Új Dunántúli Napló, 1998. november (9. évfolyam, 299-328. szám)
1998-11-18 / 316. szám
1998. november 18., szerda Háttér-Riport Dünántúli Napló 7 „Az ellenszélben is van valami jó” Beszélgetés Moldova György íróval A Lakinger Béla zsebcirkáló, mint a szocializmus szatírája, H. Kovács színes történetei, vagy éppen a Komlóról szóló riportkönyv - sokak kedvenc könyvélményei ezek a munkák. Szerzőjük, Moldova György a közelmúltban Sellyén járt.- Önnek sok olyan könyve, novellája jelent meg, amely szatíraként bírálta a fennálló rendszert. Gondolom, nem volt népszerű a felsőbb vezetők között.- Nem, sőt most sem szeretnek. De ez nem túlzottan zavart, én sosem a szerveknek, hanem az olvasóknak és magamnak akartam megfelelni. Valóban volt egy jó erős ellenszél, de ebben is van valami jó: nem esik pofára az ember.- Olyan esete nem volt, amikor az olvasóknak nem tetszett valamelyik írása?- A legtöbb fenyegetést a rendőrségről szóló könyvem, a Bűn az élet után kaptam - általában a csibészektől. Megesett, hogy otthon voltunk, csörgött a telefon, a feleségem vette fel. Beszélt valakivel, majd halott- sápadtan jött vissza. Valaki azt üzente neked, mondja, hogy a hulládat egy lóba fogják varrni. Nyugodj meg, válaszoltam neki, azt hiszed, megérek én bárkinek is egy ló árát? Tudod, milyen drága az? Amúgy az ilyen támadásoktól sosem féltem. Nem azért, mert olyan bátor vagyok, hanem mert nem tartom magam nagy prédának. Nézze, hatvanöt éves vagyok, felneveltem a gyerekeimet, olyan sok minden már úgysem jöhet nekem az életben.-A közelmúltban megjelent egy könyve, melyben közéleti személyeknek ad tanácsokat, mit tegyenek, ha újságírók faggatják őket. Ezután riporteri körökből sokan támadták meg, mondván, elárulta a szakmát.- Valóban így van, megírtam ezt a könyvet, de én egyáltalán nem tartom orvtámadásnak, ugyanis nem érzem azt, hogy szakmabeli lennék. Sokkal inkább tartozom a mostani közönségemhez, akik erre a találkozóra eljöttek: a kovácsokhoz, a gazdákhoz, a könyvtárosokhoz és még sorolhatnám. Mellesleg a kapcsolatom nem túl jó az újságírókkal, tévésekkel, de erre megvan az okom. Csak egy példát mondok: csörög otthon a telefon, a feleségem veszi fel. Friderikusz Sándor keresett, a nejem mondta, hogy vidéken vagyok. Kérdezi a Friderikusz, van-e a kocsimban telefon. Az asszony közli vele, nemhogy telefonom, autóm sincs. Friderikusz egy nyíregyházi műsorában akart meginterjúvolni, ezt azonban az élő show kellős közepén tette, a nejem hatszáz ember előtt beszélt, anélkül, hogy tudott volna róla! Ezt nem tartom korrekt lépésnek. Később megint keresett, hogy lépjek fel nála, érdeklődött, menynyit kérek. Megüzentem neki, hogyha teheti, kerüljön el nagyon messzire.-A legutóbbi munkája, az Ég a Duna, ami a bős-nagymarosi vízlépcsőről szól, igen nagy vihart kavart. Sokan azt mondták, Ön a vízügyi lobbi embere.-Valaki mondja már meg, mi az a vízügyi lobbi! Egyébként biztos vagyok benne, hogy a vízlépcső meg fog épülni, sőt a Duna magyar szakaszán még kettő. Ennek egyszerű oka van: megépült a Duna-Majna- Rajna-csatorna, amin az európai országok természetesen hajózni akarnak, ehhez azonban rendbe kell rakni az egész folyót. Azt hiszi bárki is, hogy a mi pár kilométeres szakaszunk miatt le fognak mondani erről?! Julius Binder, a bősi gát főmérnöke is azt mondta: mi nem fogjuk kényszeríteni a magyarokat, hogy építsék meg ezt a gátat. Majd rábírják őket a németek. Úgyhogy nem tudok mást mondani: a vízlépcső meg fog épülni.