Új Dunántúli Napló, 1999. február (10. évfolyam, 31-58. szám)
1999-02-13 / 43. szám
10 Dhnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. február 13., szombat Volt egyszer egy csapat Hírcsatorna Tárlat a bazilikában. Pécsett a bazilika Kocsis László termében február 13- án 16 órakor Kovács Ferenc festőművész tárlata nyílik. Az eseményen közreműködnek a Baptista Egyház énekesei. A tárlat március 16-áig látogatható. Itt az Octogon. Pécsett a Művészetek Házában február 16-án 18 óra 30-kor bemutatkozik az Octogon című építészeti folyóirat. Bojár Iván András főszerkesztővel dr. Romváry Ferenc művészettörténész beszélget. Zongoraest. Pécsett a Liszt Ferenc Teremben február 15-én 19 óra 30-tól Jandó Jenő zongoraművész ad koncertet. Műsorán elsők közt Couperin művei szerepelnek. Panorámafotók. A pécsi Ifjúsági Ház Galériájában február 16-án 19 órakor Verbőczi Patrícia fotóiból nyílik kiállítás „Távolkeleti Panorámafotók” címmel, Körtvélyesi László fotóművész bevezetőjével. Zene Dublinből. Az ír zenéből kapunk ízelítőt február 19-én 19 órakor Pécsett a Dominikánus Házban, ahol a Never Been to Dublin együttes ad koncertet. Farsangi HANGoskodó. A Bóbita Bábszínház február 13-án 10-től 14 óráig gyermekprogramokkal emlékezik meg az egy éve elhunyt Hang Gábor bábművészről. Bábelőadás mellett maszkkészítés, népszokások, népdalok tanulása szerepel a műsorban „Farsangoló HANGoskodás” címmel. Este jelmezes bálra hívják a Bóbita barátait. Növendékek hangversenye. A pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola Majorossy utcai hangversenytermében február 17-én 18 órakor a zongora szak, 18-án ugyanekkor a vonós tanszak növendékei adnak hangversenyt. Műsorukon Bach, Mozart, Haydn, Debussy, Bartók, Papp Lajos egy műve szerepel. Véget ért a 30. Magyar Filmszemle, s tudjuk, a zsűri kritikus döntést hozott: a díjak egy részét nem osztotta ki, így a fődíjra sem talált érdemes művet. Az ítéletet magam is reálisnak tartom. Tarr Béla, Gothár Péter és Szász János idén nem indult, Jancsó versenyen kívül szerepelt, a fiatalok pedig rossz úton járnak. Nincsenek jó forgató- könyvek, hiányzik az intenzív stúdiómunka. Ennek az írásnak nem lehet feladata a bemutatott termés átfogó értékelése, erre majd az egyes filmek műsorra tűzésekor kerítünk sort e rovatban. Most azt a két munkát vesszük tüzetesebben szemügyre, amelyet e héten Pécsett láthatunk. Ha egy műnek olyan hosszú címe van, mint Jancsó Miklós új alkotásának - Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten - el kell gondolkodnunk rajta, annál is inkább, mert a képsorok alighanem a „lámpás” -metaforajegyében is értelmezhetők. A szó maga, mint ismeretes, kézben hordozható edényre utal, amelyben gyertyát égetnek, de (vigyázat!) tréfásan jelenthet borral teli üveget, demizsont is. A filmcímbe rejtett szállóige „komoly” értelmének parafrázisa pedig Adynál is előfordul: „Lámpás volt reszkető kezemben. . Csakhogy most nem a Sion-hegy alatt vagyunk, hanem Pesten, közelebbről egy temetőben. A cselekmény középpontjában három sírásó áll (Szarvas József, Scherer Péter, ő a legjobb közülük, és Mucsi Zoltán). Három clown, akik tré- fás-groteszk metamorfózisok során mennek, vagy inkább bukdácsolnak keresztül, míg aztán a szereplőknek angyalszárnyuk nő, akik közt a szerzők, a rendező és régi alkotótársa, Hernádi Gyula is megjelennek, ironikusan egyensúlyozván