Új Dunántúli Napló, 2000. október (11. évfolyam, 270-299. szám)

2000-10-21 / 290. szám

is: fl 2000. Október 21., szombat HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — „Ha csak egy pohár vizet is adtok valakinek...” Napról napra drágul az egészségügy. Az orvosok, a szakszemélyzet stagnáló fi­zetései azonban egyre kevesebbet érnek. Kevés az új létesítmény, kevés jut fel­újításra, a körülmények korszerűtlenek. Oxigénmaszk, palack, ágytál, fecsken­dő, friss, tiszta ágyhuzat. Mindez még akad, de egyre kevesebben vannak, akik áthúzzák az ágyat, kinyitják vagy becsukják az ablakot, a sebész kezébe adják a szikét, beadják az injekciót. Legendásan balkáni vécé- és fürdőhelyzetekről hallhatunk, a fejlesztés, korszerűsítés lassan már a lehetőség szintjén sem vető­dik fel. Néhol átmenetileg, másutt véglegesen is kénytelenek bezárni osztályo­kat, intézményeket. A nagy remény, hogy az egyházak hatéko­nyan fognak tudni segíteni a betegellátás­ban, beteggondozásban, nem látszik betel­jesülni, máról holnapra megfelelni a várako­zásoknak. Paradox módon az óriási pénz­szűke mutat csak növekvő tendenciákat. Több helyszínen is megfigyelhettük, hogy az ápolói személyzetet, amely eddig java részt nővérekből állt, mostanában fér­fiak, azaz fivérek, barátok is kiegészítik a kórházakban, klinikákon. A kitűző névkár­tyákról leolvashatók a nevek. így szólítják aztán a betegek Judit-nővémek, Ibolya-nő­vérnek a betegellátókat, és mellesleg min­den különösebb feltűnés nélkül megjelen­tek a kitűzőkön az Ákos, az Imre... és így tovább - férfinevek. Pécsett, a Széchenyi tér déli részén talál­ható az Irgalmasok temploma, és újabban a mellette lévő klinika cégtábláján is ez ol­vasható. Az 1550-ben elhunyt spanyol férfi, Istenes Szent János alapította rendet a há­ború előtt még öt komoly egészségügyi in­tézmény testesítette meg a trianoni határok közé zárt Magyarországon. 1950-ben a rendtartománynak még mindig közel 50 tagja volt. Most három intézmény fenntar­tásában, ellátásában vállaltak ismét orszá­gosan szerepet. Ezek egyike, a pécsi Irgal- mas-rendi klinika is Morvái Pio pater, szer­zetes prior vezetésével. A korunk szenzáci­ós személyiségének számító, stigmatizált gyógyító szerzetes, a boldoggá avatáson nemrég túljutott, olasz Padre Pio nevét vi­selő pécsi atya jelentős erőfeszítéseket tesz az intézmény rendi jellegének helyreállítá­sára, a gyógyítást, betegellátást azonban még mindig teljes egészében az orvostudo­mányi kar látja el. A rend egyelőre csak lel­A legfőbb érték Pécsett átmenetileg bezártak egy fontos egészségügyi intéz­ményt. Vészesen drágul a gyógyítói tevékenység, sokan tá­voznak anyagi okok miatt. Pénzorientált világunkban ismét le kell porolnunk a jelszót, amely szerint „a legfőbb érték az emberi’... A betegellátásban, -gondozásban ismét szerepet vállalt egyházaknak szól csupán ez a parancsolat? ki szolgálatot teljesít.