Új Dunántúli Napló, 1999. január (10. évfolyam, 1-30. szám)
1999-01-23 / 22. szám
6 Dlinántuli Napló Kultúra - Művelődés 1999. január 23., szombat Az igényes zenére és koncertekre továbbra is van igény fotó: Tóth l. Vannak még titkos zeneimádók Nem igaz, hogy a klasszikus muzsika már nem érdekli az embereket. Még az is megesik, hogy néhány fiatal belóg a komolyzenei koncertre, mert ha megfizetni nem is tudja, de ő is hallani akarja, amit a többiek. A régióban a Dél-Dunántúli Filharmónia vagy ezerötszáz felnőttnek és majd tízszer ennyi fiatalnak teremti meg a zene élvezetének gyönyörködtető lehetőségét. Hírcsatorna A Művészetek Háza ajánlatából. „Az utolsó ablakzsiráf’ címmel jelent meg Zilahy Péter 28 éves költő második kötete. A rendhagyó alkotást 26-án 18.30- kor mutatják be a közönségnek a pécsi Művészetek Házában, ahol a szerzővel Ágoston Zoltán, a Jelenkor szerkesztője beszélget. Az esemény előtt 18 órakor nyitják meg a „Képeskönyv” bemutatót, melynek anyagát a könyv képeiből állították össze. (ly) Kiállítás. A Civil Közösségek Háza Gebauer Galériájában tárlat nyílt Ke- ményffyné Krawczun Halina iparművésznő munkáiból. A válogatás február 18-áig látogatható. A pécsi Gyöngyszem Galériában február 4-éig még megtekinthetők Pongrácz Éva festményei. A Pécsi Horvát Színház Csopor(t)-Horda Galériájában Daniel Butala horvátországi képzőművész alkotásai láthatók. (ly) Színpad és könyv. A Pécsi Kulturális Központ programajánlója szerint január 29-én 17 órakor a Ltenau Házban a pécsi német nyelvű színjátszás történetéről beszél Márfi Attila levéltáros. 27-én 17 órakor a Bagolyfészek könyvesboltban író-olvasó találkozó lesz. Méhes Károly íróval Balogh Robert beszélget. (ly) Gyermekszínház. Az Apáczai Nevelési Központban Pécsett január 25-én 10 órakor, 26-án pedig 10 és 14 órakor a BÁBOVI Színház lép fel, zenés bábjátékot adnak elő. A produkció címe: „A kiskakas gyémánt félkrajcárja”. (ly) Művészfilmek. A Művész Örökmozgóban Pécsett 24- én Mike Leigh A két angol lány című filmjét vetítik, 25-én Emir Kusturica Cigányok ideje című alkotása, 28-án pedig Akira Kuro- szava A vihar kapujában című filmje kerül bemutatásra. A Művészetek Háza házimozijában 27-én 18 órakor Theo Angelopulosz Odüsszeusz tekintete című munkája látható. (ly) Amikor világossá lett, hogy a haldokló Országos Filharmónián már semmilyen újraélesztési eljárás sem segít, területi alapon létrejövő közhasznú társaságok vették át a komolyzenei programszervezés feladatát. A Filharmónia Dél-Dunántúli Koncertszervező és Rendező Kht. egy éve működik, s vezetője, Várnagy Attila máris örömhírekről számol be.- Pécsett és Baranyában négy évtizede rendszeresen zajlottak a zenei események, de Kaposváron például nagy győzelmet arattunk, hiszen ott már hat éve várta a közönség, hogy színvonalas hangversenysorozatot hallgathasson. A következő helyszín Szekszárd lesz. Az évi 154 koncertből 126 azért tavaly is ifjúsági volt, a legváltozatosabb színpadokon, művelődési házakban, tornacsarnokokban, zsibongókban. A kis baranyai falvakból nem tud a megyeszékhelyre utazni a gyerek, ki kell vinni hozzá a muzsikát. A jegy nem drága, 3 koncert ára is csak 3 közepes adag fagyi, de még így is van, aki két részletben fizet. Házasság a zenekarral A nonprofit cégként működő Dél-Dunántúli Filharmónia, ha minden költséget maga állna, nem jönne ki az évi támogatásból. A Pécsi Szimfonikus Zenekarral történő házasság, vagy inkább élettársi viszony azonban mindkét félnek hasznos.