatban megfogalmazható, azokból nem kell külön törvényt alkotni. Hacsak nem önreklámból. Ami viszont bekerülhet még az országimázsunkba is. Az is egy szép, új magyar kifejezés a cégtáblafestésnél. KOZMA FERENC _______________________ Po loskák Egy kis történelem éjféli órában. Vagy talán több is annál. Horthy Istvánná mesélt a tévériportban életének egy szeletéről, arról az időszakról, amikor Magyarország az egyik legsötétebb és legnyomasztóbb pillanatait élte át, a sok nehéz pillanat között. A második világháború apró intermezzója egy repülőgép-szerencsétlenség volt akkoriban, amikor sokan feltehették a kérdést: vajon mi lesz az ország sorsa, vajon hogyan birkózik a semmivel (bábként) a politikai elit, jelesül a kormányzó és a kormányzóhelyettessé avanzsált Horthy István. S hogyan készül utóbbi Angliába repülni (gyanútlanul kifecsegi feleségének a tervét egy kijevi villában), s hogyan hal hősi halált az angliai út helyett, valahol Ukrajnában. Az asszony hisz benne: férjét a lehallgatott „kiugrási” információ miatt a németek lőtték le. Bizonyíték arra, hogy a kormányzóhelyettes-pilótának még a gépe lezuhanása előtt volt ideje a jelzőrakéta kilövésére, ami akkoriban annyit jelentett, hogy nem ellenséges repülő közeleg. De ez már a messzi múlt. És persze hiábavaló az ismeretek birtokában a találgatás (a történelem ilyesmit nem ismer), mi lett volna, ha ott Ki- jevben nem találkozik az ifjú pár, nincsenek a szobában poloskák, és István elröpül Angliába. Valószínűleg semmi. Ma is Iliescura szavaznának az erdélyi magyarok (kényszerből), s legföljebb az ifjabb Horthy túléli a történteket. Tanulság is csupán annyi, hogy kritikus időkben a lehallgató készülékekről soha sem szabad megfeledkezni. Churchill is megjárta egyszer. Jaltai időtöltése közben (Sztálinnal és Roosevelttel éppen a világot osztották föl) kijelölt villájában teázgatott a delegáció, midőn magukra maradtak az angolok, az egyikük epésen megjegyezte: náluk a tea mellé citromot is szokás szervírozni. Másnap a villa lépcsőfeljára- ta előtt, kétoldalt, egy-egy terméstől roskadozó citromfa állt. Sztálin értette a tréfát. Churchill pedig megértette, hogy itt nem ő az úr. Csak vendég. hetedik oldal HOLNAP Riport A jogsérelme miatt beperelte a munkát megrendelő kuratóriumot a szobrász, mert utólag általa jóvá nem hagyott felirat került a pécsi II. világháborús emlékműre. A szervezők szerint viszont a szentendrei művész szóban beleegyezett a mű kiigazításába, s most a perrel csak újabb milliókat akar bezsebelni. Az álláspontok tehát igen eltérnek a peres felek között. Portré Szatyor Miklós ifjú kora ellenére a sok előítélettel övezett denevérek nemzetközi hírű kutatója. Portré „Az átmenet emberei vagyunk” Arról beszélgettünk, hogy immáron az ember legfontosabb szervei csereszabatosak, átültethető a szív, a vese, a máj, a hasnyálmirigy, a tüdő, sőt a vékonybél is. Csak megfelelő számú donor legyen. Ám a transzplantáció jövője merőben más, mint az ember gondolná. gyünk felkészültek technikailag, zsebből nem állhatjuk a költségeket. Egy májátültetés 8-10 millió forint, a vese 3,5 milliós műtét. S valójában nem a műtétet végző team, a speciális tudás kerül eny- nyibe. Mi fillérek vagyunk. A gyógyszerek a drágák.- Sikerélmény? Hol lehet ezt a szakmát jól megtanulni? lünk is tanulhat, bárki.- Ön a gyermekkora óta sebész akart lenni.- Neves szegedi professzoraim, tanáraim térítettek a gyógyító orvoslás felé, hiszen kezdetben a műegyetemet próbáltam Lenin- grádban, de ott nagyon hideg- Hogy értsük ezt?- A donoroktól nyert szervek helyét minden bizonnyal a műszívek, művesék és egyéb, a technika fejlődése nyomán gyárilag készített szervek veszik át. S nem a tudományos fantasztikum világa, hanem a realitás, hogy rövidesen minden bizonnyal műanyag vagy fém alkatrészekkel pótoljuk az elhasznált emberi alkatrészeket. Ekként mi, a transzplantációra felesküdött mai sebészek ebben a műfajban az átmenet emberei vagyunk.- De ma még olykor nélkülözhetetlen a szervcsere.- Valóban az. Klinikánkon a kezdetek óta pontosan 212 veseátültetést és együtt 11 vese- és hasnyálmirigy transzplantációt végeztünk el. Most tüdőcserére készülünk. De nagyon nehéz a dolgunk, hiszen meglehetősen költséges műtétekről van szó, s bizony hiába vaDr. Kalmár Nagy Károly, a pécsi sebészeti Idinika adjunktusa 1956-ban született Budapesten. Szegeden diplomázott az orvos- egyetemen. Pécsre a szervátültetések megszervezése és elindítása hozta 1992-ben; később ő végezte az első hasnyálmirigy átültetését. Nős, felesége a gyermekklinikán titkárnő, két gyermekük van.- Az első műtétem 1989-ben volt; a beteg ma is él, s el-el látogat hozzám. A legfiatalabb mű- töttem Angliában egy tízéves fiú volt, s egyébként akár a labdarúgás, úgy a transzplantáció fellegvára is Leeds és Manchester. Mindkét klinikán hasznos időket töltöttem el a nyolcvanas években, s az eredményeinkkel sincs mit szégyenkezni. A műtötték esetében az egyéves túlélés 95 százalékos, akár a világ bármely neves klinikáján. Tehát akár návolt, s „átiratkoztam” ezért az orvosegyetemre. Talán mozgatott az is, hogy hobbim a sport, az evezés, s ezért nagyon vágytam a Tiszára. KOZMA F. Egy asztalhoz ültek a szakszervezeti vezetők: (balról) Perényi József, Borbáth Gábor, Borsik János, Sándor László, Gaskó István fotó: laufer László