-Holott, az egyetemes irgalmon, irgalmasságon nyugvó alapelveik egyszerűek, világosak, a rendbe világi sze­mély is bármikor beléphet, hogy azután a dolog természeténél fogva betegápolói kép­zettséget és esetleg főiskolai szintű diplo­mát szerezzen. Jézus mondta - idézi Pio pater: Ha csak egy pohár vizet is adtok va­lakinek, azt úgy veszem, mintha nekem ad­tátok volna... Micsoda lehetőség, az Irgal­mas Rend is az Istennek tetsző keresztényi szolgálatra! Egyelőre az előkészületi stádiumban vannak, de már ez is igen sokat jelent. Ez a jelenlét már a Megváltó jelenléte, mondotta egy orvos, aki nem egyházi személy. Az egészségügyet általában sújtó, gyara­podó fogyatékosságok, emberi-személyzeti hiányok tartós jelenlétébe való, nagy általá­nos beletörődöttség nem túlzottan gyógyító hatású, ezért a betegeket a humánus vezető ■ IHPI* ! sas A rend tagjai a kozármislenyi autistaotthonban is dolgoznak orvosok, amennyire tudják, el is szigetelik az ilyen hatásoktól. Más a helyzet a szak- személyzettel. Előttük nincs titok. Munká­juk hihetetlenül nehéz. Több műszakos, nem ismer ünnepnapokat, olykor a kívülál­ló számára akár megalázónak is ható ele­mekkel tarkított. Bárhol, bárkit kérdezhet­tünk volna a világi nővérek közül, hasonló­an válaszoltak volna, mint akiket a volt Tü- döszanatóriumban, a Baranya Megyei Kór­ház Kardiológiai Rehabilitációs Osztályán kerestünk meg. Edit és Ilona nővér, azaz Herkéné Huszár Edit és Deák Ilona hosszú évek óta itt vég­zik nővéri-betegápolói teendőiket. Általá­nos ápolói és asszisz­tensi képzettséggel rendelkeznek, életük java része itt zajlik, a „szani” legfelső szint­jén. Kellő figyelmet szentelve a kérdésnek, megtudhattuk: a bete­gek közmegelégedésé­re. Persze, emberek lé­vén, ők is hol lelkesek, hol szomorúak, de kivétel nélkül mindig boldogok, ha munkájukról bármilyen egy­szerű visszajelzést is kapnak. - Tökéletesen elég a „köszönöm” is - mondja Ilona. A halál...? Reá, az ő megjelenésére mind­ketten különlegesen érzékenyek. A halált szerintük nem lehet „megszokni”! Különö­sen, ha idő előtt, a fiatalabb korosztályokba tartozók közül szemek ki áldozatát. A vá­ratlan éjszakai rosszullétek, az idős bete­gek különleges helyzete, kérései, a fürdeté­sek, ágytálazások fárasztó lelkiállapottal járnak együtt még a sokat tapasztalt sze­mélyzet esetében is. A munka „csúnya” ol­dalai sokakat eltérítenek erről a pályáról. Edit és Ilona nővérek esetében nem ez tör­tént. Összességében igenis szépnek tudják tekinteni mindazt, amit nem kevés áldozat­tal hivatásukként végeznek. Mindketten vi­lági nővérek, egészségügyi szakalkalmazot­tak, de ugyanakkor hívők is, nem áll tőlük távol mindaz, amit az egy emelettel lejjebb szolgáló apácák, a kozármislenyi kolosto­rukban élő Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei végeznek. Őket kolostorukban kerestük fel. Elöljá­rójuk, Francesca nővér elmondta, hogy 1990-ben alakult meg a rend Mayer Mihály megyés püspök úr engedélyével. Assisi Szent Ferenc lelkisége szerint élnek. A je­lenlegi tizennégy rendtag a betegellátásban szolgál képzettsége, végzettsége szerinti munkakörökben a Gyermekkórházban, a Megyei Kórház Geriátriai Osztályán és a Kozármislenyi Fogyatékos Lakóotthonban. A szanatóriumba látogatók sűrűn talál­kozhatnak vidám, életkedvet sugárzó, bar­na szerzetesi ruhát viselő csoportjaikkal a pécsi 34-es buszon. Egészségügyi szakértők szerint igen jó, hogy ez a folyamat elkezdődött, azaz az egyházak ismét magukra öltik régi szerepe­iket, és ha csak lassan is, de növekszik mindannak a jelentősége, amit a betegellá­tás, beteggondozás terén Assisi Szent Fe­renc és az egyetemes irgalmasság szellemé­ben végeznek. Akik