a fikció különböző szintjei között kifeszített kötélen. Bohóctréfa? Szatírjáték? Haláltánc? Azt hiszem, mindez együtt. Töröm a fejem, pedig milyen egyszerűnek és áttetszőnek látszik az egész. A filmből hiányoznak a jól ismert Jancsó-szimbólumok, a történet (vagy inkább laza epizódsor) nem akar példázattá válni. Világos minden (a mester megvilágítja, merthogy kezében ott a lámpás, lásd fentebb). Mégse bízzuk el magunkat, csínján kell bánni ezzel a filmmel. Felszabadult viccelődésnek tűnik, lezser poénkodásnak, és az is, de én valami titkolt panaszt is kihallok belőle. S ha már a címmel kapcsolatban Adyra utaltam, jelzem, az idézett sort („Lámpás volt reszkető kezemben”) a költő így folytatja: „. . . És rongyolt lelkemben a Hit S eszemben a régi ifjúság”. Ez az, ami hiányzik ebből a filmből. A régi Jancsó nincs sehol, és ez sajnálatos ugyan, ám itt van helyette egy kamaszosan (akik nem kedvelik, azt mondják majd: szenilisen) „hülyéskedő” öregember, aki felemeli a lámpást, mármint a borosfiaskót, s jókorát húz belőle. Esze ágában sincs magával cipelnie korábbi, immár kanonizált énjének a szobrát, ezt rábízza az ítészekre, s inkább felteszi a bohócsipkát. Legyünk hát vidámak és boldogok, még akkor is, ha kicsit szomorúak vagyunk! Jancsó filmjének hangnemváltása abban is kifejeződik, hogy korábbi operatőre, Kende János helyett most Grunwalsky Ferenccel dolgozott, aki elődénél keményebben és empiriku- sabban fogalmaz, s az időbeli folyamat érzékeltetése helyett inkább térben bontja ki a képet tágas totálfelvételeivel. Tímár Péter is szólamot vált a 6:3-mal: ez eddig a legérzelmesebb vígjátéka. Nem gégék, inkább valódi helyzetek alkotják, amelyek között, persze, harsányan kacagtató is akad, például az „eleven szobor” jelenete, de a szituációkat a rendező nem élezi ki mindenáron, s nemegyszer szándékosan lelövi a poént, mint a főhős, aki előre bekonferálja a gólokat. Ez egyébként egy idő után veszít érdekességéből, sőt unalmassá válik. Néhány helyzet pedig egészen elnagyolt: nagy kár, hogy a filmben szereplő írók figurái úgyszólván csak odavetett skiccek, pedig akár szatirikus arcképcsarnok is lehetett volna belőlük. Frappáns ötletnek tartom viszont, hogy Hidegkúti Nándor 9-es meze lesz az a varázseszköz, amely hősünket, Tuttit, a kukást és focirajongót, vagyis a lendületesen, erőteljesen, de talán nem elég árnyaltan komédi- ázó Eperjes Károlyt visszarepíti a múltba. 1953. november 25-ére, s így Tutti, aki ezen a napon látta meg a napvilágot, „élő egyenesben” meghallgathatja az évszázad mérkőzésének közvetítését, miközben eredeti önmaga éppen megszületik. A daliás fociidők ugyanakkor komor éveket idéznek: fásult arcokat látunk, fel-felbukkanó rendőröket és málló falakat, mindenki összerezzen, ha megszólal a csengő, s amikor felzeng a Himnusz, a fodrász (Kállai Ferenc) attól fél, hogy bevonják az iparengedélyét, miközben egy boltban a „jó kedvvel, bőséggel” gondolata jegyében a panaszos úr (Reviczky Gábor) a kabátjába csúsztat egy elcsakli- zott tábla szalonnát (feje fölött tábla: „Véd- jed a közvagyont!”). Tímár Péter találóan, stílusosan érzékelteti e világ „történelem előtti” hangulatát. A nagy meccsből természetesen semmit sem látunk, csak Szepesi György legendás közvetítését halljuk Tutti kommentárjaival, a kamera pedig mozdulatlanul lecövekel, s olyan statikus felvételeket produkál, mintha