Új Dunántúli Napló, 2000. október (11. évfolyam, 270-299. szám)

2000-10-21 / 290. szám

8. oldal - Új Dunántúli Naplő A EMLÉKEZ V E 2000. Október 21., szombat i||| FORRADALOMRA Indián nyár verőfényében A diákparlament volt a pécsi forradalom nyitánya Sinka István Üdv néked ifjúság A diákparlament a pécsi egyetemek ifjúsá­gának, a jogászoknak, a medikusoknak és a Pedagógiai Főiskola hallgatóinak furcsa fóruma volt az ötvenes években. A hatalom (a Magyar Dolgozók Pártja egyetemi veze­tősége) ezen a félévenként-évenként egy­szer összehívott fórumon adott politikai tá­jékoztatót, ecsetelte a békeharc teendőit. Itt gyakoroltak önkritikát a megtévedt ifjak, itt bélyegezték meg - és e fórumon tiltották ki az iskolapadokból - a nép ellenségeit. A jellege: nyilvános autodafé. Tábla emlékezik a Pécsi Tudományegyetem 48- as téri épületegyüttesének falán arra az emléke­zetes, 1956. október 22-én megtartott egyetemi és főiskolai diákparlamentre, mely tulajdonkép­pen a pécsi forradalom és szabadságharc nyitá­nya volt. A táblát 1991-ben avatták, s azóta az egykori pécsi egyetemisták évről évre megko­szorúzzák azt. Ez a diákparlament, bár ezt is az MDP és a DISZ vezetői készítették elő, s az előkészítésé­ben hasonlóképpen jártak el, mint korábban (előre írták még a hozzászólók és a hozzászólá­sok forgatókönyvét is), mégis gátszakadást idé­zett elő Pécsett. A parlamentekre korábban kö­telezően, kényszerűségből mentek el a diákok, most soha nem látott tömegben érkeztek. Mint ahogyan azt dr. Debreceni László (akkor ötöd­éves medikus, a diákparlament levezető elnöke) most felidézi: a diákságot senki sem mozgósítot­ta, ám a levegőben érződött, hogy valami külön­leges, valami más fog történni, mint addig. És valóban. Az ifjak hozzászólásaikkal rövid idő alatt elsöpörték a pulpitusról az MDP me­gyei és városi vezetőit (akadt köztük, aki csönd­ben hazament), s ekként ez volt az első olyan diákparlament, amelyen az történt, amit az egyetemisták, főiskolások akartak. Dr. Péter Károly (első képünkön) 1956-ban harmadéves orvostanhallgató volt. Azon a hét végén barátaival szüreten vett részt, s hétfőn értesült róla a II. sz. sebészeten, így kezdődik a memorandum „Végre 11 év nyomasztó csendje után, kezdetben csak nagy óvatossággal, de ma már tomboló viharként felemelte fejét az egész magyar nép, s szóhoz jutottunk mi is, egyetemis­ták. Dagad már a keblünk a forrongó problémáktól, mégis gyakrabban fagy ajkunkra a szó, mielőtt kimondanánk... ... még mindig kételyekkel kell küzdenünk, mert azok az emberek, akik az elmúlt 11 év minden humánumát megcsú­foló tetteiket egyetemünkön elkövették, ma is meglapulva, vagy hamis utakon feljebb kerülve a funkcionáriusi létrán, in­tézkednek ügyeinkről. Mégpedig annyira, hogy mi, a tagság nem is tudunk róla.” hogy másnap délutánra diákparlamentet hívnak össze. Feltűnt ugyanis, hogy a gyakorlaton lé­vők közül több évfolyamtársát is berendelték az egyetemi pártbizottságra (Szentistványi Gyulánévolt a párttitkár], s utóbb kiderült, hogy a hozzászólásaikat „egyeztetik”.- Azt mondják, hogy az Ön spontán felszóla­lása után történt a gátszakadás, mindjárt a par­lament kezdetekor. Hogyan emlékszik vissza ezekre az órákra?- A sebészeti gyakorlat után egy Sallai utcai albérletben jöttünk össze néhányan, barátaim­mal, s amíg a többiek kávét főztek, harapnivalót készítettek, én írtam meg a követeléseinket, megfogalmaztam mindazt, amit el kellett mon­danunk. Jelesül, egy általános bevezető után pontokba szedtem a követeléseket, melyek lé­nyege az egyetemek belső tisztulása iránti igény volt.- Forradalmi tett lehetett...