Új Dunántúli Napló, 1999. október (10. évfolyam, 269-298. szám)
1999-10-22 / 290. szám
Forradalom Es Szabadságharc - 1956 1999. október 22., péntek 18 Dlinántúli Napló 1956 ellentmondásai, avagy tudunk-e szívből ünnepelni? Miért nincs széles körű egyetértés? Bár ma már senki sem vitatja, hogy 1956 októberében a szabadság és a nemzeti függetlenség iránti elszánt akarat forradalmat robbantott ki, a szocialista múlt közelsége, a családokat ért tragédiák és számos más ok miatt a mai napig nem egyértelműek az ünnep üzenetei - vélekedik Szalai Júlia szociológus.- Ön szerint miért nincs mind a mai napig széles körű társadalmi egyetértés 1956 megítélésében?- A negyvenhárom évvel ezelőtti események egyedisége, különlegessége, valamint a jelenkor politikai beállítottsága együtt magyarázzák az ünnep ellentmondásosságát. Az „ellenforradalom, népfelkelés vagy forradalom” dilemma már rég eldőlt, de egy nem forradalmi beállítottságú Európa közepén maga a forradalmi jelző is halványabb a kelleténél. Ráadásul túl közel van még az 56-os napokat magában hordozó, mégis összességében rosszemlékű szocialista múlt, s egyesek azt sem felejtik, hogy a forradalmárok bármennyire egységesen léptek fel az oroszokkal szemben, a nemzeti függetlenség érdekében, erőfeszítéseik nem torkollottak rendszerváltásba. A forradalom korlátainak megértését nehezíti, hogy jelenleg olyan korban élünk, amikor „szent tabuk” dőlnek meg, s bizonyos politikai erők még a határok újrarajzolását feszegethetik a parlamentben.- Melyek az akkori viharos események megkérdőjelezhetetlen tanulságai?- 1956-ban egyet akartak az emberek. Igen erős kohézió tartotta a lelket az utcára tódulókban és a háttérből a maguk módján segitőkben. Az utolsó napokban felbukkanó különféle irányzatok ellenére ez volt az első igazán komoly, össznépi fellépés a szovjet rendszerrel szemben, az első igazán átütő erejű történelmi bizonyíték arra, hogy a szabadság és a nemzeti függetlenség iránti óhaj legyőzheti az Európa környező országaiban az ötvenes években még jellemző félelmeket. Talán azóta csak 1989-ben volt ennyire egységes és elszánt a nemzet.- Miért vagyunk most mégis visszafogottabbak a kelleténél? Miért nem tud sok család szívből ünnepelni?- Ha a kétszázezer disszi- densre, a nagyon sok családon végigsöprő emberi tragédiákra - letartóztatásokra, börtönévekre, kivégzésekre -, gondolunk, magunktól is megtaláljuk a választ. Azoknak a disszidenseknek a szülei, gyerekei, sőt távoli rokonai, akik sokáig még a szomszédos országokba sem utazhattak, még mindig hordozzák a súlyos megaláztatás okozta lelki sebeket, hiszen az új rendszerben sem történt meg a félelmek teljes feloldása, nem is szólva a tömegek erkölcsi felmentéséről.- Vagyis a mindenkori politikai hatalom tehet a legtöbbet azért, hogy igazi ünnep legyen október huszonharmadika?- A politikai elit sokat segíthet például a kádárizmus történetének teljes körű felkutatásában, az 1956-tól máig ívelő időszakot ábrázoló tényfeltáró művek - például dokumentumfilmek - születésének támogatásában vagy az 56-os Intézet megnyirbált tekintélyének visszaállításában, ám az értelmiségre is nagy felelősség és számtalan teendő hárul.- Nem mindegy, hogy egy iskolában sablon-ünnepségen vagy meghitt, családias hangulatú rendezvényen emlékeznek meg a forradalomról, úgy, hogy a diákok ne csak megértsék, hanem élményként rögzítsék a látottakat, hallottakat.- Számít-e, hogy egy-egy család életében hányadik helyet foglalja el az ünnepek sorában október 23. ?