Griffith korában volnánk. Ez egyébként nem kis nehézséget jelenthetett a forgatáskor, mert mindent a felvevőgép elé kellett rendezni, de megtérül a befektetett energia, mert ez a kissé merev, színpadias jelleg is hozzátartozott • a felidézett kor hangulatához, ízlésvilágához. íme, két film a szemle terméséből, frissiben. A többi? Hát... majd meglátjuk. Nagy Imre Eperjes Károly Tutti szerepében, Tímár Péter filmjében A hazáért mindhalálig! Amerikában íródott és pécsi nyomdában készült el a Ludovika története Budapesten, az Üllői út északi oldalán, a 80. szám alatt áll egy hatalmas épülettömb, hatalmas parkkal körülvéve. Ez az épület a magyar katonatiszt-nevelés ősi otthona, amit a nemzet akaratából és a nemzet összefogásával építettek a múlt század harmincas éveiben, de ahol a hazafias szellemű tisztképzés csak 1872-ben indulhatott - az 1948/49-es szabadságharc következményei miatt -, s amely nem élt meg száz esztendőt sem. Hiszen 1945-ben a Ludovika Akadémia megszűnt. Persze a dicső történethez tegyük hozzá: a ludovi- ceum 1849 januárjában nyitott kaput Mészáros Lázár hadügyminiszter szorgalmazására. A ma még élő ludovikások azonban nem akarták feledni a múltat, az egykori harcostársakat. A magyar honvéd tisztképzés kérészéletű, sok viharral terhelt időszakának (gondoljunk csak a két világháborúra) színhelyére, az alma mater szellemére, az onnan kikerült bajtársakra emlékezik a napokban megjelent vaskos történeti kötetben egy valaha volt ludovikás, a kanadai Calgaryban élő Rada Tibor m. kir. hadnagy. Olyan fantasztikus „történelem- könyvet” készített el, mely legegyszerűbben és kézenfekvő módon méreteivel jellemezhető: több mint 800 oldalon 751 felvétellel illusztrált a mű, s nem lesz kevesebb a nyomdai munkálatok alatt lévő második része sem. Éppen ezért meglehetősen nehéz dolga van a recenzor- nak, hiszen hosszas áttanulmányozásra, alapos olvasásra nem futotta idejéből. A könyv amúgy is olyan, mellyel nem egy szuszra kell megbirkózni, hanem elő-elővéve, a tartalomjegyzék kínálata alapján bele-beleolvasgatni. Igen, beleolvasgatni, attól függetlenül, hogy kötődik-e valaki (akár személyesen, akár szülő vagy nagyszülő révén) az akadémiához, akár nem. Hiszen önmagában is érdekes a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia története; az a felkészítési és nevelési mód, mellyel felvértezve éltek vagy haltak a történelem lapjairól is ismert - és kevésbé ismert - főtisztek, tábornokok, hadvezérek. A bajtársak. Hiszen, mint azt a jelen sorok írója megtudta, e bajtársi összefogás eredménye a könyv is, melyet ugyan „csak megírnia” kellett az egykori hadnagynak (tizenkét év munkája volt), de amelynek kiadására már nem futotta volna. És ekkor fogtak össze a „ludovikások” a számukra dicső múlt dokumentálásra, sokan és sokfelől. Főleg persze a tengerentúlról, hiszen a második világégést követően (1945 után) majd a forradaBárkay Imre festménye: ünnepi hadnagyavatás lom után (1956) a ludovikások nagy részét is hazájuktól távolra kényszerítette a történelem. Egy a menekültek között vitéz Bánkuty Géza, az 1956-os forradalom fegyveres harcosa, tartalékos honvédezredes, aki nemes bőkezűséggel sietett magára vállalni a mű megjelentetésének költségeit. Bánkuty Géza az USA- ban él, gyáros. A könyv első kötete tehát megjelent a pécsi Gálos László vezette nyomda kiadásában, gyönyörű szépen, egyelőre 