- A közeljövőben is tervez hasonló témájú könyvet?-Nem, nyugodtabb vizekre evezek. A napokban jelenik meg egy munkám Mikes Kelemenről. Nagyon kedves nekem, mivel a Negyven prédikátor mellett ez a másik történelmi regényem. Úgy érzem, Mikest az utóbbi időben kicsit elfelejtettük. Ráadásul valóban illő helyen, Erdélyben, Mikes Kelemen szülőhelyén egy jezsuita rendházban lesz a dísz- bemutató. Emellett még egy krimit írok, ezek a rövid távú terveim.- Ismét aktuálissá válhatnak korábbi munkái: a MÁV elég rossz helyzetben van, sok új témát adhatnak 1987 óta a rendőrök. A komlói könyve után elég sok támadást kapott a város akkori vezetőitől. Nem tervezi, hogy „folytatja” valamelyik könyvét?- Egyelőre nem, bár valóban megújultak ezek a témák. Komlóval szemben én egyáltalán nem érzek haragot, nagyon szeretem az ott élő embereket. Bár az igaz, hogy akkor keményen bántak velem a tröszt és a város nagyjai. Tavaly nyáron „álruhában” jártam ott, azt mondhatom, hogy a város gyönyörű, letisztult: olyan, mint egy szép temető. Egyébként most, hogy ismét Baranyában, Sellyén jártam, megint megragadott valami: lehet, hogy írok egyszer egy riportkönyvet az Ormánságról. Nyaka Szabolcs Dunai Imre jegyzete A szókimondó díj Egy amerikai író szerint az igazi diplomata az, aki úgy tud bárkit elküldeni a fenébe, hogy a címzett szinte várja, mikor indulhasson. Ám ez a meghatározás éppenséggel nem diplomatikus. Inkább annak az új stílusnak a szótárából való, amely kevéssé szemérmeskedve mondja ki, hogy kinek mi miért és hova. Lehet, hogy ez a direkt stílus egy kicsit durva, de majdhogynem őszinte. A nemzetközi hagyomány és gyakorlat szerint amikor a különböző közjogi méltóságok kitüntetést alapítanak, igyekeznek olyan elnevezést adni neki, hogy az kellően fennkölt legyen, és olyan elvontan határozza meg az elismerésben részesíthetők körét, hogy az ne tükrözze az elfogultságot. A kitüntetésekre való felterjesztéseknél és azok elbírálásánál a részrehajlást úgyis érvényre lehet juttatni. Ámbár a látszatra adó hatalom többnyire mindenütt úgy ügyeskedik, hogy a semlegesek, sőt az ellenlábasainak táborába is jusson a köz javáért járó kitüntetés, nehogy szó érje a pártház elejét. A direkt stílus viszont nem finomkodik. Nézzünk egy példát! Nemrég a Miniszter- elnöki Hivatalt vezető miniszterünk is ráébredt arra, hogy nem is igazán miniszter az, akinek nincs adományozható kitüntetésféléje. Ezért sürgősen alapított egy díjat, egy miniszteri elismerő oklevelet, illetve egy emlékérmet. A díj neve önmagáért beszél: „Miniszterelnökségért Díj”. Az alapítói indoklásban ki is mondatik, hogy azok részesülhetnek ebben a kitüntetésben, akik kiemelkedő tevékenységükkel elősegítették a Miniszerelnöki Hivatal feladatainak megvalósítását, különösen beleértve ebbe - persze többek között - a kormányprogram célkitűzéseit. Itt aztán nincs semmi szokásos mellébeszélés az ország érdekeiről, szakmai kvalitásokról, életpályáról stb. Beleillik abba a vonalba is, amit a miniszter egyik nyilatkozatában a szaktárcák miheztartása végett ekképp határozott meg: „Nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya.” No meg hivatala. De akkor mije van az országnak? Az Alkotmány VII. fejezetének címe szerint kormánya van. Ám ha célirányosan halad, a végén kiérdemelheti az új kitüntetést is. Feltéve, hogy egyáltalán országként emberszámba vehető. Ä választ erre azonban méltányosságból mégiscsak diplomatikusabban