- Ez az együttes az ország legtöbbet dolgozó zenekara - állítja Várnagy Attila. - Muszáj is neki, hiszen a fenntartó ragaszkodik a bevételhez. Messze vagyunk még attól az eszményi állapottól, amit például Olaszországban tapasztaltunk, ahol a város megveszi a koncertsorozatot, s azután ingyen odaajándékozza a polgárainak. A kultúra bosszúja Zenei programokból persze túlkínálat van. Pécsi viszonylatban 1500-2000 érdeklődővel számolnak, ebből úgy 1000 vesz nagyzenekari bérleteket. Vannak olyan hetek, amikor minden egyes napra találni lehetne igényes műsort a város különböző intézményeiben. Egy bérlő ezt az ajánlati bőséget „intellektuális büntetésnek” nevezte, mások szerint meg arról van szó, hogy a kultúra „megbosszulja” magát. Bárhogy is van, minden programra nem mehet el mindenki, és a fizetőképes kereslet sem nő az égig. Jellemző adat, hogy míg például 10 évvel ezelőtt a fővárosban 12 rendező cég volt, és évente 1200 koncertre került sor, ma 86 cég van és 2000 hangversenyt tartanak. Helyi viszonylatban is ezek az arányok. A kultúrának azonban továbbra is ára van. A szponzori támogatás elenyésző, a pályázati meg bizonytalan, bár a kht. sikert remél a „Kereszténység 2000 éve” címmel beadott anyagtól. A egyházi zene legszebb darabjait bemutató sorozat jövőre indulna. — El kellene már érni végre, hogy legyen értéke a produkciónak - folytatja beszélgető- társam a pénzről és költségekről szóló gondolatmenetet. - Olyan bevételre van szükség, amelyből a fellépő művész meg tud élni, a zenekar hangszereket vehet, s ne azért maradjanak ki művek, mert túl sok a jogdíj. Manapság egy koncert nemcsak abból áll, hogy néhány tehetséges muzsikus leül és játszik. A kottakölcsönzés például egy szimfónia esetében 140- 160 ezer forint is lehet, és a szerzői jogok betartását is árgus szemekkel figyelik. A Dél-Dunántúli Filharmóniában dolgozóknak azonban vannak rögeszméik. Ilyen a helyi tehetséges művészekkel való közös munka, akiknek szeretnének fellépési lehetőséget biztosítani, és ilyen a Korunk zenéje című sorozat is, melyben szerepelt már az Amadinda együttes, legközelebb, február 1-jén Kovács István és Sel- meczi György lép fel, majd a Florentin Kamarazenei Műhely következik. A közönség szíve A zenebarátok szívét más is megdobogtatja, elég, ha csak a nagyzenekari klasszikusokra vagy az oratóriumbérletre gondolunk. A legjobban azonban talán az tenné boldoggá a közönséget, ha végre igazi hang- versenyteremben élvezhetné a muzsikát. Mert jó ugyan a Liszt-terem, tágas a POTE- aula, és elegáns a Nemzeti Színház, de kiváló együttes, igényes zene és értő hallgatóság méltó környezetet érdemel. Hodnik I. Gy. Almok a Pál utcáról Csodálatos képessége az embernek, hogy feltételes módban is tud gondolkodni. Ez teremti meg a képzelet játékait, ad teret a szárnyaló fantáziának vagy éppen az önmarcangoló visszatekintésnek. A Pál utcai fiúk pécsi, Soós Péter jegyezte előadása nem csupán az ismert Molnár Fe- renc-történet. Németh Ákos dramaturgiai közreműködésével, és Ágh Márton díszlet- tervező ötletes terében egy (a megvilágítással is megkülönböztetett) időjáték zajlik, melyben a húszéves érettségi találkozóra érkezők révednek vissza a grund körüli, tragédiával megpecsételt harcra. A révedés alapos, hiszen míg a találkozó társasága egészen mai, addig emlékeikből a háború előtti békeidők kelnek életre, ezt erősítik Szűcs Edit jelmezei is. Az idő persze talán nem fontos, sőt alkalom, hogy elmerengjünk generáció- és korszakváltáson, a gyermekkori rajongáson és a későbbi élethazugságokon. A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházának új előadása jó. A premieren összefogott, lényegre figyelő produkciót láttunk. A mesét ugyan dióhéjba kellett sűríteni, viszont több lehetőség maradt a jellemeknek, melyeket láthatóan nagy ráfordítással, de nem mindig azonos hatásfokkal dolgoztak ki a szereplők. Az előadás kellemes meglepetése a Nemecsek szerepében bemutatkozó, 15 éves Czár Gergő. A fiú tehetséges, és valódi elhivatottság érződik belőle. Átélten, őszintén játszott, az viszont nem lesz baj, ha a hadarást nem tanulja el az idősebbektől. A felnőtt férfiakból farakásokat és gittgolyót védő kamaszokká való átalakulást többnyire hihetően oldották meg a színészek. Fillár István ötösre abszolválta Bokát, akit az esze vezérel, ezért is tud győzni az érzelmeinek jobban kiszolgáltatott Áts Ferin (Rázga Miklós). Áts Feri, aki egyébként maga is pozitív hős, ebben az olvasatban azt a győztesekről és vesztesekről szóló amerikai modellt példázza, hogy akit egyszer legyőznek, az legyőzött marad. Bajomi Nagy