- Hogy is mondjam? Eltelt már az SZKP XX. kongresszusa után a hosszú tavasz és a nyár, a demokratizálódás folyamata megkezdődött Magyarországon, eltemettük Rajkot és társait, szabadon bírálhattuk a ko­rábban elkövetett hibákat. Sem én, sem mások nem akartunk egyebet, mint hogy végre igazi demokrá­cia legyen, hogy őszintén nézzünk szembe mindaz­zal, amit korábban rosszul csináltunk.- Péter Károly 1956-ban az évfolyam egyik legjobb diákja volt, szeptembertől DISZ-vezetőségi tag, a Tudományos Diákköröket Szervező Iroda tit­kára.- Valóban azok közé tartoztam, akikkel fu­tott a szekér. És mindez - ne felejtsük el, hogy merőben új szelek fújdogáltak akkoriban - erőt adott inkább, mintsem fékezett volna. Mi nem a rendszert akartuk megdönteni, csak az egyetemi reformokról álmodtunk. Tisztesség­ről, becsületről. Egyetemi autonómiáról ál­modtam, a kádert apparátus felszámolásáról, és követeltem többek - köztük Szentistványi Gyuláné egyetemi párttitkár és Tényi Jenő, ko­rábban DISZ-titkár - azonnali elbocsátását.- Milyen volt a parlament hangulata?- Csodás. Utólag a pártemberek úgy véle­kedtek, hogy az én felszólalásommal került ki a párt kezéből a „kezdeményező szerep”. Ez váóban így volt. Két bevezető előadás után, a jogi kar és az orvoskar DISZ-titkárainak be­számolóját követően kaptam meg a szót, s et­től új forgatókönyve lett a diákparlamentnek. Ki-ki elmondhatta a saját véleményét, megfo­galmazhatta mindazt, amit a változásoktól re­mél. A pulpituson ülő pártvezetők, Farkas László megyei első titkár és Czárt Ferenc vá­rosi titkár - akik ritkán vet­tek részt a mi diákparla­mentünkön, s ekkor a törté­nelmi idők okán ereszked­tek le közénk - lassan elpá­rologtak. Minden bizonnyal érezték az igazunkat, s nemigen volt válaszuk. Ké­sőbb közfelkiáltással meg­alakítottuk a Magyar Egye­temi és Főiskolai Egyesüle­tek Szövetségét, s magam is bekerültem annak 9 tagú ideiglenes bizottságába. Ké­ső este pedig egy határoza­tot fogadtunk el, melyet a kőnyomatosban, a „Pécsi Egyetem” rendkí­vüli számában még az éjjel nyilvánosságra hoztunk. Dr. Debreceni László (második képünkön) merőben véletlenül lett az októberi diákparla­ment levezető elnöke. De hogyan?- DISZ-választásokat tartottunk szeptember­ben a karon, ám mielőtt a korábbi, hagyomá­nyos módon megkezdték volna a különféle jelö­lőbizottságok megválasztását, szót kértem. El­mondtam egy rövid helyzetértékelést az ország­ban végbement események alapján. Ismert volt a Petőfi-körök munkája, lelepleződtek a párt hi­bái, azok a visszaélések és szörnyűségek, me­lyeket Rákosiék elkövettek. Nos, ennek alapján azt javasoltam, hogy mi is lépjünk már a de­mokrácia útjára, titkos szavazással válasszunk vezetőket magunknak, hiszen tudjuk, hogy ki az alkalmas arra.- Hogyan fogadták javaslatát?- Kitörő lelkesedéssel, és természetesen én kaptam a legtöbb szavazatot. A DISZ-titkár még­sem én lettem, az egyetemi pártvezetők mást ta­láltak alkalmasnak, ám a diákparlament előké­szítésekor behívtak a pártbizottságra és elbe­szélgettek velem. Mint mondották, azért szán­ják nekem a levezető elnöki teendőket, mert kompromisszumokat is ismerő embernek tarta­nak. S ez így volt, valóban.- Most, évtizedek távlatából hogyan emléke­zik azokra a napokm? Nem gondolta-e sokszor, hogy azon a szeptemberi DISZ- választáson hall­gatnia kellett volna?- Nyilván megszépül a múlt, az ember sok­szor átgondolja a dolgokat. De mindig úgy vél­tem, hogy fel kellett állnom, és ki kellett monda­nom azt, ami a szívemet nyomta. Később lett volna módom korrigálni - 1957 márciusában, a letartóztatásom előtt a KISZ megalakításához kérték a segítségemet -, de én inkább nemet mondtam, s ezt a nemet vállaltam a nehéz idők­ben is.- Hogy ért véget a parlament?