kellene megfogalmaznia Jövőt álmodok a kínzó jelenben Az Ormánságban lapul a hetvenházas, alig kétszáz lelkes település, Magyartelek. Az első oklevél a török időből említi, de biztos, hogy régebbi, ugyanis egy-két őslakó sejti a középkori templom nyomát. Nehéz eldönteni, hogy elsorvadóban-e. Akik maradtak, hallani sem akarnak erről, és büszkén ragaszkodnak otthonukhoz. Helyben próbálnak megélni, még ha keserves is ez. Pedig lenne miért elvándorolni, hisz az éjszakai terménytolvajok garázdálkodása nem kis rémületet kelt. A hűség indítékait is kerestem, amikor elbeszélgettem néhány lakóval. A kastélyparkban szívesen összejönnek a helyi gyerekek egy kis beszélgetésre, éneklésre most a hűvösebb időben is A tolvajok már a temetőt sem kímélik, ahonnan elemelték a régi uraság, dezséri Országh Lajos, egykori vármegyei gazdasági egyesületi elnök kriptájának vas kapuját. Egyik kísérőmet, Kiss Jánost, amikor faggatom az esetről, szabadkozva néz rám. Eltűnődik, ami úgy hat, mintha valamibe beavatna, végül mégsem teszi. Bokszoló kinézetű a fiatalember, tekintélyt parancsol a megjelenése. Félelem és gátlásosság ül ki az arcára, és inkább hallgat. Jobbnak látom, ha nem forszírozom a kapuügyet. Vezéregyéniség, aki képes hatni másokra már a megjelenése és az akarata révén is. Nem véletlen, hogy a polgármester, dr. Szekeres János, aki végzettségét illetően pedagógus, olyan kis és nagy csoportokat alapított -, csaknem tízet - melyekben a bizalomra és a nyíltságra akar nevelni, és arra, hogy valamilyen szinten együvé tartozás alakuljon ki, az egymásra találás pedig idővel a foglalkozások után is megmaradjon. Kínos és aszketikusan kemény feladatvállalás. A hajdani faluközösségre, mely valóban teljesen lakossági szándékoktól vezérelve született -, csak a nagyon idősek emlékeznek, mint például Szabó Ferenc. Ő azonban inkább bölcs emberként hallgat. Filozofikus magába fordult- sága nem idegesítő. Derűsen elméláz, szinte ünnepélyes minden mozdulata. Nem szeret elméletekről diskurálni, jómaga a mindenkori cselekvés híve. Az egyházközségi feladatokat még most is kitűnően látja el. Töretlen a közért fáradozó kedve, pedig az elmúlás filozófiai és testi fájdalmait nemegyszer átélte hajlott kora és betegsége miatt. Amikor bemutatta a kertjét, megsimogatta azt a szilvafát, amelyet már majdnem ripityára verdestek a harkályok. - Annyi nyavalya tör a növényekre, főként a cseresznye- és a szilvafákra, hogy nem győzöm a védekezést. A községben egyébként lép- ten-nyomon a szaporodó bűnesetek a fő beszédtéma. Más faluba való idegenekről beszélnek, hogy azok a keresett ismeretlen tettesek, és ők emelik el a baromfit, a szociális földről - egy éjszaka - az összes kukoricát, a hajdani vas hidakat a patakok fölül, a kegytárgyakat a szomszéd község, Kisasz- szonyfa templomából. Ők süllyesztik el rendszeresen a nemrég kialakított mesterséges tóban a mindenki csónakját, dúlják fel a tó körüli parkot, csonkolják az erdőkben a fákat. A rettegés olyan nagy, hogy nincs jelentkező, aki lakossági őrjáratot alapítson, és nincs kedve senkinek sem a fegyveres csőszködéshez. A felfokozott szorongásra jellemző, hogy amikor késő este lesz, a lelakatolt kapukat belülről még alaposan meg is dúcolják, és nem egy helyen bekapcsolják a házilag bütykölt riasztókat. Mindenki, de főként a polgármester, csakis a rendőrségben bíznak, és abban, hogy az autóval járó fosztogatók egyszer megunják, és odébb állnak más vidékre. Az egyházgondnoki teendőket ellátó Csépán Jánosné megmutatta a már nemegyszer kifosztott kisasszonyfai templomot, és arról beszélt, hogy mennyi a bajuk a fel-feltörő talajvízzel, ami áztatja a falat és lepergeti a vakolatot. - Olyan gyenge a tégla, hogy kiesik belőle a képet tartó szeg. - Az istenéről úgy szólott, mintha a gyereke vagy a testvére lenne, és nagyon bízik benne, hogy egyszer rendet tesz. Majd sírva tört ki: - Fáj a szívem a Gondviselőért, hogy már őt is mindenki bántja. - Önemésztő tehetetlenség, kétségbeesés és egyben megbocsátás is bujkált a szavaiban, ahogy a már említett Szabó Ferenc rezignáltságában is. Akikkel találkoztam, szinte mindnyájan ugyanilyen alázatosak, türelmesek és elnézőek voltak, amire biztos hogy nem a gyávaság és a megalkuvás kényszerítette őket. Egy olyan életszemlélet ez, amit a túlélés derűje, valamint a belenyugvás fanyar egykedvűsége is jellemez. A felsorolt lelki hangulatokat és jellembeli vonásokat leginkább Pömecz Zsolt iskolás viselkedésében fedeztem fel. ő kitartott mellettem a majd egy napos falu- és határjárás során. Jött velem, követett hű barátként, de érződött néha, hogy csak látszatból udvarias. Gyakorta ellenkezett volna, de nem tette. Valamit mindig ki akart mondani, aztán mégsem nyílt meg. Kezdetben idegesített és féltem, hogy kifortyanok, már- már követelve a bizalmát. Aztán megnyugodtam - feledve sértett hiúságom, amikor láttam, hogy szedi a vadvirágot: én a vendéglátó ház asszonyának, Rózsika nenémnek, ő meg édesanyjának. Megéreztem, hogy kis társam itt fog maradni örökre a szülőhelyén, hű marad eredetéhez, nem fogja megtagadni és restellni azt. Csupa tűz és lelkesedés lett, amikor beszélt a mezőgazdasági üzemükről. Odajutni majd egyszer, ez az ő álma - sugallta mindegyik mondata. - A tsz szárítóját szupergáz hajtja. Minden fényben úszik ott - éjjel meg pláne, amikor szárítanak. Számára ez a csúcs-technika, ami egyáltalában nem baj, és cseppet sem vall maradiságról vagy föld- hözragadtságról. Sose felejtem a pajtásait, így Czeglédi Orsit és Évát, Költő Melindát és Kiss Mátét, ahogy készülődtek, hogy kedvenc dalukat előadják. Lámpalázuk alig érződött, ugyanis inkább játszottak, mint szerepeltek. Egyikük megadta a hangot, a másik beintett, közben gyorsan meg-megköszörülték a torkukat, majd tétován rázendítettek. Újabb karlendítés következett - ezúttal elkeseredetten, mert elmaradt a jó összhangzás. Semmi szemrehányás nem történt közben, sőt a szájuk szélén mosoly bujkált, a szemük pedig tisztelettel, lelket melengető egyenességgel nézett minket. Az utcán találkozva zendítettek rá rigmusos énekükre, miközben egyikük karján ott himbált egy csöppség oly komolysággal, mintha benne a nóta szerzőjét illene tisztelnem. A búcsúzáskor megszorongattuk egymás kezét. Meg-megfordul- tam - visszanézve rájuk, s mintha sose nőtt volna a távolság. Nem felejtem Illés István pásztor nyíltságát és azt, ahogy hiszi a hű alattvalók magabiztosságával, hogy a legelőben és a rá bízott jószágok közt rendet teremt. Hőgye Józsefet most is látom, amint bemutatja a temetőben az Istvánfiak várának maradványait. Jobbra és balra mutat a kezével, lelépi a szélességet, mintha ő tervezte volna a palánkerődítést. Egyénisége azt sugallta, a történelmet, akár egy istenséget, úgy illeti meg a tisztelet. A hányatott sorsok miatti szomorúságom ellenére hiszem, hogy az ilyen vidék és lakossága sose vész el. Csuti János A kisfalu csendes főutcája fotók laufer László k i i l