György képes volt az „áruló Geréb” kategóriát új színekkel gazdagítani. Tóth András Csónakosa szinte rejtői figura, míg az úrifiú Csele Széli Horvát Lajos pontos alakításában még felnőtt korában is hiteles. A szorgos és aggódó Richter (Sramó Gábor) mellett jó volt a kis Pásztor szerepében Urbán Tibor is. Az Ujláb Tamás megformálta Weisz már zavarba ejtőbb, hiszen a Gitt-Egylet ötletadójaként nem illik hozzá későbbi bambuló arckifejezése, és az sem világos, hogy Kolnay (Lipics Zsolt) az osztály bohóca-e, vagy egyszerűen csak kijátszik a nézőtéren ülő barátainak. Rácz tanár úr szerepében Bánky Gábor alakította ki a tanárok örök prototípusát, N. Szabó Sándor pedig Geréb apjaként az elfogult atyáét. Kis és sajnos csak jelzésszerű szerep marad Nemecsek anyjának (Füsti Molnár Éva), és Nemecsek apjának (Krum Adóm), ezen talán több meta- kommunikatív jel segített volna. Az előadás érdekessége, hogy a vörösingesek csatára készülődésében egy másodpercre beleérződik a világháborús Németország fanatikus ifjúságának stílusa, akkor is, ha Átsék végig tisztességesek maradnak. Az első felvonás mindenesetre a „Háború!” felkiáltással zárul, ezt a szót pedig kockázatos megtapsol- tatni. Hodnik Ildikó Gy. A grundot meg kell védenünk! fotö: Müller a. Futnak a képek filmjegyzet Feljegyzések a patkánylyukból? Olykor a gengsztervilágban is akad egy idilli pillanat Szomjas György új filmjének a címe, gondolom: szándékosan, erősen félrevezető. Gengszterfilm, olvasom, s máris a hírhedt alvilágra gondolok, olyanra, mint az amerikai, nagy formátumú maffiózókra, nevezetes bűntényekre, izgalmas leszámolásra, a jó (Jó) és a rossz (Rossz) küzdelmére. Ilyesmikre. Ehelyett itt egészen kisszerű figurákkal találkozunk, majdnem azt mondtam, pitiáner alakokkal, de hát annyi vér tapad a kezükhöz, hogy ezt azért visszavontam. Maradjunk abban, hogy kispályás nehéz fiúk, kétbalkezes, tökkelütött legények. Rosszul csukják be a kocsiajtót, kidől a lopott holmi, bankrablás közben elcsúsznak és hasraesnek, az akció folyamán leesik az álbajszuk, az aprópénzes táskákat viszik el a milliók helyett, és így tovább. Aztán marakodnak ötezer forinton, átverik egymást, ész nélkül lövöldöznek mindenre, ami mozog, egymásra is. Szóval ilyenek. Gondolom tehát, hogy a címet ironikusan kell értelmezni, valahogy így: Gengszterfdm magyar módra. Csakhogy ezzel a „magyar móddal” kapcsolatosan több kérdés is felvetődik. Ha magára a történetre figyelek, akkor egy idő után elkedvetlenedem, s már nem nagyon érdekelnek ezek a semmitmondó szereplők, nevetni nem tudok rajtuk, komolyan venni őket meg nem akarom. Ha viszont úgy nézem a filmet, hogy az elmúlt tíz év eseményeinek egyfajta alvilági tükröződését keresem benne, akkor pedig még bosszankodom is, mert a primitív sztori szűkös horizontja alig enged kipillantást a világra (ilyen például Szőke András kidobóemberének bumfordi rablómeséje egy új cég nyitó fogadásán, afféle kínos elszólás, ami nagyon is odaillik, de ez kevés), s inkább csak néhány immár közhelynek számító idézetet kapunk az en- dékások kiengedéséről vagy a taxisblokádról. Leginkább talán még az az olvasat tűnhet a legéletrevalóbbnak, amely valamiféle groteszk rozsdatemető-parafrázist lát a filmben. Átalakul fönn a világ, formálódik a történelem, de lenn, vagy még annál is lentebb, a patkánylyukban a normák nem változnak, legfeljebb „vállalkozói formát” ölt a bűnözés. Ám ez a változat sem sugároz semmi maradandó értékű üzenetet. Próbára teszem hát magam: nem értelmezem a művet, egyszerűen arra vagyok kíváncsi, mi maradt meg belőle leginkább a szememben. Nos, három jelenség. Bacskó Tünde izgalmasan érzéki és fölényesen szellemes hősnőalakítása, Mádi Szabó Gábor egyperces, mégis súlyos epizódszerepe (mellette hirtelen milyen jellegtelenné válik Mucsi Zoltán főalakja!), s végül Grunwalsky Ferenc leleplező fényképezése, amelynek fekete humora, komikus villódzása sejteti velünk, hogy milyennek kellett volna lennie az egész filmnek, ha . . . Ha... De mégsem . . . Nagy Imre Hodnik Ildikó Gy.