3000 példányban, de már az utánnyomást fontolgatva. Hiszen az érdeklődés meglehetősen nagy. A ludovika jelmondata „A hazáért mindhalálig!”, amely sok ezer ifjú tiszt szájából hangzott el az akadémia 72 esztendős történetében, hiszen valójában csak 1872-ben kezdődött el a tisztképzés a már korábban felavatott épületben. De talán nem érdektelen feleleveníteni, hogy az 1808-as (!) pozsonyi ország- gyűlés VII. törvénycikkébe iktatták be eleink a magyar katonai akadémia megalapításának szükségességét, s hogy Mária Ludovika királyné - rá emlékeztet az elnevezés - koronázási ajándékait ajánlotta fel az intézmény létrehozására. Adakoztak aztán természetesen még sokan mások, mire megíródhatott az akadémia alapító okirata, mely emléktáblán állott, s melyet 1945-ben vertek le az épület faláról. Kozma F. A pirogránit fogságában Mokány, tömbszerű ivókútjait finoman ellenpontozzák a takarékosan elhelyezett díszítőmotívumok. Duzzadó keblű, hosz- szúnyakú pirogránit-nő „kacsint” le ránk a Konzum Áruház faláról. Törökös keleti varázs Pécsett a Kereskedők Háza monumentális függőlegesekkel tagolt homlokzatán. Szépia-vörös padsor valahol egy siófoki kertben. Somogy megye domborművű címere Kaposváron. De Fürtös György keramikus- művész számára, mint mondja, „pécsi gyerek lévén, tán a villamos a legkedvesebb a Corso Kávéház fölött. Valami rózsa- köteget kotor maga előtt. Masni van az áramszedőjén”. Mert a villamostól is illően el kellett búcsúzni. Na és a humora! A tejfölös bögrébe szorult macska álma. A Boldogság Házán lévő, seprűt szorongató, csíkos harisnyás hölgy, akinek a lábát minduntalan letörik, s most egy gipszcsizmával szeretné - figyelmeztetésül is - pótolni. Egy autós mániánkról szóló szarkasztikus kerámiája már rég az Iparművészeti Múzeumé. Fürtös György Munkácsy-dí- jas keramikusművész a napokban múlt hatvanéves. Valamikor építésznek készült, de mivel tudott rajzolni, a Budapesti Iparművészeti Főiskolára vitte a sorsa, ahol Borsos Miklós, Csekovszky Árpád tanítványa lehetett. Majd 1962-től nyugdíjba vonulásáig egyetlen munkahelye volt: a Zsolnav Porcelángyár. Tervező, Török János, Fekete János nyomdokain, ahol Gazder Antal, utóbb Móker Zsuzsa, Keményffy Gábor és Krawczun Halina is dolgozik- dolgozott. „A keramikusmunkában akár meg is lehetett volna engem szakítani, annyira szeretem csinálni” - jegyezte meg egy találkozásunk alkalmával. Igaz, visszavett a tempóból mondja. Kiállításra készül. A Pécsi Kisgalériában mutatkozik be novemberben - ez a bensőségesebb, kisebb lépték a neki való. Varsót, Sao Paolót, Faen- zát, Torontót bejárt munkáit „élőben”, s a másutt, más városokban megvalósított nagy térplasztikáit fotók segítségével idézhetiük maid fel. B. R. Közgyűlés A Pécs-baranyai Kórus és Zenekari Szövetség közgyűlését a Civil Közösségek Házában tartotta. Kertész Attila ügyvezető titkár beszámolójában emlékeztette a hallgatóságot arra, hogy a szövetség 10 évvel ezelőtt Magyarországon elsőként a mi régiónkban szerveződött meg. Gazdag az idei év programja is. Márciusban rendezik meg a Pécsi Da- lösnapok koncertjeit, áprilisban az Éneklő Ifjúság koncertjeire várják a diák kórusokat. Az idén emlékezünk Bárdos Lajosra születésének 100. évfordulóján. Végül a jelenlévő karnagyok megerősítették Tillai Aurélt elnöki, Tóth Ferencet alelnöki, Kertész Attilát ügyvezető titkári posztján. 4 k » 1 Gárdonyi Tamás