másokon tevőlegesen segítenek, észrevehették már erejük meg­sokszorozódását. Ettől válhat egy szakma hivatássá. A hivatásgyakorlás azonban csa­lóka csapdákat is megtestesít. Ugyanis olyan „viszonzást” is nyújt a művelőjének, ami nem bér. Ezért aztán sok helyen vissza is élnek a hivatásgyakorlók jóhiszeműségé­vel. Sajnos, az egészségügyben mintha ezt a jelenséget igyekeznének gyakorlattá tenni politikusaink. Az irgalmasság az a készség, hogy a szükséget szenvedőkön segítsünk. A Morvái Pio atyával való beszélgetés meg­erősíti a hitet, hogy az emberbe a Teremtő több jóságot plántált, mint amennyit az ké­pes valaha is megnyilvánítani. Korunk elsi- vatagosodó lelki tájai pedig egyre szomja- sabban kiáltanak a pozitív megnyilatkozá­sok után. Érezzük is egyre többen és egyre erősebben, hogy meg kell állítanunk az egyetemes létromlást, hogy megálljt kell parancsolnunk a rossznak, felszínre hoz­ván és érvényre juttatván a bennünk rejlő elementáris tartalmakat. Segíteni kell min­denek előtt. Mindazokon, akiken egyálta­lán csak lehetséges. A segítők ereje is meg­sokszorozódik Jézus erejével, aki azt mon­dotta: Ha csak egy pohár vizet is adtok va­lakinek, azt úgy veszem, mintha nekem ad­tátok volna. BEBESSI K. IRGALMASOK AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN 1950-ig öt intézményben: PÉCS, BUDAPEST, VÁC, EGER, PÁPA ötven szerzetessel és nagyszámú orvosi, egészségügyi személyzettel 2000-ben három intézményben: PÉCS, BUDAPEST, VÁC három szerzetessel, két tanulóval és állami, egyetemi egészségügyi háttérrel BEBESSI KÁROLY Krókusz A hó alól ő startol legelőbb. A krókusz. Átfúrván a vékony havat, a fürge hóvirágot is megelőzve, ott díszeleg, ahol a hajdanvolt, üres pázsitot lehet sejteni. Igazi látványosság. Hagymás növényként egész évben a föld alatt húzódik meg. Szerényéletű. A virágke­reskedelem régóta sztárolja, ho­lott ez a tavaszjelző debütáció egyetlen igazi szerepe. Egyszeresük, mintha egy látha­tatlan kéz tűzdelné tele míves virágaival az udvar, a kert va­lamely barázdáját. Éppen, hogy rá nem lépünk. Vérfoltos lombját rég elhul­latva már, 1956 november első napjaiban a híres, pécsi Pettye alig emlékeztetett önmagára. A színészház szép bástyatomya szétlőve, az udvaron égett, füs­tölgő ágynemű, paplanok... Lánctalpak dúlták, hasogatták fel a park sík tereprészeit. Egy­helyben fordultak meg az acél­kolosszusok, ami által kisebb­fajta krátert hagytak maguk után. Lentről szemlélve a havi­hegyi kápolnát, észre lehetett venni a kanyarból előlopako­dó, a mecseki láthatatlanokra vadászó vörös csillagos harci járműveket. Ha csak egyetlen pisztolylövésszerű pukkanás hangzott is el a Mecsek felől, a tankok és a páncélautók gép­fegyverei mintegy félóráig tartó kerepelésbe kezdtek. Kimondatott akkor már a novemberi kormányzat által behívott megszállók alapelve: egyetlen fegyveres aktusra, akár csctk egy pisztolylövésre is a szovjet alakulatok jelen lévő összes fegyvernemükkel vála­szolnak. Mindezek után az üres hüvelyek és a sebtében, hevederestül otthagyott lőszerek valóságos kis kupacokként me- redeztek elő a Tettye jegenyéi­nek tövébe terített, színes avar­szőnyegből. Az ilyesmi minden korban lázba hozza és lefoglal­ja minden idők gyerekcsapata­it. Szedtük, gyűjtöttük mi is a lőszert. Nyakló