Új Dunántúli Napló, 1999. április (10. évfolyam, 90-118. szám)

1999-04-11 / 99. szám

Riport: A háború üldözöttjei 1999. április 11. Összeállításunkban albán lakók és menekültek nyi latkoznak. E vallomások elvileg megbízható forrás ból származnak, de ennek nem tudtunk utánanéz ni, mert Koszovóban nincs többé szabad sajtó. Masir Rexhepi 43 éves celini matematikatanár: A bevonulás maga volt a hor­ror. Egy 22 éves embert, Ayim Ramdanit azzal gyanúsítot­tak, hogy a koszovói felszaba- dítási hadseregben harcolt. Félreállították és a szülei sze­me láttára lőtték agyon. Egy másikat, aki megtagadta a ju­goszláv hadsereg behívópa­rancsát, kiszólították a sorból, és a felesége és gyerekei előtt fejbe lőtték. (The Washington Post) Kimete Kastarti Pristinából: A szerbek megölték a fiamat, Nefzatot. Késsel felhasították a száját, kiszúrták a szemét, majd felvágták a hasát. Aztán egyszerűen kisétáltak a ház­ból, mert már úgysem volt vil­lany odabent. (Reuters) Egy pristinai tudósító: Vasárnap elmentem a kedvenc kávéházamba, ahol évek óta ta­lálkozom a barátaimmal. Min­den szanaszét volt, sehol egy szék. Középen öt rendőr állt és whiskyt vedelt. Biztos nehéz ezek után erre a helyre gondol­ni, de nekem annyi szép emlé­kem származik innen... (Global Beat Syndicate) Chahir Gahi 55 éves elezhani munkás: Éppen babot ettünk, amikor betörték az ajtót. A jugoszláv katonák a nyakunkhoz tartot­ták a fegyvert, arra kényszerí­tettek, hogy kimenjünk. Nem hagytak időt arra sem, hogy ci­pőt húzzunk. Felmenekültünk a hegyre. Útközben rengeteg ház égett. (The Washington Post) Haxhi Smajlaj 73 éves kőműves Pecről: Hét felfegyverzett, fekete ruhás ember, akiknek hatalmas aranylánc és kereszt volt a nya­kukban, körülvettek minket. Elvették a pénzünket és mind­két lányom nyakláncát. Aztán belelőttek a falba és eltűntek. Aztán visszajöttek, kiküldtek a házból, és azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek. A szomszé­dainkkal is ez történt. (The Washington Post) Shipresa 24 éves orvostanhallgató Pejából: A szerbek elválasztották a fér­fiakat a családjuktól. Azt mondták, minden férfit joguk van megölni. Sírtunk, könyö­rögtünk, letérdeltünk, pénzt ajánlottunk nekik. De ők csak nevettek és fegyvert döftek az arcunkba. Nem lőttek. Ahogy elhagytuk házainkat, felgyújtot­ták mindet. (The Times, London) Egy pristinai újságíró: Fegyveres, fekete maszkos embe­rek jöttek be kék rendőrsapká­ban és közölték: tűnés innen! Láttam az ablakon keresztül, hogy menekülnek a házakból az emberek. Mindenüket hátrahagy­ták, a személyijüket sem volt szabad magukkal vinniük. Szo­morúak voltak és megalázottak. (Global Beat Syndicate) ä \m?ú ® mmm Hadiállapot a Vajdaságban Újvidéken emberek ezrei vonul­nak éjszakánként a még egyetlen megmaradt hídra, hogy testükkel védjék a bombázástól. MENEKÜLÉS Szonja egész családja, a nagymama, a papa, az édesanyja, és a nővére családja is a hídon töltötte a csütör­tökről péntekre virradó éjszakát. „Mi közünk Koszovóhoz, mit ár­tottunk mi bárkinek is? Azt beszé­lik, azért bombázta a NATO a hida­kat, hogy elvágják a hadsereg-után­pótlási útvonalat. De nekünk, újvi­déki magyaroknak mi közünk mind­ehhez? A bombázás minket sújt, az elmúlt héten harmincezer ember maradt víz nélkül a túlparton. Az anyám magyar, az apám szerb. A rokonaim többsége magyar. Ma­gyarország