- Az ünnepek súlyozása, illetve az ünneplés módja mindenkinek magánügye, mint ahogy magánügy az egyes vallásokhoz való tartozás is. Bár messze vagyunk attól az amerikai gyakorlattól, hogy a vallási ünnepeket is iskolai szünnappá nyilvánítsuk, évfordulóink kapcsán bőségesen találunk lehetőséget az emlékezésre. A kulturális választék óriási, talán emiatt tűnhet úgy, hogy kevesebben mennek el egy-egy rendezvényre, mint régen. Ünnepelni persze otthon is lehet. A folyamatos hajszában, kenyérkeresetben megfáradt ember attól még lélekben megemlékezhet 1956- ról, hogy családja körében egyúttal alaposan kipiheni magát. Takács Mariann A patriotizmus nem nacionalizmus Beszélgetés dr. Hámori József kultuszminiszterrel Kétszer volt pécsi dr. Hámori József, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának minisztere. Először az egyetem elvégzése után, ötvenötben került a városba. Nyolc évig volt tanársegéd az orvosegyetemen, Szentágothai János mellett. Másodszor a rendszerváltás idején hívták meg, itt lett professzorrá, majd a Janus Pannonius Tudományegyetem rektori tisztébe is megválasztották.- Kézenfekvő, hogy megkérdezzem: az úgynevezett ötvenes években hogyan érezte magát egy kutató?- Mint az ismert, meglehetősen depressziós időszakot éltünk át. Az én életem is furcsán alakult, hiszen beletartozott 1956, majd az azt követő esztendők. Az intézet meglehetősen zárt volt, a politika a falakon kívül maradt. Az akkori rendszer megpróbálta az embereket leszoktatni a gondolkodásról. így aztán reggeltől estig bent ültem az intézetben és avval foglalkoztam, amit szerettem. Mert odabent gondolkodni kellett. Szentágothai iskolateremtő professzor volt, s a körülötte lévő társaságot inspirálta, sőt egyénenként is átalakította, meghatározva egész életünket.- Érdekes kontraszt lehetett az intézet és a külvilág. Mivel foglalkozott abban az időben?- Már akkor is az idegsejtek közötti kapcsolatok szerkezetével. Érdekes visszaemlékezni rá, hiszen amikor elkezdtem a munkát azt tanították, hogy az ember agyában tízmilliárd idegsejt van és ezek kapcsolódnak egymással, de azóta rájöttünk, hogy kétszázmilliárd a végleges szám és a kapcsolatok ezerszer gazdagabbak.- Erre az időszakra esik fiatalsága, netán a családalapítás?- Valóban. Mindkét lányom itt született.- A második visszatérés hozta az egyetemi rektorságot.- Nyolcvankilencben meghívásra érkeztem ismét Pécsre, ezúttal a szomszédvárba, a Janus Pannonius Tudományegyetem zoológiái tanszékére. Itt lettem professzor, majd az a megtiszteltetés ért, hogy rektorrá is megválasztottak. Bár nem volt könnyű korszak, hiszen egy modern, nagy egyetem megteremtésén munkálkodtunk, másrészt családom továbbra is Budakeszin élt. Már akkoriban azt szerettem volna elérni - ami mostanában fog bekövetkezni -, hogy miként lehetne az erőket összefogva a két nagy pécsi egyetemet egyesíteni.- Ha valakit egy egyetem rektorrá választ, akkor az egész életére elkötelezi az adott egyetem és város iránt?- Igen, én így érzem. Ma is részben itt élek, érdeklődéssel figyelem az universitas körüli eseményeket. Vallom, hogy Pécsnek a továbbiakban tanulóvárossá és kutatóvárossá kell lennie, intellektuálisan kiemelkedve ebben a régióban a környezetéből, akár határon túli vonzással is.- <4z ön által vezetett minisztérium vadonatúj a palettán, hasonlóval az elmúlt ötven-száz évben nem találkozhattunk,- A modern világban, az európai uniós országokban mindenütt akad nemzeti örökséggel foglalkozó minisztérium. Abból a felismerésből, hogy a nemzetek önazonosságukat csak úgy tudják megőrizni, ha különös hangsúllyal foglalkoznak kultúrájukkal, ami nem más, mint bizonyos örökség védelme, átvitele a múltból a jövőbe. Nálunk egyszer-egyszer volt nevében kulturális minisztérium, de az nem ilyen szándékkal jött létre.- A szellemi és az épített kultúra védelméről van szó.- És a propagandájáról. Amit úgy kell felfejleszteni, hogy ne váratlanul érjen bennünket az Európai Unióba való belépés. Jó apropó a millennium, amelynek kapcsán átalakítottuk a külföldi kulturális hálózatot. Tizenöt külhoni intézetünk működik jelenleg, most fogjuk Tallinnban létrehozni a tizenhatodikat, majd következhet Krakkó és talán Isztambul is. Intézeteink célja, hogy kapcsolatot létesítsenek a befogadó ország elit kultúrájával. Programokat is viszünk ki, mert meg kell mutatni a magyar zenét, színházat, egyéb művészeteket. Mindenesetre olyan embereket kell e külföldi intézetekbe delegálni, akik képesek bekapcsolódni az ottani egyetemek munkájába. Akár óraadókként. És ahol lehet, meg kell teremtenünk a tudományos munka végzésének feltételeit is. Végezetül sorba tartozhat, hogy most nyitjuk újra meg a Magyar Történeti Intézetet Bécsben, és majd rövidesen Moszkvában is egy hasonlót. Mert a magyar történelem írott dokumentumainak nagy része e két fővárosban van. Nagy részük alig kutatott, ismeretlen.- Megkockáztatom, hogy néha az ember úgy érzi, hogy nem mindenki számára egyértelműen öröm a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának léte.- A támadások oka nem a minisztérium léte. Úgy gondolom, hogy a párttüzek a Nemzeti Színház ürügyén a különböző érdekek miatt lángoltak fel, de már minden a helyén, s a kormánybiztos szerint tartani tudjuk a határidőket: 2002-ben felavathatjuk a nemzet színházát. Most inkább bizonyos semlegességet érzek a politikusok irányából, nem ellenszelet.- Talán mert nehezen lehet belekötni a minisztériumba?- Meglehet. Bár sokszor felteszik a kérdést, hogy mennyire van szükség ránk? Én is tudom, hogy a belügy, a külügy vagy a gazdasági tárca szükségesebb, és ha hátul ugyan, de mi is ott vagyunk a sorban.- Hogy látja ön, elégedettek lehetünk a kétezres millenniumi programmal?- Igen. De nem csak a nagyobb rendezvényekkel. Hanem amiért boldog vagyok, hogy kü- lön-külön, a 3200 településen sikerül különböző programokkal - régóta hiányzó szobrok állításával - az ünnep fényét emelni, büszkén arra, hogy ebben az országban élünk.- Száz esztendeje - a honfoglalás millenniuma idején fantasztikus dolgok születtek.- Akkoriban volt rá pénz. A mai kormánynak arra kell törekednie, hogy néhány új épület mellett megmentsük azokat az értékeket, melyekre a múlt kötelez, s amelyeket egyébként a helyiek - ott ahol van az a műemlék, köztük kastélyok és kúriák - nagy becsben tartanak. Óriási mozgalom indult meg az általunk kiirt pályázat nyomán, amire pontosan 140 milliárd forintos igény érkezett be. Mi az idén 10 milliárdot tudtunk erre költeni, jövőre 12 milliárddal számol a tárca. Ezt az ütemet megtartva nyolc-kilenc év alatt rendbe tehetjük ezt a műemléki környezetünket. A pénzek egy részét persze az önkormányzatoknak, a pályázóknak kell állniuk, kiegészíteniük.- A nemzeti tudat ébresztésének programja mennyire fontos a minisztérium számára?- Nem az egyik fontos, hanem a legfontosabb dolog. Annak az elismerésével, hogy csak a szentistváni szellemben beszélhetünk igazán nemzeti tudatról, amikor befogadó és nem irányul mások ellen. Meg kell fognunk és nem szabad kiejtenünk többet a kezünkből.- Egyelőre jó, ha egy torzót fogunk.- Való igaz, és az is, hogy ez egyik napról a másikra nem változtatható meg. Hiába mondom, hogy tessenek már nemzeti tudattal ébredni, parancsra nem megy. Bár Berzsenyi idejében - amikor egy új nemzet kialakulása történt - meg lehetett ilyesmit verselni, deklarációkban kifüggeszteni. A mai helyzetünk nem ilyen szerencsés, hiszen ne feledjük, körülöttünk globalizálódik a világ.- Éppen ezért kapja meg könnyen manapság az ember a jelzőt, ha a nemzeti tudatra apellál, hogy nacionalista.- En inkább Illyés Gyula megfogalmazását használnám. Nem nacionalistává, hanem patriótává, hazaszeretővé válik. A minap Zalaegerszegen voltam egy színházi bemutatón, Tamási darabját vitték színre - nagyon szép a nyelvezete -, s újra eszembe juttatta Tamási Áron jeles mondását, hogy avégre vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. És én ma úgy érzem, hogy végre otthon vagyunk. S amikor újra elővesszük szellemi értékeinket, melyekre nemcsak büszkék lehetünk, hanem melyek a gyökereinket jelentik, akkor újra azt érezhetjük, hogy van miért büszkének lennünk és van egy olyan értékrendszerünk és érték tömegünk, ami a globalizáció viharában is meg fog maradni. Kozma Ferenc Az 1956 októberi forradalom emlékhelyei Baranyában: kopjafa Pécsett, az Aradi vértanúk útján; vágotpusztai falurészlet; az 56-os emlékmű a 48-as téren fotók: laufer László