nélkül tömtük degeszre zsebeink. Minek? Csak úgy. Aztán jött a hó, a kará­csony, majd a tavasz első, tit­kos virágüzenete. Kotorászni kezdtünk az eltakarodóban lé­vő hófoltok alatt. A lövedékek között akkor is ott virított a krókusz. Ezt is, azt is gyűjteni kezdtük. Látván, hogy a pus­kagolyó a szó szoros értelmé­ben mint változik virággá. A haza fényre derül A Széchenyi-tav turizmusfejlesz­tő programja keretében a Gazda­ság, Minisztérium jelentős össze­gekkel beszádl a várak, kastélyok helyreállításába. Azt csiripelik a minisztérium párkányán honos verebek, már az apropót is meg­találták: 2011-ben lesz a Rákóczi- szabadságharc elbukásának 300. évfordulója, addig 11 vár felújítását végzenék el Boldog­kő, Csesznek, Csobánc, Diós­győr, Füzér, Hollókő, Régéc, Re- zi, Sírok, Somlóvár és Szigliget. Váranként úgy 900 millió jutna a helyreállításra, múzeumok, szálláshelyek kialaküására Egyebek közt Siklós és Sziget­vár sem szerepel a listán, noha országosan nevezetesek, hiszen kiemelkedő történelmi esemé­nyek kapcsolódnak hozzájuk. Azon apró előnyük is megvan, hogy még nem hevernek ro­mokban - nem robbantották fel őket uraságaik kuruc volta bün­tetéseként -, csak az enyészet rágja őket. Most épp ezért nem fémek bele a felújítás ideológiájába. Mert a jól értésük verebek sze­rint az is van. A pozitív nemzeti lelkűiét szűkössége miatt aggó­dók úgy vétik, a várromok hoz­zájárultak pesszimista történe­lemszemléletünk, önbizalomhi­ányunk fennmaradásához. Az épen fennmaradt várak egyéb­ként gyanúsak: hajdani lakóik többsége a Habsburgokhoz való hűség miatt kapták a birtokai­kat. Hogy az évfordulós apropó fegyverletétel, nem számít. Le­het, hogy sikertörténetet farag­nak belőle a romvárakhoz illő „hass, alkoss, gyarapíts!” jegyé­ben. Végül is nem eredeti ötlet a história megszépítő renoválása. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Országos Műemlékvédelmi Hivatal vezér­kara eddig még nem hatódott meg a tervezettől, és más objek­tumokat szemelt ki a nemzeti kastélyprogramba, de ehhez egyre szűkebb a költségkerete. Márpedig a pénz beszél, a hiva­tal ugat, és az erősebb kutya.. Azért izgatja fantáziámat: ha már a kuruc-labanc ellentétet is számonkérően felelevenítik, meddig fognak visszamenni az időben? Koppánynak Somogy- ország volt a birtoka, az István­ná lett Vajké a Duna-mente és többek között Baranya. Vajon ez most jáe nekünk, vagy eláshat­juk magunkat? Egy öregember emlékirataiból Dokumentumok hetedik oldal KEDDEN Riport A pécsi cigány civil szerveze­tek és a kisebbségi önkor­mányzat közötti hosszú ideje tartó rossz viszony orvoslásá- m kedden fórumot tartanak a polgármester részvételével Egy előzetes megbeszélésen azonban szóba került az is, hogy a helyi hatalom kivéte­lezett helyzetet teremtett az egyik civil szervezetnek. Portré Dr. Tekeres Miklós profesz- szor, aki nemcsak tanszéket alapított, hanem sajátos lec­kekönyvet fejlesztett ki az orvogovábbképzésben, sza­bad idejében a dzsessznek hódol. Amikor hivatalosan is kiderült, amit mindenki tudott, hogy nem ellenforradalom zajlott ’56-ban Magyarországon, több tévéműsor forgatásában vettem részt rende­zőként, ahol az egykori szereplő­ket szólaltattuk meg. Érdekes volt riportalanyaink szerénysége. Nem hivalkodtak. Az évtizedek múltával csak