- Szép vénasszonyok nyara volt azon a keddi napon, ahogy az estébe fordult, vöröslött az ég alja. És egyre többen lettünk, hiszen híre ment a városban a fórumnak, jöttek a Sopiana Gyárból, a Zsolnayból, s jöt­tek bányászok is. Az udva­ron nem is fértünk, a tömeg már kint állt az utcán. Eufóri­kus hangulatban, nagyon boldogan telt az idő délután háromtól közel este kilencig, a demokrácia, a dolgok meg­újításának jegyében. Valahogy 1989-90 forduló­ján éreztem így magam másodszor. Péter Károlyt és Debreceni Lászlót letartóz­tatták és internálták 1957-ben, majd 1963-ban (a megbocsátás idején) befejezhették egyetemi tanulmányaikat. Péter Károly ma nyugdíjas, Debreceni László pedig az ANTISZ Baranya Megyei Igazgatóságá­nak helyettes vezetője. Az 1956. október 22-én elfogadott határozat­ban az ifjak többek között megfogalmazták, hogy szabad és demokratikus választást köve­telnek, a szocialista törvényesség megtartását és politikai perekben a halálbüntetés eltörlését. Ja­vasolták, hogy az illetékesek nézzék át az ösz- szes korábbi politikai pert, a párt és az állami szervezetek vezetőit vizsgálják át, s menesszék azokat, akik a múltban törvénysértéseket követ­tek el, állítsanak szakembereket a megfelelő he­lyekre. Nagy Imre kerüljön be a kormányba, le­gyen március 15-e nemzeti ünnep, vonják ki Magyarországról az „idegen” csapatokat, hoz­zák nyilvánosságra a magyar uránra vonatkozó szerződéseket, és adják az urántelepeket ma­gyar kézbe, s végül, de nem utolsósorban köve­telik azt, hogy a diákparlamenten elmondotta­kért senkit semmilyen módon ne vonjanak fele­lősségre. KOZMA FERENC Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép! ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyat adott kezébe Isten újjá? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára írja hát, s mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát. Buda 1956. október 26. A Rendületlenül című röplap Püski Sándor kiadása, 1956. október 29. Igazság, 1956. november 1. Albert Camus: A magyarok vére Nem tartozom azok közé, kik azt kívánják, hogy a magyar nép új­ra fegyvert fogjon, bevesse ma­gát egy eltiprásra ítélt felkelésbe - a nyugaü világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, fel­venné házipapucsát, mint a fut- ballszurkolók a vasárnapi kupa- mérkőzés után. Túl sok a halott már a stadion­ban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az ink­vizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a ma­gyar nép néma ellenállása meg­maradjon, erősödjön és a minde­nünnen támadó kiáltásaink vissz­hangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény na­gyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megma­radjon addig a pillanatig, amíg ke­leten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmon­dásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Ma­gyarország többet tett a szabad­ságért és igazságért, mint bárme­lyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fü­lét betömő, szemét eltakaró nyu­gati társdalom, sok magyar vér­nek kellett elhullnia - s ez a vér­folyam most már alvad az emlé­kezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Ma­gyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - iga­zoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, re­videálva tévedéseinket, megsok­szorozva erőfeszítéseinket, szoli­daritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuza­mosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet - bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi fel- emelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások, és értel­miségiek, akik mellett annyi ehe­tetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik minden­nek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsét­lenségükben osztoztunk - miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellené­re királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a sza­badságot, amelyet ők nem nyer­tek el, de egyetlen nap alatt vissza­adtak nekünk! Gloria Victis. Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban. Bécs-München, 1986. A Nemzetőr kiadása. Farkas Árpád: Apáink arcán Itt Erdélyben a suvadásos dombok a férfiakban éjjel mélyre szállnak, reccsenve nőnek meg a pofacsontok, s a vízmosásos szemekben az árnyak nézik, nézik évezredes hosszan, hogy a türelem partjain milyen erdő ég el. Hiába kenték be a füves rétet jelszavakkal és piros borjúvérrel, mert felzúg makacs hajuk az éjben és erdőtűzként világít, forradalmas-szép arcuk foszforeszkál, hogy megleljük az utat hazáig, fiúk, fiúk, viháncoló csitkók a vad szelekben, ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk, , s e rögös földre mégis visszatérnénk, csak lábujjhegyen, halkan!: apáink hűlő, drága arcán járunk. Egy nagy egyéniség nyomában Az ifjú kutató, ritkán ugyan, de kincsre lel a névtelenek közt is. A helyi emlékezőkön túl valószínűleg kevesen tudják, ki volt dr. Kálmán János, akit Englander Petra egyetemi hallga­tó (képünkön) egy szakdolgozatában keltett ismét életre. Petra nyáron írta meg tanulmá­nyát arról a jogot végzett ember­ről, akinek a szakmai pályáját, életét először a Rákosi-rend- szer törte de­rékba.- Hogyan fe­dezte fel dr. Kál­mán János sze­mélyét?- Liptódon született, ab­ban a faluban, ahol édesapám. Igaz, nemigen is­merték egymást - mondja Petra, a Pécsi Tudományegyetem német nemzeüségi és történelem szakos hallgatója. - Nagyon sokan kísér­ték utolsó útjára 1994-ben Liptódon. Erős egyéniség, vallá­sos ember volt, akit már az ötve­nes években többször letartóztat­tak, mert bíróként nem akart be­lépni a pártba. Különösen szívós, kitartó egyénisége ragadott meg, aki a börtönben sem adta fel az el­veit, rakhatták fagyasztócellába, engedhettek rá kutyákat. Ebben valószínűleg mély vallásossága is segítette. Ez a kitartás annál pél- daadóbb, hiszen nem állt mögöt­te párt, hiányoztak a befolyásos barátok. Elvesztette az állását, három gyereke és felesége maradt egyedül, amikor börtönbe került. Jogászi hivatását később soha nem gyakorolhatta. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után is börtön vár rá, amikor évek múlva szabadul, maradnak szá­mára az idénymunkák, dolgozik pénzügyi vonalon, víz- és csator­naműnél, kazánfűtői vizsgát tesz. De a kazánfűtői munkát is olyan lelkiismerettel, szakértelemmel végezte, mint tett bármi mást is. Egy tanára mondta róla: ha az ut­ca takarítását bíznák rá, az is olyan tíszta lenne, mint a patika.- Társai körében mekkora az érdeklődés az 1956-os események iránt? Élnek-e bennük ideák, pél­daképek, ha egyáltalán szükség van rájuk?- A történészektől ez még elvár­ható, de azért a kép eléggé vegyes. Azért azt gondolom, a mai fiata­loknak is szükségük van példaké­pekre. A dolgozatot viszonylag gyorsan megírtam, kedvemre való munka volt. És feltéüenül említe­ném, hogy a bírói végzésektől a személyes apróságokig a legtöbbet dr. Kálmán János özvegyétől, Ma­rika nénitől tudtam meg. Ma már hozzá lehet jutni olyan hiteles szakirodalomhoz is, amely nem marxista alapon sorakoztatja és elemzi az akkori eseményeket.- Van egyáltalán tanulsága, summája ennek az életútnak?- Nem is tudom. Szörnyű meg­hurcoltatásban volt része 1956 után. Gyerekei se tanulhattak to­vább.- Egy gondolatot Petra jövőjéről is: ha diplomát szerez, a tanári hi­vatásnak él-e majd, vagy más cél­ja van?- Nagyon szívesen tanítanék! Csak meg lehet-e élni ezen a pá­lyán? Az biztos, hogy a tolmácsfor­dítói iskolát el akarom végezni, az­tán majd meglátom, hogy alakul. I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom