Új Dunántúli Napló, 1999. október (10. évfolyam, 269-298. szám)

1999-10-09 / 277. szám

10 Dlinántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. október 9., szombat I Hírcsatorna Bemutató a Horvát Szín­házban. Pécsett az Anna ut­cai Horvát Színházban ma 15 órakor orosz nyelvű be­mutató lesz. V. Szollogub „A gyengéd szív bajjal jár” című vígjátékát a fővárosi Orosz Kulturális Központ Stúdió Színháza adja elő. Pécsi olvasókör. A Pécsi Városi Könyvtár Várkonyi Nándor Könyvtárában a na­pokban megalakult a Pécsi Olvasók Egyesülete, elnöke Keresztúri József, a könyv­tár igazgatóhelyettese lett. Az egyesület az olvasás nép­szerűsítése, a kül- és belföldi kapcsolatok ápolása mellett segíteni akarja a városi hely- történeti és történelmi kuta­tásokat is. Sikeres Levendula. A Pé­csett létrejött, cserkúti szék­helyű Levendula Színház si­keres évadot nyitott az idén. Augusztus végétől október elejéig több közép-európai ország nemzetközi him báb­színpadán felléptek, Zágráb­ban és Ostraván szakmai dí­jat nyertek Kiss Anna „Hol van a világ vége” című elő­adásukkal. Népdalaink Frankfurt­ban. Az október 13-án nyíló Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron a József Atti­la verseit és Bartók Béla ze­néjét tartalmazó CD-rom társaságában dr. Várnai Fe­rencnek, a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola Pécsi Tagozata tanárának magyar és német baranyai dalokat tartalmazó gyűjteménye is megjelenik. A fotót, videót is tartalmazó ötórás anyag multimédia- és audio-CD-ro- mon van rögzítve. Patapoklosiban a napok­ban megrendezett I. Petőfi Sándor Szavalóversenyen a felnőttek közt Jónásné Far­kas Ágnes lett az első. Az idős özv. Suba Pálné külön- díjban, Heil József festőmű­vész alkotásában részesült. Mindketten kiskőrösiek. A középiskolások közt Darin Ildikó (Kiskőrös, Petőfi Gimnázium), az általános is­kolások versenyében Antal Nikolett, a szigetvári Tinódi Lantos Általános Iskola diákja végzett az élen. Caraen-bemutató a Nemzetiben A negyvenedik évadját kezdő pécsi operatársulat Georges Bi­zet: Carmen című népszerű operájával indította a Zene Vi­lágnapján a színházi évadot. Ki­tűnő választás. Hatásosan pszi- hologizáló dramaturgia, mai musicaleket megszégyenítő lib­rettó, egzotikus, ám mégis vilá­gosan építkező zene. Jobb, mint egy operett. Biztos közönségsi­ker. Utoljára az ősbemutatón fa- nyalgott rajta az Opera Comique közönsége, mert Car­men nem volt szalonképes. Pécsett is emlékezetes siker volt mindig, már az első évad végén, 1960-ban Katona Ferenc rendezésében, amikor Komlóssy Erzsébet elementáris, szilaj Carmené lázba hozta a férfia­kat. Ezután a Horváth Zoltán rendezte, Breitner Tamás vezé­nyelte 1971-es bemutató a szin­te huszonéves, érzékiségtől sütő Mészöly Katalinnal a címszerep­ben, amikor a második felvonás­ban egy kerek kocsmaasztalon táncolt egymásnak háttal Csifó Ferenc és Uhrik Dóra, s 83-ban is... de tudom, az olvasó arra kí­váncsi, milyen a mostani elő­adás. Hát, ha tudnám! Mert hiába néztem próbát, főpróbát, elő­adásokat, minduntalan a régi bemutatók képei-hangjai kísér­tettek. Hiába, az embernek az tetszik igazán, amit fiatal korá­ban megszeretett. Attól még ob­jektíve a mai betanulás lehet jobb, mint az előzőek. Mert: Összességében egy kulturált, színvonalas produkciót látunk, néhány nagyformátumú énekes­sel, emlékezetes hanggal, s mindez színháznak sem utolsó. Bár a rendező Balikó Tamás nagyvonalúan kezelte a szövege­ket, „nem zavarta, mit énekel­nek”. A „tarka sokaság” nem a színpadon volt, hanem a néző­téren, a „fáklyás menef’-ből hiá­nyoztak a fáklyák, Jósé hiába énekelte később, hogy „úgy vág­ta hozzám”, Carmen a rózsát a földre dobta... ezek a kákán a csomók. A lényeg: az előadás mozgal­mas volt, a történet szituációk­ból építkezett, kiemelve a „sejte­tő” dramaturgia epizódjait. A záró jelenet párhuzamosságá­nak érzékeltetése, amikor a re­ményét vesztett Jósé, miközben riválisa a háttérben a bikán győ­zedelmeskedik, szerelmét szúrja le, s Carmen holttestét körülöle­lik a piros virágszirmok, amit korábban az ünneplők Esca- millo üdvözlésére szórtak, fe­ledhetetlen jelenet. Praktikus és szép Langmár András díszlete, bár nekem szű­kösnek tűnik a játéktér, tán azért is, mert minden díszlet térformája azonos. Nagyon jó ötletnek tartom azonban, hogy a harmadik felvonást nem a „csempészösvényen”, hanem városi környezetben játsszák, fgy természetesebbé válik az a dramaturgiai kényszer szülte abszurdum, hogy Micaela és Escamillo egyszer csak a csem­pészek közt terem. Pilinyi Márta ruhái kellemesek. Csak Micaelára adtam volna világosabb kék ruhát, s a vörö­sesszőke parókát sem enged­ném meg. Ő a tisztaság szimbó­luma, a bűnös és boszorka Car­men ellentéte, ruhájáról, arcáról is áradnia kell az ártatlanság­nak, s ahogy a zene is emblematikus tömörséggel ka- rakterizál, a képiségben sem ve­hetjük ezt lezserre. Szonda Éva bravúros Ebolit énekelt néhány éve a Don •Carlos-ban. Számitani lehetett most is kimagasló énektudásá­ra. Őt váltva címszerepet éne­kelni nagy bátorság. Sokan ál- mélkodtak, hogy az operettpri­madonnaként tudatosodott Bukszár Márta hogy meri ezt? Elfelejtették, hogy Bukszár a Kékszakállú Judit-ját is eléne­kelte már, s nem akárhogyan. Kortársaim arra is emlékezhet­nek, hogy a hajdani Reneszánsz Együttes fiatal barna mezzo- járól nem is gondoltuk, hogy a zeneakadémián majd szoprán­ná tupírozzák a hangját. Csak a régi lágét kellett meg keresnie. S míg a kitűnő Szonda Éva figurá­lisán picit visszafogottabb volt - bár a Kártya-áriát hátborzonga­tó szuggesztivitással énekelte -, Bukszár operettes sarmja, vitali­tása a nem zeneértő közönséget is megfogja. Tanúsítom, Pécsett bemutatón, kőszínházban nem volt még jobb Don Jósé, mint Győrft István. Virág-áriája mind­két előadáson megrendítő mű­vészi élményt adott. Vívódásai zeneileg-színészileg is érettek. Egri Sándor énekelte lehen­gerlő magabiztonsággal Esca- millót. Virtuóz személyiség. Kár, hogy most néha érthetet­len volt énekszövege. Ez azért rítt ki, mert társai általában ért­hetőek voltak. Dramaturgiailag fontos, sok játéklehetőséget és kevesebb énekesi villogást tesz lehetővé Zuniga, Remendadó, Morales és Dancairo szerepe. Ezzel él­tek is. Kuncz Lászlót, Haramza Lászlót, Vághelyi Gábort e szere­pekben dicsérni, kritikusi nagy­képűség. Elvártuk tőlük e telje­sítményt. Meg kell jegyezni azonban, hogy Rubind Péter ilyen nagyformátumú feladatot még nem kapott. Vághelyivel kettőzve énekli Morales és Dancairo két figuráját, s mint a korábbi epizódfigurákat, e fel­adatot is biztonsággal, jó muzi­kalitással oldja meg. (Csak azt nem tudom, szegény Morales miért nem visel rangjelzést? A jelmeztervező nem tudja, hogy ő is tizedes?) Mind Nagyági Mariann, mind Keszler Éva kellemesen illúzió­keltő Micaela szerepében. Ze­neileg az előbbi érettebb, Keszler Madonna-szerű figurája szimbolikusabb. Amilyen sze­rénységet árasztó parasztlány­ként, olyan tüzes a cigánylány Frasquita szerepében. A két ci­gánylányt alakítókról csak jót tudok mondani. Zsemberí Kata­lin, Réder Katalin és Tadits Ag­nes is méltó partnerei a vezető énekeseknek. Ez különösen a második felvonás Csempész­kvintettjéből és a harmadik fel­vonás Kártya-tercettjéből érző­dik. Biztos pontja a produkció­nak a Witterle Gábor igazgatta kórus, különösen a női kar. A férfiak néha, pl. a gyárkapu előtt Carmenre váró Gavallérok kórusaként nem ragyognak régi fényükben. A táncosok inkább balettet táncolnak, mint spanyol táncot, de legalább igazi balettosokat látunk. (Koreográfus: Tóth Sán­dor.) Blázy Lajos dicséretes pre­cizitással készítette elő s vezé­nyelte az előadást. Csak azt nem tudom megfejteni, miért van, hogy a két előadáson nyolcszor hangzott el nyitány, ebből egyszer tapsolt a közön­ség. Negyven évvel ezelőtt... hagyjuk ezt. Volt még egy igazi Carmen is, az ügyelő Kerék Carmen! Ne­kem ő is tetszett, csak az nem tetszik, hogy egy hosszabb szín­házi előadás után Pécsett nem lehet autóbusszal hazamenni! Bükkösdi László / Évszázados minták nyomában A népi motívumkincs még ma is áthatja a hétköznapi életet, bár jelenlétét sokszor nem is vesszük észre. Egy hímzés, egy festett tojás, egy újra elővett, nagymamák korabeli edény ak­kor is a gyökerekről vall, ha azokat sokan inkább elszag­gatni szeretnék. A legtöbb fiatal lány szíveseb­ben jár táncolni, mint néprajzi gyűjtőútra, a pécsi Janus Pan­nonius Tudományegyetemen tanuló Gombosi Beatrix azon­ban a kutatásban látja élete ér­telmét. Csak idén annyi elis­merést szerzett, amennyi más­nak talán az egész pályáján is elég lenne: négy kiállítása volt, minden nagyobb országos mesterségbemutatón szere­pelt, hímes tojásai zsűrizett al­kotások. Kiemelt díjat kapott az Élő Néphagyomány pályázaton, oklevelet a Népművészet Ifjú Mestere pályázaton, Székely­földön tanulmányúton járt, itt­hon honismereti és hagyo­mányőrző tábort vezetett gye­rekeknek. Egyetemistaként játszóházvezetői képzésben vett részt, népi kismesterségek szakoktatója.- A táborokban sikerül vala­mit átadni az örökségünkből a gyerekeknek. Sajnos, ha haza­mennek, mintha átkódolódná- nak, a látott, összegyűjtött tu­dást a saját életükbe már ne­héz beilleszteni. A családi, ter­mészetes hagyományozódás megszűnt, ezért tudatosan szervezek olyan csoportokat is, ahol helybeli gyerekekkel jövünk össze, megmutatni, hogy nem kell kilométerekre utazni az értékek megismeré­séhez. Bea mostanra már egy olyan monografikus jellegű, térképekkel ellátott, összegző munkán dolgozik a tojáshím­zés témakörében, melyhez ha­sonló még nem készült Ma­gyarországon. Olyan érdekes­ségekről mesél, mint az Er­délyben a '40-es években írott revíziós tojások, amelyeken a feliratok Háromszék visszaté­rését hirdették, vagy amelyek­re 1890-ben címert festettek, hogy a millenniumot köszönt­sék. A geometrikus és a sza­bad rajzos minták mellett a színválasztással is üzentek a régiek: a piros a szeretetet, a szerelmet, illetve Jézus kion­tott vérét jelképezi, sárga, ho­mokkal töltött tojást kapott a nem kívánt udvarló, zöldet, ha bizakodásra serkentették, míg a kék, a lila semlegesebb, ba­rátnak való színnek minősült. Bea maga is foglalkozik to­jásírással, de a hímzés a ha­gyományos formában is érdek­li. Különleges, XVI-XVII. szá­zadi úri hímzéseket is kutat.- Ezek a polgári viseletek- ben is megjelenő minták a fő­úri udvarokból származtak - meséli. - Erdélyben sok török hatás érte a formakincset, használták az ezüst- és arany­fonalat, a selyemszálat is. A motívumok a népművészetbe is átkerültek, legjobban pedig a reformációval terjedtek, az úrasztali skófiumos térítőkkel, ilyeneket a Drávaszögben is találni. A különböző szakmai és al­kotókor közül, amelyekhez Bea kapcsolódik, a Rábapatonai Hagyományőr­zők és Faluvédők Köre kivá­lik, hiszen ez szülőfaluja is. A körnek köszönhető, hogy a vagy húsz fiatal tag az ő veze­tésével három termes, gazdag helytörténeti gyűjteményt hozhatott létre. Mindenki se­gítette őket, önzetlenül, in­gyen, adták a gazdálkodó élet, a háztartás eszközeit, pedig a csíráztatott búzából készített csiripiszlihez való tálakat ma is használja a 2500 lelkes falu népe, úgyhogy időnként eze­ket kis időre kölcsönveszik a gyűjteményből. A most 21 éves Gombosi Beatrix nem keseredik el, ha arról kérdem, megéri-e nép­rajzkutatónak lenni, hiszen egyet sem ismerek, aki közü­lük milliomossá lett volna. Bea szerint nagyon sok lehető­ség, pályázat van, de azt is meg kell tanulni, hogyan me­nedzselje magát valaki. Neki azonban mindez azért fontos, mert mint vallja: az ember a múltjának, és saját múltján ke­resztül a nemzete múltjának tanulmányozásával az életét és annak értékét is jobban megismerheti. Hodnik I.Gy. Futnak A Képek Az ötödik esküvő Vigyázat, a kínosan elméskedő magyar cím: Sztárom a párom, ne vezessen félre senkit, mert ez a film nem más, mint a Notting Hill: egy elegánsan megrende­zett, könnyű vígjáték, érzelmes tónusokkal, groteszk ellenpon­tokkal, sok humorral és kelle­mes zenével. Egyszóval a Négy esküvő és egy temetés alkotói­nak új műve. Az „ötödik eskü­vő”. Sok bonyodalommal, de te­metés nélkül. A korábbi munká­hoz hasonló színvonalon. A téma ezúttal is hosszú utat járt be, míg eljutott Roger Michellhez. Kezdetben volt egy istenség, aki alászállt a felhők közül, s beleszeretett egy földi asszonyba, aztán volt egy király vagy egy nemesúr, aki leereszke­dett palotájának magasából, s egy kunyhóban szépeket mon­dott egy jobbágyleánynak (ró­mai vakáció idején még egy ki­rálylány is beleszerethetett egy újságíróba), majd egy vezér- igazgató hirtelen észrevette, hogy a gépírókisasszonynak mi­lyen bájos a mosolya. És most van egy filmcsillag (micsoda nő!), aki Londonban, ki tudja, miért, de hát egy efféle deus ex machinának miért is lenne logi­kus magyarázata, betér egy könyvkereskedésbe, ahol nap­szemüvege mögül megpillantja a bolt tulajdonosát, egy kedves, szerény fiatalembert. És ez a pillantás nem múlik el következ­mények nélkül. Vagyis találko­zik két világ, a fent és a lent, most ezeket úgy nevezik, hogy Beverley Hills és Notting Hill, összekerül az isten és a bajadér, azaz, némi szerepcserével, a ba- jadér-istennő és a szelíd férfi-ha­mupipőke. Még pontosabban: Julia Roberts és Hugh Grant. Mert ez a lényeg, a dolog sava és borsa. Ezt a témát ugyanis ki­zárólag jó színészekkel, rokon­szenves művészekkel lehet elfo­gadtatni. Mert nekem, a néző­nek, el kell hinnem, még ha né­ha kételkedni támadna is ked­vem, akkor is, hogy ez a találko­zás, sőt személyes szövetség, a sok-sok társadalmi, szokásbeli, és ki tudná felsorolni, hogy még mennyi és miféle különbség el­lenére, igenis létrejöhet. És ezzel még nem is mond­NAGY IMRE FILMJEGYZETE tam semmit. Mert nekem azt is el kell hinnem, de ezt aztán szemrebbenés nélkül, hogy mi­kor az immár Oscar-díjas film­csillag megáll a kis londoni üz­letben, és azt mondja, de nem is mondja, hanem rebegi, hogy ő valójában és most különösen csak egy egyszerű lány, aki azt kéri, hogy szeressék, semmi mást, de ezt nagyon, akkor ez csakugyan így van. Ehhez a jelenethez már nem egyszerűen csak jó és vonzó szí­nészek kellenek, hanem speciá­lisan és mellőzhetetlenül Julia Roberts szükségeltetik, szép, ér­zéki szájával és nagy őzikesze­mének szűzies pillantásával, és kell melléje ez a profi módon félszeg fiatalember, Hugh Grant, el-elakadó beszédével, tétova mozdulataival. Ha ez a páros megvan, akkor már el se lehet rontani. Az a bizonyos pillantás a napszemüveg mögül (Julia Roberts) « * i # Gárdonyi Tamás

Next

/
Oldalképek
Tartalom