viszont a NATO tagja, s ez a konfliktus valami hihetetlen ski­zofrén állapotba kergeti az ittenieket. A különböző híradásokból egymás­nak ellentmondó hírek fröcsögnek. Lassan már mi magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem...” Judit, az Újvi­déki Színház egyik munkatársa a ré­gi híd lebombázását követően úgy érezte, mindennek vége, Újvidék so­sem lesz az, ami volt. 0 lelkileg, a híd a valóságban omlott össze. A szülei meghaltak. Volt háza, lakása, egzisz­tenciája - mindent hátrahagyva me­nekült Újvidékről Szegedre. A LÉGIRIADÓT LEFÚJTAK Az átmeneti csend, no meg a tavasz kicsalja az embereket a pincékből. A felnőttek dolgozni indulnak, a köly­kök - háború ide vagy oda - igazi kölykök maradnak. Örülnek, mert nem kell iskolába menniük. Kinyit­nak a boltok, a kávézók, a kiskocs­mák. A hírek pedig természetüknél fogva áradnak. Állítólag egy kórhá­zat és egy iskolát is bombatalálat ért. A híresztelés később kacsának bizonyul, de ahhoz mindenképpen elég, hogy a kedélyeket felborzolja. A bolt előtt álldogálók nem fukar­kodnak a káromkodással, percről percre gyarap­szik szleng­szótárunk. Van, aki a NATO-t és Amerikát szidja, van, aki Milose- vicset, a többség pedig az albáno­kat küldené szí­ve szerint a po­kolba. Kató néni és Marica szomszé­dok. Mindennap együtt indulnak be­vásárolni. Már vagy 15 éve. Közben pletyiznek egy pöttynyit a szemben lakó lánykáról, akinek szépen göm- bölyödik a haskója, de apa nincs a lát­határon, Roth doktor úrról, aki évek­kel ezelőtt Rijekába költözött, Csubela Ferencről, aki a Vajdasági Magyarok Szövetségének egyik alapí­tó tagja volt, s három és fél éve máig tisztázatlan autóbalesetben meghalt. Politikai ügyekben csak eddig me­részkednek, féltik az állásukat, vi­szont a napi helyzetet a pénztárcáju­kon mérik le. A benzin literje feketén 8 márka, az étolaj a boltban 11 dinár - ha van. Ha nincs, akkor a feketepiacon kell megvenni, ott azonban már 18 dinárt is elkérnek egy üvegért. Felvágott van az üzletekben, a cukor viszont ritka kincs, s élesztőhöz is csak dup­la áron lehet hozzájutni. M'n i.i .11 i.i i tt'ii • f mwam A liszt egyelőre nem jelent gondot, mert az asszonyok még ősszel felvá­sároltak annyit, amennyi elég lesz aratásig. Már ha lesz aratás... s lesz férfiember, aki felül a kombájnra. Marica szerint a „futárok" táska­számra hordják a behívót magyarok­nak és szerbeknek egyaránt. De hát hadiállapot van, ezt mindenki tudo­másul veszi. Egy asszony, akár magyar, akár szerb, kétségbeesik, ha egy szem fiát vagy a fiait regulázzák. A fiúk közül ' aki amíg tehette, Szegednek vette az irányt. Ha elmafláskodta a lehetősé­get, vagy eddig bizonytalan volt, de van még benne elég kurázsi, akkor a zöldhatáron át menekül a sorozás elől, esetleg a környéken bújkál. A többség azonban fél, avagy a család­ját félti a szigorú megtorlástól, így in­kább beletörődik a helyzetbe, s vál­lalja a katonáskodást. S olyanok is akadnak szép szám­mal, akik harcolni akarnak. Zorán, akit még a légópincéből ismerünk, az éjszakai dermedtséget s a közös félelemből fakadó összetartozás em­lékét levakarva magáról, délelőtt tizenegykor a kocsma előtt győzködi rögtönzött hallgatóságát, Milosevi- cset dicsőítve. Benyhe Anikó, Újvidék i « Újvidéken is több épületet eltaláltak Tomahawk rakétákkal

Next

/
Oldalképek
Tartalom