egyre reá­lisabban értékelték akkori tetteiket és lehetőségeiket, csupán a meg­torlás mértékét tartották arányta­lannak „bűneikhez” képest. Egyikük, Nagy József, azt tar­totta méltánytalannak, hogy egy neves történész, aki az esemé­nyek idején még messze nem az ő oldalukon állt, s nem történész­ként harcolt, kétségbe vonta Nagy úr pécsváradi élményét. A hajdani fiatal gépkocsiveze­tő véletlenül került teherautójá­val együtt a forradalom szolgála­tába, majd a tanárképző főisko­lások közé, s velük a Mecsekbe, de átragadt rá a diákok minden józanságát nélkülöző lelkesedé­se. A pécsváradi rendőrőrs meg­látogatását a helyszínen olyan részletesen és hitelesen mondta el, ahogy azt nem lehet kitalálni. Itt, ebben a kapualjban lőtték agyon egyik társát, s e halottat vonta kétségbe a történész, mondván, hogy a korabeli doku­mentumokban sehol sem talált rá igazolást. A börtönben, tárgyalá­sokon s az éveken át tartó rendőri felügyeleten edzett Nagy József ezt inkább rosszindulatnak, mint bárgyúságnak minősítette. Hitelt érdemlő dokumentumok? - kese­rűen mosolygott. Egyetértettem vele. Megvolt rá az okom. Tizenhét éves diákként engem sem került el ’56-ban a forradalmi hevület. Szülőfalumban ott nyü­zsögtem azon az éjjelen, amikor a templomkertből eredeti helyére visszavittük a Hősök szobrát. Másnap az anyám hozta hoked­lin verset mondtam a rögtönzött ünnepélyen, és könnyes szemmel bámultam, hogy munkás, iparos és pógáremberek térden állva, es­küre emelt kézzel ordítják Rabko­vács Tibivel együtt Petőfi szavait: Esküszünk, esküszünk, hogy ra­bok tovább nem leszünk. (Ná­lunk pógárnak mondták a saját földjén gazdálkodó földművest.) Pár nap múlva jöttek az osz­tálytársaim, hogy menjek a rend­őrségre, mert ott puskákat oszta­nak. Megalakul a nemzetőrség, mi is kaphatunk fegyvert. Nem mentem. Tízéves koromban még légpuskával játszottam a verebek rémét, de addigra már viszolyog- tam minden fegyvertől. Három év múlva, amikor Sikló­son járási művelődési ház igaz­gató lettem, a járási KlSZ-bizott- ság a biztonság kedvéért kádervé­leményt kért rólam, Sásdról. S mert egy épületben dolgoztunk, bizony valaki megmptatta az ér­kezett anyagot. Ilyeneket írtak: „Elsősorban sporttal foglalko­zott...nem politizált...de 1956-ban tagja volt a megalakult nemzetőr­ségnek. Puskája száma: ????” - itt egy pontos szám állt. Hozzátették még, hogy „édesapja ötvenhatban elsőnek lépett ki a Fodrászszövet­kezetből.” Az utóbbiból annyi volt igaz, hogy szegény apám még akkor is tag volt, amikor már mindenki kilé­pett, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ő üzletében működött a szövetkezet, s tudta, csak akkor léphet ki, ha már minden fodrász­nak van műhelye, így majd vissza­kaphatja sajátját, különben nem biztos. Hogy kinek a puskáját írták a nevemre később, sejtettem a ká­dervélemény aláírásából. De csak mosolyogtam, mint Nagy József rokkantnyugdíjas, valódi ötvenha­tos veterán. Most akár féltéglával verhetném a mellemet, hogy lám, én is fegyveres ellenálló voltam, van róla dokumentum. De hát sok mindent csináltam, csak épp puskát nem vettem soha a kezembe, s dokumentumokat sem hamisítottam. Pedig a húsza* dik században egyik sem volt rendkívüli dolog. Bükkösdi László L K I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom